Emlékeimből

(1897.)

Emléket emeltek a magyarok, azt leplezik le mai nap. Kinek? Az utolsó nemesi insurrectiónak.

Nem a legnépszerűbb, hanem a legjobban elrágalmazott alakoknak a magyar történelemben.

A mai nemzedék egyszerűen nem tud róluk semmit. Vagy elfelejtette, vagy nem hallott róluk. De mi, a század első évtizedeiben serdültek, még emlékezünk azokra a gúnydalokra, a mikkel a népajk derék vitézeink véráldozatát megjutalmazta: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!» s sokáig fentartotta magá! az a röpke szó, hogy «kend az az Alvinczy?» (Mintha Alvinczy lett volna a nemesi insurrectiónak a győri ütközetben a vezére.) Ma már csak a tarokkozás közben mondják az osztónak, ha rossz blattokat vág fel a talonbul, hogy «kend az Alvinczy?» hozzá gondolva a többit.

A saját honfitársaik még jobban elócsárolták az emlékezetüket, mint az ellenségeik.

Nem a francziák, a kikkel verekedtek, azok derék ellenségek voltak, azok felmagasztalták a magyar nemesi felkelő sereget: más, alattomos, hátból támadó, holtakon vitézkedő ellenségek voltak azok.

S a magyarban nagyon ki van fejlődve a csufolódási ösztön. Ha mások a nemzete typicus alakjait kifigurázzák, ő még tódít rajta. S ilyenek voltak az insurgensek. A ki az volt, nem dicsekedett vele. Az apám is hadnagy volt az insurrectióban, a győri ütközetben is részt vett (mint vőlegény), soha sem beszélt róla. Dehogy mondta volna el, hogy az a nagy csorba a fringiája élén hogyan támadt. A jó barátai mondogatták el csipkelődve, hogy a csizmaszárába dugott frizőr-fésű mentette meg, a miről a franczia golyója visszapattant. Hanem a kapitánya mellette esett el.

Nohát ezen volt mit tréfálózni ezelőtt hatvan esztendővel.

Pedig hát az 1809-iki győri ütközet nem volt szégyenletes futás, hanem naphosszant tartó derék küzdelme egy harczban nem gyakorlott, rendes katonaságtól nem támogatott, csupa nemesekből álló felkelő seregnek egy diadalhoz szokott, a világ legelső katonáiból álló franczia ármádia ellenében: tele hőstettek, csoda-vitézségek epizódjaival, a nemesek dicső vezérjének, a nemesi insurrectió megalkotójának, József nádornak személyes vezénylete mellett. A magyar sereget nem verték meg, egy ágyút, egy foglyot nem vesztett, az ütközet sorsa eldöntetlen maradt; a mit bizonyított maga a csatatér, a hol kilenczszáznyolczvanöt magyar nemes maradt halottan, sokkal több francziával együtt, s hogy a francziák nem voltak urai a csatamezőnek, azt ezek a halottak bizonyítják, a kik harminczöt napon át ott hevertek a szentkirályi halmokon, az ég alatt, temetetlenül: midőn harminczöt nap mulva József nádor negyvennégy eskadron nemesi insurgens lovasság élén ugyanazon a csatatéren megjelent, ő temetteté el az ott hagyott halottakat. Harminczöt napig vártak a hősök a nyugodalmas sírra, nyolczvannyolcz esztendeig a sírkoszorúikra.

S még a győri ütközet után is a hadviselésben ritka diadalmas hadikalandokat végeztek a magyar insurgensek, a minő volt Meskó alvezér dandárának keresztültörése az egész franczia hadseregen, s egész ezredekben harczoltak vitézül a wagrami ütközetben.

De mind erről nem tudott meg semmit se az ország, se a világ. Hirlapjaink még gyéren voltak akkor, nem is olvastattak. De nem is írtak erről.

Volt azonban egy történetírója a magyar insurrectiónak, a ki azt ragyogó tollával megírta, Kisfaludy Sándor, a fővezér, József nádor hadsegéde a háború alatt. A ki azokat a szép «Regéket» írta, melyeket úgy szeretett mindenki. De az igaz történetei, melyeket e műben összegyűjtött, még szebbek. Soha sem jelentek meg nyomtatásban.

Miért nem? Azért, mert volt egy nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál, a pápánál: a czenzura. A veres írón hatalmasabb a villámnál; a mennykő csak azt mondhatja: «meghalsz»; de a veres plajbász azt sugja: «nem születsz.»

Hatvan évig ott hevert Kisfaludy Sándornak ez a kézirata József nádor fenséges családjának levéltárában, ereklye gyanánt őrizve.

Ekkor írtam én egy regényt, mely a magyar insurrectió történetével végződik, a mihez én kútforrásul Kisfaludy kéziratát használhattam, fenséges tulajdonosa kegyeiből. Ugyanazt egyidejüleg egy bécsi német lap is közölte. De mikor végre a magyar insurrectióra került a sor, akkor az én bécsi szerkesztőm megkötötte magát: «ez nekünk nem kell»; «das schmeckt uns, wie abgestandenes Zuckerwasser!»

Ha még paprikát mondott volna! De «áporodott cukrosvizet.»

No hát ez az állott czukrosvíz most egyszerre átalakult habzó pezsgővé.

Azoknak a sokáig temetetlen, még sokábbig koszorúzatlan hagyott nemes hősök ezerének sírja fölött emléket emelt a nemzeti kegyelet, s ez emlékre az első koszorút ugyanazon uralkodó családnak a trónhoz legközelebb álló tagja teszi le, a mely uralkodó családnak egy dicső emlékű tagja, a király testvére ugyanazon helyen megvívta hősi csatáját.

Az a kegyelet, melynek szálló magvait a daliás ifjú főherczeg e véráztatta földön elhinté, e hősök porából új babérok sarját fogja kihajtani az ő homlokára.

A győri ütközet hőseinek emlékoszlopánál megjelenő királyi családtagok nemcsak a multak iránti tiszteletnek, de a jelenkor iránti szeretetnek is magas tanúbizonyságai. Jutalmuk legyen a jövő!

Most már alhattok nyugodtan ti félreismert hősök!