NEHÉZ ESZTENDŐK.
(1902.)
Midőn én legelőször megismertem, szép délczeg ifjú volt, hosszúkás, oválarczú, görög metszésű profillal, a minek férfias jellegét emelte a sűrű, fekete szemöldök, szelidítette az ábrándos, mély tűzű kék szem. Akkor is olyan komoly volt, mint mindig. Azt, hogy valakire mosolyogjon, nagyon meg kellett érdemelni.
Már akkor is, az ötvenes évek elején, egyik vezetője volt az ifjú Magyarországnak. Az öregek vagy szétzüllöttek a nagyvilágba, vagy visszahúzódtak falvaik kis világába, vagy ott ültek a legkisebb világban, a minek neve «börtön.» Ez az igazi mikrokozmosz. A fiatal Magyarországé volt a jelen tér: és ez nem volt az «arany fiatalság», ez az «aczél fiatalság» volt, a mely feladatául tűzte ki, hogy a mit apái elejtettek, Magyarország szabadságát újra felemelje: «vestigia non terrebant.»
Eleinte nem volt más tér a küzdelemre, mint a társadalom. Ennek a gyümölcsei lettek a politikai párbajok, osztrák főtisztek és magyar gavallérok között. Egy ily hármas párbaj hőseként szerepelt Tisza Kálmán, ki abban nehéz sebet is kapott. (A második volt Szapáry Gyula, a harmadik Beniczky Ferencz, ez halálra sebesíté az ellenfelét.)
Azután következtek azok az évek, a miknek nem írjuk meg a történetét. A magyar nemzet törvényhozása kimondta, hogy «fátyolt vet a multakra», az 1850-től 1860-ig terjedő korszaknak nincs historiografusa.
Csupán egy levelére hivatkozom a magyar emigráczió egyik legkitünőbb vezérének, báró Jósika Miklósnak, ki abban panaszolja, hogy a nemzet azon küzdelmet, a mit igazainak fentartásáért az emigráczió folytat, nem méltányolja, csupán egy ember érti és segíti e nehéz feladatot, – Tisza Kálmán.
Legelőször negyvenegynehány évvel ezelőtt láttuk őt megjelenni a politikai küzdtéren.
Az abszolut kormány minden szabadságot elvett az országtól; még az utolsó volt hátra: a vallás szabadság. Megtámadta hirhedett pátensével a protestáns autonomiát. Ezen tört meg a hatalma. Az egész ország, maga a hatalmas katholikus klérus is a protestáns önkormányzat védelmére egyesült s a merész ellenállás egyik vezetőjéül láttuk előtámadni az akkor 30 éves Tisza Kálmánt.
Következett rá még ez évben az októberi diploma kibocsátása, mely Magyarországon az idegenek kormányzatát megszünteté, a sajtót felszabadítá, az országgyűlést egybehívta, de a 48-iki parlamenti kormányzatot nem állítá helyre. A következő évi országgyűlésen már Tisza Kálmán mint a magyar ellenzék vezére szerepel.
És ez nehéz szerep volt. Kormány nem volt, magyar miniszterium nem lett kinevezve, és így kormánypárt sem lehetett. De volt egy nagy szám, mely kiegyezést kívánt a dinasztia és a nemzet között.
Ezzel szemben állt az ellen egyenlő számarányú tábora, melyben együtt voltak a szabadságharcz veteránjai, a kínszenvedett politikai martírok, a forradalom minden tényezői.
Itt kezdődött el Tisza Kálmánnak az a nehéz feladata, melyet huszonöt éven át híven és következetesen vitt keresztül: megtartani a magyar nemzetet az alkotmányos jogaihoz való szilárd ragaszkodásban, de visszatartani a szélsőségekbe töréstől.
Mind az egyikre, mind a másikra sokszor kinálkozott az alkalom. Egyfelől az osztrák kormány kiéheztetési politikája, másfelől Ausztria elszigeteltsége, balvégzetes háborúi erősen izgatták a nemzeti közvéleményt: Tisza Kálmán erős keze tartá, hogy se jobbra, se balra ne dőljön. Ekkor alapította több barátjával együtt a magyar ellenzék egyetlen közlönyét, a Hon napilapot.
Mikor az alapító kilencz tag névsora megjelent a programm alatt, a kormánykörökben azt mondták: Ime tehát ez a titkos kormány névjegyzéke. És igazuk volt.
Ennek a feladata volt megőrizni a nemzetet a fegyvertelen harcz abbahagyásától: akár kapituláczió, akár fegyveres harcz megkezdése által. A fejével játszott mindenki és nem vonult félre.
Tetterejét érvényesíté, az alkotmányos térről leszorítva, a társadalmi, irodalmi, főleg a nemzetgazdászati téren: jól tudva azt, hogy «a szabadságnak legjobb alapja a népműveltség és a közjólét».