TISZA KÁLMÁN.
(1902.)
I.
Mint a villámcsapás derűlt égből, úgy sujtott le rám Tisza Kálmán halálának híre.
Távol, külföldön időzve, későn kaptam az értesítést. Rögtön a kora reggeli vonattal siettem hazafelé. Oh, mint kivántam szárnyakat a gőzmozdonynak, hogy jókor érkezzem meg! Gondolataimmal, érzelmeimmel együtt szerettem volna repülni Tisza Kálmán ravatalához. Mint óhajtottam volna még egyszer látni jóságos arczát, örök álomra lehunyt szemeit, szótalan ajkait, – még egyszer megérinteni azt a kezet, melynek annyi jótettét láttam és éreztem, – s aztán egy eltitkolt könnyet letörülni szememből koporsója előtt!
Az idő és távolság nem engedte, hogy idején megérkezzem. Azt hittem, hogy haladékot fog adni a nemzeti kegyelet megnyilvánulása: összegyűlhet a végtiszteletére az egész honfitábor, mely őt éltében követte. Ez mind elmaradt. Tisza Kálmánt nem az ország temette el.
Szerető családja magának foglalta le a nemzet gyászát.
Igaza volt. Én is úgy tettem volna. Az élő Tisza Kálmán az országé, a nemzeté, a nagyvilágé volt: a meghalt Tisza Kálmán csupán csak a családjáé. Az államférfit gyászolhatja ország-világ: az embert, a férjet, az apát megsiratni a szerető szivek joga. Fiak, vő, rokonok emelik koporsóját a kripta-fülkéig. Bucsúszava csak hitebeli lelkésznek van fölötte. Ez az igazi rend. Pompa, dicsőség elenyészik a halál felséges orczája előtt.
Eszembe jut, hogy ezt az utat megtettem én már Gesztig egyizben.
Egy jó barátom ügyében történt, kinek egész létezése függött ezen közbenjárás sikerétől. Teljhatalmú, magas hivatalnok sujtó itélete ellen kellett folyamodni a még hatalmasabbhoz. «Nekem nincs szivem!» – ezzel utasította el kérésemet a főúr: tehát el kellett mennem ahhoz, a kiről tudtam, hogy van szive.
Elutaztam Gesztre.
És feltaláltam ott azt, a kit kerestem. A szive szerint itélő birót: a ki egy szavával megszabadított egy derék, tehetséges embert és annak a családját a megsemmisüléstől.
Most már ez a jó barátom is ott van a túlvilágon s tanúnak fog állani az Isten előtt, hogy Tisza Kálmán mily emberi szenvedélyeken fölül álló bíró volt itt ezen a földön.
Rám nézve pedig holtomig feledhetetlenek maradnak a geszti otthonban töltött édes napok.
Ott láttam az igaz magyar családi életet, zavartalan boldogságot a maga tökéletességében. Minden családtag úgy szerette egymást és valamennyien az apát és anyát. Soha eszményibb együttélést, együttérzést nem képzelhettem magamnak.
Az idő és távolság nem engedte, hogy újra lássam e családot a szorosan egyesítő nagy szomorúságában. De áldásom odaszállt föléjük: «Adjon az ég fájó sziveiknek vigasztaló balzsamot, adjon a nemzet nagy halottjának, a szeretett családfőnek idelenn örök nyugodalmat, odafenn megdicsőülést.»