MUNKÁCSY ÖZVEGYÉNÉL.
(1900.)
Négy év mulva az utolsó találkozás után mint gyászvigasztaló látogattam hozzá.
Egyedül volt, kisérő unokaöcscsével.
– Minő végzet! Mennyi vidám napot töltöttünk együtt ő vele, a felejthetetlennel! Egy megkezdett levelére találtam, melyet önhöz írt, de nem tudott befejezni: tele van eszmékkel. Ez a levél is ott van az eltévedt bőröndben, mely a bécsi állomáson elmaradt.
Utánam érkezett Benczur Gyula mester a nejével Munkácsynéhoz.
A gyászoló özvegy elmondta előttünk a megboldogult utolsó napjainak történetét.
A szanatorium orvosa mult hétfőn tudatta Munkácsynéval, hogy férjének betegsége a legválságosabb állapotba jutott: ételiszony (sitophobia) vett rajta erőt. Ápolói kénytelenek lesznek mesterséges úton ételt vezetni a gyomrába.
Munkácsyné rögtön sietett az intézetbe a beteg látogatására.
A mesteren egész új divatos öltözet volt, szürke kabát kék nyakravalóval. Nagyon örült, mikor a nejét meglátta, s e hatás alatt sajátkezűleg feltört egy narancsot s azt elfogyasztotta.
Később egy nőrokona is odaérkezett látogatására. A beteg szobája falát két gyermekarczkép diszítette. Munkácsy nagy élénkséggel magyarázta látogatójának, hogy ezekhez a képekhez az ő kis leánya volt a minta. Csak kézmozdulatokkal magyarázta, mert a mi hangokat száján kiejtett, az nem volt emberi beszéd, csak érthetetlen makogás.
Az orvos javulást jelzett.
Pár nap mulva azonban ismét a baj rosszabbra fordultáról értesíté Munkácsynét, ki rögtön sietett férjéhez.
Fenn találta; fekete frakkba volt öltözve, mintha látogatásokra várna. Arcza elárulta, hogy haldoklik. Émelygős hányás bántotta.
Neje megtörülte az arczát, s kebléhez szorítá fejét. Egy hangot nem tudott már adni.
– Meghal a férjem! – rebegé Munkácsyné az orvoshoz.
– Igen, – volt a válasz.
Azzal lefektették a haldoklót az ágyba. Ott a fal felé fordult, s öt percz mulva kilehelte dicső lelkét. Elaludt csendesen, mint gyermek az anyja ölében.