A TRÓNÖRÖKÖS BETEGSÉGE.
– Bécsi levél. –
… Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábbadozót, minden szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek az nap hivatása volt a főherczeghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e terhére? nincs semmi izgalmas közleni valóm, csak éppen látni és hódolatosan üdvözölni szeretném.
Már korábban írtam egy levelet Weilennek, (a mire ő a hirlapokban azt a közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban vigyázna egészségére, a mely két országnak az egészsége. A legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra, a Wiener Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre czélozva, a levelem végén azt írtam: ha II. József császár jelszava volt: «aquila non captat muscas» legyen Rudolf trónörökösé inkább: «delphinus non captat aquilas.» Ezt a levelemet Weilen barátom megmutatta ő fenségének, a ki azt végig olvasta s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.
A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem; megizenve, hogy csak uti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négy órai vonattal haza akarok utazni.
A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva s meghalványult arczán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer látott koczkás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó szobájában fogadott; a hol ő maga egy gömbölyü kerevetre ült le, melyhez támasztva áll a főherczegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott helyet.
Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy ő fenségét lássam és azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, a kik szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon megnyugtatónak találnák, ha ő fensége oly drága egészségét jobban megőrizné.
– De mikor én soha életemben nem voltam beteg, mondá a trónörökös. Nem tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen uj dolog.
Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherczeg?
– Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.
S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán látva az arczomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá: «de azért nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ez előtt voltam.»
Adja a jó Isten!
Azután tudatta velem, hogy a márczius hónapot Lacroma szigetén fogja tölteni, a hol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilban már közöttünk óhajt lenni Budapesten, a midőn ő felsége a király egész udvarával együtt lejön s itt több udvari bált is fog adni.
Ezzel én távozni akartam; de ő fensége még a kedvencz eszmetárgyáról, a népismei munkáról akart tudakozódni s értesíttette magát az eddigi mindennemü munkálatok felől. Egynémely hiba is csuszott be az eddigi füzetekbe (hiába: emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már megküldte ő fenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.
De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve s én magam is megfeledkeztem az óvatosságról. E perczben azonban megnyilt az oldalajtó s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly, figyelemteljes tekintettel. Ezuttal a kitiltó árkangyal volt.
Elértettem a figyelmeztetést, siettem bucsut venni. A trónörökös e szókkal bocsátott el:
– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.