WeRead Powered by ReaderPub
Emlékeimből cover

Emlékeimből

Chapter 65: II.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A personal memoir offers vivid recollections of nineteenth-century cultural life, with particular attention to the national theatre's architecture, backstage routines, and personnel. The narrator describes practical details of productions, technical innovations such as gas lighting, memorable mishaps and weather-driven calamities, and the effects of wartime bombardment and occupation. Short anecdotes illuminate managerial disputes, social customs around ticketing and performers, and the work of contemporaneous artists and sculptors. The book moves between concrete, scene-based episodes and reflective observations about changing theatrical practices and urban cultural life.

TISZA KÁLMÁN.

II.

Oh, hogy nekem kell a Te ravatalodra koszorút letennem! Neked nyilt meg előbb az ég, én kereslek hiába a földön.

Még most is álomrémnek tetszik az a hír, mely azt súgja, hogy «nincs többé Tisza Kálmán…»

Hát nincs már szüksége a sorsnak nagy emberekre?

Mekkora ür támad a ledőlt alak helyében, a mit nem lehet betölteni! Hányszor fogjuk szellemét látni előttünk, midőn már élő alakja nem jár közöttünk. Hányszor fog méla hangja megcsendülni lelkünkben, midőn már ajkai zárva vannak!

Én tudom, hogy ki volt Tisza Kálmán, a nemzet ébredése óta, végig a nemzet tetszhalálán és újra életre támadásán, a nemzet megerősödéséig; hisz mindenütt hű fegyverhordozója voltam: ő volt a vezér.

Meg vannak örökítve Tisza Kálmán érdemei a história ércztábláján; nem szavak hirdetik azokat, hanem tettek. Irigység, rágalom rozsdája azokat onnan le nem törülheti.

Magyarországnak hatalmi állása, jólétének megszilárdulása, állami háztartásának rendezése, nemzeti és kulturális kifejlődése, szabadelvű intézményeinek hódítása: minden, a mi egy nemzet életében új és dicső korszakot teremt elő, Tisza Kálmán nevétől elválaszthatatlan.

Mennyi küzdelem volt ez óriási feladat közben! A mitológia minden szörnyeivel szembe kellett szállnia. A legrettenetesebb volt ezek között a népszerűtlenség Meduzája.

S ez a Meduza-fő nem változtatta Tisza Kálmánt kővé, hanem aczéllá.

A parlament, a sajtó, az utcza ellene zúdult a török-orosz háborúban, az áramlat ragadta volna magával a magyar nemzetet egy végeláthatatlan háborúba: Tisza Kálmán a mellét szegezte ez áramlat ellen s megőrizte az üdvös békét. Minő támadásokat kellett kiállania a boszniai megszállás idején! És minő hatalmas ellenfelektől! Az ő messzelátó lelke felismerte annak üdvös voltát: nem ingadozott, a távol jövőbe látott, mely tetteit fényesen igazolta. Minő meghurczoltatásokat kellett kiállnia a véderő-törvény megalkotásánál, a mit ő szükségesnek talált monarchiánk haderejének tökéletesítésére. (Ahogy a damaszki aczél közé aranyat olvasztanak, úgy kellett országunk haderejébe beolvasztani az aranyfiatalságot, az értelmiséget.) És mind e küzdelmekben nem használta fel a vas-államférfiak eszközeit: a parlament, a népgyűlés, a sajtó megrendszabályozását, puszta kézzel, tiszta kézzel végezte nehéz munkáját.

És e mellett mennyit alkotott, a mi a késő kor üdvére szolgál: reformokat a közigazgatásban, a főrendiházban, a vallásfelekezetek egyenjogúsítását, a jegybank javítását, a magyar rente érvényesítését, az állami háztartás rendbehozatalát.

És mégis el kellett hagyni vezéri helyét.

Ne szellőztessük a kárpitot, mely ennek titkát takarja.

Mikor egy tetterős férfi kezéből kicsavarják a munka eszközét, a győzelemhez szokott fegyvert: az egy halál.

Nem halál annak az államférfinak, a ki vezéri székéből kiszállva, helyet ád az ellenkező elvek zászlóvivőjének s szembe ül vele az ellenzék padjára s vállalja a küzdelmet. Ez csak egy új élet. De a ki, mint Tisza Kálmán, mikor titáni helyét elhagyja, abba nem ellenfeleket, nem pigmæokat, hanem vele egy elvért küzdő, vele tehetségben, honszeretetben, alkotó erőben egyenlő titánokat lát beülni, kik az általa megkezdett feladatot nem hátravetik, de előreviszik, akkor ezeknek a háta mögé állni, mint köztriáriusnak, pajzszsal, dárdával védni a vezérutódot: ez már megdicsőülés! Ez a Csaba királyfi regéje, ki szorongatott utódainak megvédelmezésére halottaiból is ujra előtámad.

És mikor végre maguk a honfiak el tudják felejteni a nagy államférfi honfiérdemeit, el tudják felejteni a dicsőséget, melyet annyi időn át rájuk különösen, de egész nemzetére árasztott (a háladatosság nem magyar erény,) és kiveszik kezéből még azt a triáriusi pajzsot és dárdát is: hát ez is egy halál.

Bizonyára nekünk, apró embereknek elég lesz egyszer meghalnunk; de a nagy embernek háromszor kell meghalni, hogy átmehessen a halhatatlanságba, hogy meg legyen dicsőítve (még régi ellenfeleitől is,) meg legyen siratva.

Ámde maga előtt láthatta feltámadását is: derék fiaiban, a kik bizonyára örökölték atyjuk szellemét s az általa megkezdett munkát folytatni fogják. Ez a feltámadás.

… Örök világosság fényeskedjék fölötte.