A NÉP DÜHE.
Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbőszült néptömeg az adóvégrehajtót.
Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk tár. Az embert mutatja az fel előttünk, de nem azt, melynek feje az ég felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel tölt, hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik s mely százezer évek előtt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezőket és rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, még halálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyőzőjét. Irtózatos az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé.
A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb, sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban jönnek elő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem, hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék előlünk az elsőség díját.
Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni.
Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és 49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elő akár tömeges, akár orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sőt bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tüntették föl a magyar függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet. De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemők meggyilkolása, az élők megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú megcsonkítások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra rábizonyítani nem volt képes senki.
A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk. Kegyetlenkedések jönnek elő ezer és ezer számra, melyeket vagy a féktelen népdüh, vagy a hideg, számító ész követett el. Féktelen népdühnek kitörése nálunk is fordúl elő igen gyakran, de hideg, számító észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban, igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony becsületére válik.
Gyilkosság sok fordúl elő minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés, sőt rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elő: annak legnagyobb részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál, de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bőszítik: rendszerint nem veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan gonosztevők teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik. Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli.
Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erőszakosan.
Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerő hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák, búcsuk, vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, lakadalmak: ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvező alkalmat.
Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszűlt nép dühe. Ily eset a borsod-kápolnai vérengzés is.
Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai nép lynchelési szokásához. Csakhogy míg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk csak szórványosan szokott előfordúlni.
Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik.
Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid időközben több gyújtási eset fordúlt elő: a nép gyanúja rendesen megjelölt valakit, férfit vagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily gyanú már megerősödött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe kerűlt: azt rendesen az égő házba vagy égő kazal tetejére szokták lökni s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van a 48 utáni időből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrült dühre gerjedt tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámítani nem lehet s nem is szokták a biróságok.
Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszínműben előjön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy faluban akad valamely elzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki lop, erőszakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden rosszal s ha kiszabadúl a börtönből: meg nem javul, hanem tovább folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja, hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani, vagy láb alól eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhítő körülmények számbavételét.
Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minő kitört a kápolnai adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van.
Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosítani akar, nagyobb része s kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nők, örege, apraja féktelen dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan halálveszély fenyegeti.
Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ily fokozott népdüh.
Volt egy barátom. Derék, kitünő, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának, községnek támasza. 48-ban honvéd; – később az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi hadseregnek, melyről Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos hadseregbe.
Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű negyven ezer holdas határát akarta tagosítani s a jó, becsületes szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen lépés volt még hátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul megkezdődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt, kik a tagosztályt meg akarták akadályozni.
Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, őt meglátta, egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe betörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyetlenséggel agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nők és gyermekek, kik a tiszta havon fekvő véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták, mint a hottentották a leölt áldozatot.
Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.
Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik így bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam őket. Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámítható állapotban, tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentül meg voltak arról győződve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendője a tagosztály megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el őket – a végzetes tett elkövetésére.
Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe.
Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyző a másikon volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben a jegyző személye ellen.
A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzői lakhoz s a jegyzőt bántalmazá. Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben meglőtt s megsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogta s az utczán agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában kinyujtóztatta. Az erős fiatal jegyző azonban magához jövén, az ablakon át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták, az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót illesztettek s fejszéket hozván elő, a karónál fogva fülén keresztül fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kínos, hanem egyúttal hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük a törvény szigorát óhajtottam alkalmazni.
A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.
Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is hasonlíthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek.
A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal sok enyhítő körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi földműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybelijét viszi el az adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben, intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül lát s kiről alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az első lövés és emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.
Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s törvényhozásnak is.
A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő villám. Okos gazda megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetői meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését.