ANDRÁSSY GYULA GRÓF.
(1890.)
Leomlott a Pharosz! Maga a világító torony. De az őrfény, melyet magasan hordott, nem hunyt el vele együtt; az ott marad, éjben, viharban jelezni a biztos révpartot.
Egész élete egy hosszú út volt a haza és a szabad eszmék szolgálatában – egyik veres padtul a másikig. – S megadatott neki, hogy még életében egy messze pillantást vethessen a halhatatlanságba.
Megadatott neki a ritka kegy az égtől, hogy alkotásait tovább élni és a jövendőkön uralkodni lássa.
Kétszer koronázott: egyszer a király felkent fejére, másszor a monarchiára tette fel a koronát.
Kétszer diadalmaskodott, – nem harczban, de békében; egyszer a monarchia, másszor Európa békéjének megalapításakor. S az alap, mit letett, csak szilárdult, nem ingadozott soha.
Mert ez az alap, melyre nagy művét építé, mind benn, mind odakünn a népszabadság életre költése volt.
Bátor kézzel merte komoly valósággá tenni azt a szent nagy eszmét, a mit mások csak káprázatul használtak addig, s azzal egy új korszakot alkotott meg, mely magát visszatereltetni többé nem engedi.
Van egy régi ázsiai népmonda, mely ezredeken át fentartá magát: az óriási Góg és Magóg hadairól, kiket hajdan a diadalmas Nagy Sándor, a művelt nemzetek egyesült erejével, hozzájárulhatlan hegylánczok mögé bezárt. És azután, hogy messze időkig megvédje tőlük a világot, tizenkét óriási harsonát állított fel a hegyek ormaira, a mikbe, ha belefuj a szél, megszólalnak, s a kitörni készülő óriások hadát visszariasztják. E békeintő kürtök egyike bizonyára Andrássy nevét fogja hangoztatni æonokig!
Mikor visszavonult is, megmaradt az ország és a király tanácsadójának, kinek szavai a jóslatok és itéletmondások erejével birtak; a szó legdicsőbb értelmében «pontifex», ki fenyegető rianások partjait aranyhíddal tudta áthidalni.
Megérte azt a győzelmet, hogy a miket megjósolt, az mind beteljesült; a mit tervbe vett, az megvalósult; megérte azt, hogy azon ellenesei, kik ugyanazon czélt, de más úton akarták elérni, mind megtértek az általa megirányzott útra, s nevét, mit egykor behomályosítottak, saját kezeikkel önkényt tisztára mosták; megérte a csak holtak számára adatott nagy kiváltságot, hogy még éltében, a ki csak szólt felőle: «nil, nisi bene».
Most már át van adva nagy neve a történelemnek; alkotásai az utókornak; hamvai a haza földének.
De egy nemzet hálája nem elég, hogy őt felmagasztalja; nem elég a hármas halom s a négy folyós veres mező, hogy őt betakarja; nevének ragyogni kell ez egész világrész felett, s a míg ebben nemzeti létüket féltve őrző népek laknak, a míg a népszabadság fogja dönteni a harczot, diktálni a békét, addig e nagy szellemnek élni kell az áldó örök emlékezetben!