BLAHÁNÉ.
(1896.)
Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen drámai művésznő.
Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri; – de senki sem ismeri; a valódi sphærája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség – és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók soha sem látják.
Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitünőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arczkifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.
Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, a mit Jókainé: «ez egy elsőrangú drámai művésznő».
Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja.
Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát, a mikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a drámai művészetet.
Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű. Át-átlátogattak egymáshoz. Sőt még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a kegyencz. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap.
Lehetett összehasonlításokat tenni. A pénteki színház üres padsoraival, ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja… És aztán a vasárnapi színház zsufolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész közönségével; nyüzsgő színpad, daltól visszhangzó kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk!…
És aztán?… a hogy a nagy római mondta: «Inkább leszek első ember egy faluban, mint második Rómában.» Mikor a népszínművet a Nemzeti Színház átadta a Népszínháznak (a mit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós czipőit a dajkája házához, a ki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a paraszt szalmás kunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszínművek királynéja, egész világot teremtett maga körül. Saját színműirodalmat fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.
És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint naiv parasztleányt, mint kaczkiás menyecskét, mint dalos rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, mint fiú-szerepek kedves személyesítőjét…
Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között. Dráma, opera, népszínmű, operette, vaudeville, bohózat: kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette, s az operettenek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív aureolát sugárzott e műfajokra.
Aztán Blaháné mindig a mienk volt!
Talán ez a szó: «volt» – nem is historicum még? Talán az újhold sarlója ismét föl fog tünni előttünk?
A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt kivánni oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.
Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold tulsó oldalát is, a hol eleven élet van és virányok és emberalakok, – csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes birtokában, végkép letünjön a láthatáron, s csak úgy magamban mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszínház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbejáratát a Nemzeti Színház?