MADÁRTÁVLATBÓL.
(1892 jun. 8.)
Előttem a pompás főváros, mátul fogva büszke nevű: «rezidenczia.» A Svábhegy keleti lonkájáról nézek le rá. Estenden máskor is elragadó tünemény roppant háztömegeivel, karcsú tornyaival, a bazilika magasra kiemelkedő jelképével, elszórt csillagokkal megrakva, melyek a városliget zöld lombszőnyegéből csoportosan ragyognak elő; aztán a Dunapart lámpasorai, visszaverve a kék Duna tükrétől; a két álló hid, mint két bogláros öv: a lánczhidat eltakarja előlem a Várhegy; de annak is ott van a mentekötője panyókára vetett lámpasorbul. Innen szoktam én az én «kedvesemmel» kaczérkodni, a bájos Budapesttel, a csodás tündérhölgygyel, a ki mentül vénebb lesz, annál fiatalabb. Nem hiába nevezte a török is «szívgyönyör»-nek: «Dsigerdilen.»
Ámde a mai estén különös ünnepi díszt öltött az én imádottam: felrakta valamennyi gyémántjait, rendjeleit. Tűzbálványok emelkedtek elő, fénykarikák, kettős napok a város minden részéből, a városligetből, a Gellérthegy ormáról. Ezeknek sugárküllői egyre vándoroltak a háztömegek fölött, végig zománczozták a Dunát, egy-egy templom, mint egy álomkép tünt elő egyszerre a sötétből; aztán egymásnak köszöntgettek, innen oda, onnan ide, mint két üstökös fark, mely egymást keresztezi s mikor egyikük egyenesen odatűzött a szemembe, az olyan volt, mint egy kis nap, ép olyan vakító, ezer szivárványos sugárt szóró nap: vagy mint egy megkötött meteor! Ezt az összjátékát a fénypompának csak innen a távolból lehetett elnézni.
A hold maga is hódolt ma. Nem akarta kisebbíteni égi fényével a földiek fénypompáját. Az egész ég tiszta volt, csak a telehold vont fényes arcza elé egy fekete felhőkárpitot, mely ott maradt és vele együtt emelkedett följebb. Hagyott bennünket magunktól ragyogni.
Ragyogtunk is! A mint az estharangok bim-bamja megszólalt, a melynek harmoniás csodazenéjét is csak innen a hegyről lehet élvezni; a városlakónak sejtelme sincs arról, hogy minő instrumentácziója van a tornyok sextettjének, csengő, kongó, zúgó, bömbölő mély hangok fölséges egybevegyülése; hát akkor egyszerre egy veres tűzvonal támadt a Duna-parton: az eskütértől a Petőfi-térig s az a tűzvonal kigyózott, hullámzott, ezer meg ezer fáklya szakadatlan lobogványa volt az. Mikor a tűzkigyónak a farka a pesti oldalon elenyészett, már akkor a feje ott világított a budai várfokon. Az a két fényszóró gömb ott a királyi vár előtt olyan volt, mint egy túlvilági óriásnak a két szeme.
S ez az óriás egyre nőtt, tömörült, megdagadt; a mint a fáklyaözön belefolyt a lángtóba. Az olyan fényt árasztott maga körül, hogy körülöttem árnyékot vetettek a fák a falra. Az egész királyi palota izzani látszott, mintha olvadt aranyból volna. A delejes napok oda vetették sugárkévéiket a várra; de azok elvesztek a fáklyák tűzfényében.
De a mi az optikai pompánál is meglepőbb, az volt az akusztikai rendkívüliség: a mihez hasonlót csak egyszer hallottam életemben.
Az a hegyoldali lonka, a hol én álltam, öt kilométernyi távolban esik a budai királyi várlaktól. Egyes emberi hangnak onnan idáig elhangzani nem lehet. Hanem mikor az a tízezer ajk egyszerre rázendíté az éljen kiáltást ott a várudvaron és a téren, az olyan volt, mint a vihar kitörése. Ily óriási tömegben az emberi hang mérföldnyire elhangzik s ki lehet venni az «éljen!» szót belőle. És újból, meg újból ismétlődött az a viharszerű zengzés. Ez egy olyan hang volt, a minek fel kellett törni az egekig. Rémséges, megrendítő, lélekidéző szózat!
Körülöttem méla csend; mindenki a városban van most. Mellettem a közeli bokorban megszólalt a fülemile. Én hallgattam és csak magamban gondoltam valamit.
… Talán az is felhallatszott az égig!