„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“
(Levél egy szerkesztőhöz.)
Budapest, jul. 27. 1889.
Tisztelt barátom!
Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szivességgel, hogy írjak valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a bűnvizsgálatnak közegei.
E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet, mely velem történt köztisztviselői pályám kezdetén. Ez eset élénk emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sőt a törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle, mint a mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk legnagyob büntetőjogi irói taníthattak. Mert a büntető igazságszolgáltatás előkészitő intézményeinek egyikét oly világosan feltárta ez eset előttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.
Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd vagy máskor. De ha közlöd, add e czímet neki:
„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“
Az eset a következő:
Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szőlőt pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem, saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta a fillokszera. De ez nem tartozik ide.
Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is, első szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de később ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután megnyugodtam benne.
1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti ügyésznek választottak.
Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban beáll hozzám Vörös József, a füredi szőlőszomszéd.
– Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.
Erre az ajánlatra nagyot néztem.
Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy azt ingyen adja oda nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog nem volt természetes.
Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?
Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.
Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap alatt száz perczentet.
Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.
Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szőlőtelket megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz.
Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának, vagy szédelgő embernek akarja adni nagy igéretek fejében. Ettől akartam megóvni.
Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.
A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kiváncsiságom, érdeklődésem mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert.
Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van Füreden, gépük fel van állítva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint.
Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?
Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Álneveknek véltem akkor.
Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is?
Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két úr is ennél van szállva.
Kérdeztem: hol van a gép felállítva?
Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemelték ki erre.
Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle: miként jöttek e vakmerő gondolatra?
Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczéjében (az én szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel felkiáltott:
– No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk gyanakodni senki.
Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részleteket végig hallgattam.
Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére, kis gyermekeire, kiktől mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.
Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne megszabadulni.
De miként lehetne az?
Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése csekély vagy semmi leend.
Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik benne bíztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük meghalni.
Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna nyomatos volt, később jött a piros, még később a zöld. Az akkori bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így kezdődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi sőt életfogytiglani büntetéssel sujtatik.«
Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó.
Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze irásával az esetet följelenté.
Elbocsátottam s megnyugtattam.
A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói előterjesztést a vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani.
Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehéznek látszott most törvényszéket tartani.
Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken. Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet. Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy jegyzőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.
Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához.
A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel kezében volt.
A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz, büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték.
* * *
Ez az eset.
Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek elméletének alapján erre:
én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;
én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;
én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra kétszáz forintot;
az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet s készítették a hamis bankjegyet;
vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusított ember szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba helyezett vádlottat?
Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de bizony mondom: ma is komoly megilletődéssel gondolok e különös esetre. Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az ember jó hírneve és szabadsága!