KOSSUTH RAVATALÁNÁL.
(1894.)
Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.
Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végig vonul egész titáni alakja, a milyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén, sikerei dicsfényében láttam.
Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök híveikké avattak fel, ő volt a vezére az igéret földének, az állami utopiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharczosok sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték vezérüket abba a harczba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország kivívásáért küzdetett – elébb a szó hatalmával.
És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyujtani a jéghegyet s el tudja oltani a phlegetont szónoklata bűverejével.
S a mit a teremtő erejű szó, a mit a világgyujtó eszme létrehozott; az egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult gondolat, az örökké megmarad, s mind ezek a kincsei egy ujjászületett nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.
De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket. Tetteket és áldozatokat. S a milyen nagy volt a sors követelése: olyan nagy volt a nemzet áldozatkészsége.
A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa. Azokat a lapjait a történelemnek, a mikre e nagy dicsőséges küzdelem van felírva, mindig lelketemelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s megtalálja bennük a vezéralakot.
A harcz bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.
Ujból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.
Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.
És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint egy úszó szigetet. Látta az uj pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál messzebb tűnt az előle.
És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.
És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék, az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.
A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmult álmot visszaálmodni lehetetlen. S ő neki kevesebb nem kellett. Egy más csillag lakója volt már, a ki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte se mult, se jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.
Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.
Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél fogva.
A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalommal, mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki nem tanácsolja; milyen helyes uton tud járni, ha senki nem vezeti; saját érző szivén, saját helyes eszén kívül.
Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy felelmes ellensége: saját maga; válaszszon benne!
Valamennyi gyászlobogón elől, melyet a nagy halott ravatala előtt fog vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.
Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak lesznek e hamvak!
(1894 márczius 21-ikén.)