Emlékeimből

Úgy elmosolygok magamban rajtatok, ifjú pajtások!

Hogy töritek magatokat a közönség szolgálatában! Hogy verácsoltok a gáz mellett egész éjszakán át, lesitek a táviratot, füleltek a távordítóba, nyírjátok a kőnyomatút, nyaljátok a «logikai összefüggés»-t (műkifejezés amaz ostya számára, melylyel a czikkfoltokat egymáshoz ragasztják), reggel felé elpilledve rohantok a kávéházba, éhséget, szomjúságot és didergő undorgást elverni!

Szegény éjjeléhező fiúk!

Bezzeg mi, hajdani hirlaposok, este nyolcz órakor már a vacsoráló asztalnál ültünk; egyetlenegy munkatárs maradt ez órán túl a szerkesztőségben, a külföldi szemlész, az bújta még a bécsi lapokat, no meg aztán a korrektor: pont kilenczkor az elébbi is az asztal lábához verte a tollat (mert kopasz volt, a korrektor ellenben a hajához törülte, mert volt neki sok), a metrompás ott állt már a háta mögött s húzta a könyöke alól a papírszeletet. A mint az óra a kilenczet ütötte, az irodaszolga lecsavarta a gázt, sötét lett; nem írt többet senki fia egy betűt sem. A mi kilencz órán túl történt a világban, az nem történt meg a mai nap számára, várhatott másnapra.

S miért voltunk mi ilyen lusta pernahajderek?

Azért, mert «muszáj» volt! Így rendelték a felsőbb hatalmasságok.

De kezdjük hátulról, hogy megfogható legyen a lánczolat.

A legelső hatalom volt a vasút. Ez követelte, hogy a posta reggel hat órakor már ott legyen az udvarán, ha el akar menni a reggeli vonattal; ezzel összefüggésben megint a második nagyhatalom, a posta regulázta meg a hirlapokat azzal a rendelettel, hogy reggel öt órakor oda legyenek állítva a kapu alá (a Marczibányi-házba), csomagolva, marschroutánkint szortirozva. Egy kollegánk (az Idők Tanúja) úgy segített magán, hogy a délutáni vonattal, a Bummelzug-gal küldte szét a reggeli lapjait; mi azonban (a Pesti Napló és A Hon) nagyobb teketóriát csináltunk vele: nekünk kemény szerződésünk volt a nyomdászunkkal, hogy a lapunk fél négyre ki legyen nyomva, összehajtva, czímszalagozva, becsomagolva, targonczára téve. Valahány szám elkésik, a nyomdász annyi ezer forintot fizet a laptulajdonosnak. (Ez volt a harmadik hatalmasság.) Ezzel szemben aztán, hogy a saját hátát védje, a nyomdász (a negyedik hatalmasság) peremptorius dekretummal kötelezé a szerkesztőséget, hogy az összes kéziratokat a mai számra esti kilencz óráig beszolgáltassa: hogy azt kiszedhessék s a kefelevonattal pontban tíz órakor ott kopogtathassanak a rendőri palota II. emeletén, a 36., 37. és 38-ik számú hivatalszobák ajtaján.

Ott éjszakázott Pultz úr, Bányász úr és a Csehall úr. Minos, Aeacus és Rhadamanthus: a háromfejű sárkány. Ez volt azután az igazi hatalmasság: a censura. Ezek rögtön munkába vették a kefelevonatot; veres plajbászszal jelezték meg, a mi nem tetszett nekik benne, kék plajbászszal, a mi nagyon nem tetszett.

Erre ti azt mondjátok, hogy micsoda erőltetett hülyeség ez már?

Dehogy is hülyeség!

A kék plajbászos olyan czikket jelez, a minek nem szabad napvilágot látni, maszlag, a mit még bimbójában le kell forrázni; a veres plajbászos olyan dudva, a minek meg lehet engedni, hogy csak hadd menjen magba; s aztán utólag katonai törvényszék elé állítani az elkövetőjét. – Az elsőbb esetnél a lapot lefoglalják, a másodiknál hagyják veszedelmébe rohanni: a plajbászolás hivatalos titok.

A nyomdának várni kellett éjféli tizenkét óráig, hogy nem foglalják-e le a lapot? Ha tizenkét órakor nem toppan be a rendőrbiztos, egyenes kard az oldalán, fekete-sárga szalag a derekán, csóka-orrú kalap a fején, akkor elkezd dolgozni a gőzgép.

Megtörtént azonban, hogy a krizis órái alatt megjelent a censor – uniformis nélkül – csak úgy czivilben s jóakaratúlag figyelmeztette az «illetőt», hogy komolyabb baj van a kefelevonatban: jó lesz ezt a kék plajbászos dolgot kivenni a lapból. – Ez az «illető» pedig nem a szerkesztő volt (mi a Svábhegyen laktunk, meg a Margitszigeten), hanem a derék Urschitz, a faktor: egy jámbor, becsületes német ember, egy szót sem tudott magyarul. Ennek a feladata volt reperálni a főbenjáró bűnt. – Ennek is igen szépen ki volt találva a módja. A szedőszekrényben állandóul voltak kész szedések, apróbbak, nagyobbak, rövidárúk, válogatás szerint: buenosayresi és cernagorai czikkek. Ezek közül egyet kimértek czollstokkal, a melyik a diffikultált czikk helyét egy kis «spekk» hozzájárulásával kitöltötte, azt beillesztették a formába s az új kefelevonatot a censor zsebébe dugták. A derék, jó ember elfogadta a reperaturát s ment vele haza.

Másnap aztán a szerkesztő maga is kíváncsi volt rá, hogy miféle változáson ment keresztül a vezérczikke? Van-e vezérczikk?

Semmi baj! Csak Budapest helyett Buenos-Ayres.

De nem mindig ütött ki ilyen simán az anyagcsere.

Mivelhogy a censori hatalmasságon fölül volt még egy legfelsőbb hatalmasság a világon: maga a kormányzó úr.

A censoroknak még éjfél előtt föl kellett küldeni Budára az általuk átvizsgált lapokat. A kegyelmes úr addig le nem feküdt, míg azokat hegyéről-tövére át nem nézte. – S ha még csak maga nézte volna át, de tartott maga mellett tapasztalt vén magyar írókat, a kik tudnak a fehér sorokban olvasni, a kik kitalálják a titkos intencziókat, a rejtett szójátékokat, a humorba burkolt ellenzéki szándékot, a kik már ismerik az irodalmi tolvajnyelvet s odatartják a kormányzó orra elé a fölfedezett merényletet; olyankor aztán a kegyelmes úr kegyetlen méregbe jön, kapja a nádpálczáját, vágtat alá Budáról a rendőrségbe, szétcsap a censorok között, lepocskondiázza őket s kerget minden embert lapot lefoglalni. Ez esetben aztán még Urschitz úr sem tud a dolgon segíteni. A szerkesztőt fölránczigálják álmából: megérti a dolgot. Azzal fal felé fordul és tovább aluszik. A lap féloldalon jelenik meg.

Látjátok, kedves ifjú pajtásaim, ilyen kedélyes állapot volt az én időmben a hirlapírás. Élni akkor is keserves volt; de legalább nem volt muszáj éjjel is élni.

Akkor is sok szénát-szalmát össze kellett ennünk, de legalább a kérődzést végezték a méltóságos és kegyelmes urak.