«CSINÁLJUNK MAGUNKNAK EGY JÓ NAPOT.»
(1892.)
«A pokolban is esik egyszer vásár!» azt mondják a magyarok. «Este virágzik a tök.» Azt is mondják. «Mach mer unz án gúden Tág!» Ezt meg a németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy jó napot?
Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt írni. T. i. hogy a «Fráter György»-nek legközelebbi fejezetét elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltünt, hogy nem akadt gazdája. Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt ujra meg kell írni. Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolra valóbb mulatság, mint egy elveszett munkát ujra visszagondolni, vagy mint Tinódi Sebestyén kifejezi: «Hátra tanulni!» vagy mint Sárosy Gyula mondja: «ujra szülni.»
Dél felé készültem el vele. Irtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyüjteményébe.
Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő tudja miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: «Ezt a scandalumot nem lehet kiállani», s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen ujjászülettem tőle! Mintha csak 1867-ben élnénk.
Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Szinházi nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra volt agyonverni való. «Mit csináljunk addig, Károly barátom?» mondám Vadnaynak, a ki szintén oda volt meghíva. «Sétálunk és nézegetjük a szép hölgyeket az utczán.» «Nagyon jól van, úgy is régen sétáltam már, s régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé», és így nagy élvezettel töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak, hogy «Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a csárdást!» (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat kompromittálni.)
A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat toasztot végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselőtestületi ülés van hátra, a hol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis præcædunt! azt mondják a magyarok. Ott hagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az előszobában a pinczérek rám adták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete selyembélésű czilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az uj városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült hazafiakkal. Valaki szónokolt a baloldalon. A mellettem levő urak kiabáltak: «Eláll! Eláll!» Én együtt kiabáltam velük: «Eláll!» És csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak még jobban kiabáltuk: «Eláll!» s az is elállt. Akkor az elnök kisérté meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a «halljuk»-ot, hogy semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.
Denique a magistratusnak minden propoziczióját leszavaztuk. Ez már csak jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A czitadellát bevesszük ostrommal, nem fizetünk érte!
Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre, a hol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az utolsó óráig, a mikor is én a széles Andrássy-úton nagy büszkén vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a «Jaj be hangos a Becsali csárda!» melódiáját.
Hazaérve aztán fogtam a czilinderemet, hogy – rendes ember létemre – majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete béléses czilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött haza ez a czilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy czilinder-kalap helyett két czilinderkalapom? Nem vagyok én még kétfejű sas!
Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a czilinderkalapját. De ki az a valaki?
Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a nyugdíj-lakoma részeseit, hogy a ki elveszett a kalapjából, jelentse magát nálam, a hol egy elszomorodott czilinder-kalap kész megbocsátani a tőle megszökött viselőjének s őt a multak iránti szemrehányás nélkül ismét keblére fogadja.
Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.
Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát, hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő hazamenni készült, már akkor az előszobában nem hogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de kettejük számára csupán «egy» czilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán, nehogy egyikük hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy közepett ketté szelték a czilindert: egyikük feltette a karimáját, a másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes millimárik nagy gaudiumára.
Végűl pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy «te ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!»
A mi igaz is. De hát «pokolban is esik egyszer vásár.»