Emlékeimből

(1899.)

Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblákra, hanem emberi szivekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása.

Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek.

A ki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, a ki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, a ki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.

Hát az, a ki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, a ki egy kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, a ki trón és ország közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!

Az volt a megboldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt magam előtt. Elkezdve azon a hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt, mint menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, a mikben mint áldó nemtőnk, mint őriző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle sugárzani.

Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

A mit hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női szív megoldotta, összeköté.

Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzoleumok fogják megörökíteni, de minden ércznél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. – Ott, a hol a szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s a hogy a szenvedést felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap s ez megújul mindennap és el nem múlik soha, a míg csak szenvedők lesznek a világon, a kik az égre emelik kezüket s onnan várják megszabadításukat.

A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők mind, mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalukat, Erzsébet királynét. És bizonyára ott találják.

Nem hagyhatott ő el bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai visszavonzzák őt a hazához s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek, égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.

Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a mártirok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik korona is dicsőíti fenkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font aureolája.

A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom kitörésében: «ha tudnák a magyarok, miket tett ő érettük a megdicsőült királyné!»

… Tudják.

Nincs honleány, nincs hazafi, a kinek a krédójából ez a tudás hiányoznék.

S a míg a magyar szivekben forró vér fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozzunk teérted, hisz Te az örök üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te viselted a szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket ismerted, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szenteknek sorában s látod színről-színre az Istent; de mi kérünk Téged esedezve, hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához, hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinknek békességet, egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet s áldja meg hosszú élettel, dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, a kit a Te angyali szellemed ihlessen az égből, a mint egykor a földön, hogy népeinek boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.