Emlékeimből

(1897.)

Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek megdicsőítő napja!

Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ypszilont, melyet az új korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába, nevemből elhagytam s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar nemesek voltak s apám is ott harczolt a győri csatatéren, mint tisztje a fölkelő seregnek.

Nyolczvannyolcz esztendeig nem volt jobban kigúnyolt név széles e hazában a magyar inzurgensnél, szégyenletesebb folt a magyar történelemben a győri ütközetnél. Soha holt hősöket jobban el nem gyaláztak, mint azt a kilenczszáznyolczvanöt vitézt, a ki a szentkirályi halmokon halva maradt, vérét hazája és királya védelmében oltva.

Az egész győri ütközetről azt hiresztelték, hogy az egy szégyenletes megfutamodás volt, szétmállása a magyar inzurgens seregnek az ellenség első ágyulövésére.

Pedig maga a Győr melletti ütközet két napig tartott s az inzurgens sereg küzdelme a hazánkba betörő ellenség derék hadával, nem kezdődött Győrnél, nem is végződött ott, hanem megelőzte azt öt nappal, minden napot egy csatatérrel jelezve s eltartott Wagramig: egész a hadjárat befejezéséig.

A nemesi inzurgens seregnek alig volt egy hónapi ideje a megalakulásra, ócska fegyverekkel, tökéletlen felszereléssel kellett rögtön szembeszállni a diadalhoz szokott franczia hadsereggel.

János főherczeg vonult a seregével Olaszországból a Duna felé, sarkában a franczia ármádiával. Az ő védelmére kellett kiállni Andrássy tábornoknak, a pesti és veszprémi lovas és gyalog inzurgens-ezredekkel. Két dicsőséges nap jött: a karakói és pápai, közben Rádócz, Szombathely, Takácsi. A mit e napokról a hiteles hadibülletinek följegyeznek, az mind mesének, hőskölteménynek látszik: az elszámlált nemesek neveiből egy polgári lexikon, egy Pantheon telne ki, veres betükkel a hős halállal elestek, arany betűkkel az ország nagyjai, a csapatvezérek; a két Zichy Ferencz és Károly, az Eszterházyak, Andrássy, Erdődy Károly, Teleky Ádám, Festetics, Barkóczy, Dessewffy, Szapáry Vincze, Keglevich, Széchenyi Pál; hát még a birtokos köznemesség: Kisfaludy Sándor, József nádor hadsegéde, Gosztonyi, Salamon, Hegedüs, Földváry, Boronkay, Olgyay, Jeszenszky, Vojnics, Ghilányi, Szeless, Ihász, Hunkár, Luzsénszky, Kandó, Pászthory, Horváth, Radó, Tisza Péter, kik mind csapatjaik élén harczoltak; hát még a közvitézek kifogyhatlan névsora, a kiknek neve után csodái a vitéz tetteknek vannak felsorolva. Egy zászlót, egy ágyút el nem vett tőlük az ellenség: egy sebesült tisztet nem hagytak foglyul elmaradni. Az egész inzurgens tábor csupa jó pajtások tábora volt s középen az egész nemzet jó barátja, József nádor, ki az egész győri ütközetet végig nézte (csak «nézhette», vezéri rangját le kellett tennie). Kiséretéből két hadsegédét elsodorták az ágyugolyók, a harmadiknak, Kisfaludy Sándornak a csákóját csapta le egy golyó a fejéről. A nádor ott maradt az ütközet végéig. Akkor aztán ő vezetett. S az elvonulás volt valóban a napnak a dicsősége.

A franczia részen Caffarelli hadügyminiszter nézte végig az ütközetet s nem fojthatá vissza magába ezt a szót a magyar insurgensekről: «ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés».

Honnan támadt tehát ez a «gyászvitézek» hire a győri ütközetben részt vett insurgensekre?

Onnan támadt, hogy részeg duhaj csapat, mely közel sem járt a csatatérhez, megpillantotta az útban a sebesülteket szállító szekereket s arra agyonrémülve, megfutamodott, végig ordítva a világot Esztergomtól Budáig, hogy vége van mindennek, levágta a franczia az egész magyar nemességet! Ezt a rémordító csürhét tartóztatta fel Alvinczy tábornok a budai hajóhídnál, nehogy ijedt bömbölésével a Tisza felől jövő insurgens ezredeket is szétriaszsza. Itt mondhatta neki valami gyáva pimasz azt a röpke szót, mely aztán megmaradt az insurrectio emlékmondatának. S a mi népünk ezt hitte el.

S ha még csak a magunk népe hitte volna el.

De nemzetünk rosszakarói siettek ezt a szószátyár torokból okádott gyalázatot azonnal király ő felségével tudatni. S a király nagy felháborodásában erősen dorgáló levelet küldött József nádorhoz az insurgensek ellen.

Ez volt a legfájóbb seb.

A magyar insurgensek erre azzal feleltek, hogy harmadnapra megtámadták az ellenséget a főhadiszálláson s egy vezértábornokát levágva, állásából diadalmasan kiverték.

És rövid idő mulva az insurgens lovasság negyvennégy escadronja állt összpontosítva a Csallóközben, az ellenséget fölkeresni készen.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg a dandárja előtt s azt mondá vitézeinek:

«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét».

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenségre fognak indulni.

De nem úgy jött.

Hanem elévonult a faluból egy fényes lovagcsoport. A csoport élén egy délczeg férfi, melle rendcsillagokkal rakva. A király. A táborkar élén.

A meglepett insurgens lovasság harsogó viváttal fogadta az uralkodót. S arra a vezénylő nádor tömeges hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Az a nádori levéltárban ereklye gyanánt őrzött kézirat (Kisfaludy Sándor műve) ezeket a szavait őrizte meg a királynak:

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá.»

Még több sor is van odaírva, a miket a censura keresztül húzott! de a miket el lehet olvasni ma is:

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint a milyennek azt előtte lefestették s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Ezeket a szavakat a censura porba temette. E mai napon e királyi szavak kitörnek a porból.

A trónhoz legközelebb álló főherczegek hozzák a babérkoszorút a dicsően elvérzett vitézek számára, a nemzeti kegyelet által emelt emlékszoborhoz.

Ez az igazság diadala itt a földön!

Ennek a babérnak az ága gyökeret fog verni e drága porokban s új babérokat fog a koszorút hozók számára hajtani. Adja Ég!