REJTÉLYES ELTŰNÉS.
I.
Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati esetet, mely megyei tisztviselő koromban fordult elő Veszprém vármegyében; mely földerítve sohasem lett s mely mind maig rejtély előttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot deríteni oly körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonítani.
A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt annyira divatban, mint most, a büntető bíróságok titkait, a bűntények érdekfeszítő részleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A sajtó tehát és a nagy közönség érdeklődése nem jöhetett segélyére a vizsgáló bíróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilag legfontosabb, legérdekesebb esetekről.
Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékező tehetségem tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom.
1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony előtt való szombaton a csajági segédtanító átment a szomszéd faluba, Balatonfő-Kajárra, állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem jött haza soha.
A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi paraszt nőnek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége. Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves. Több semmi esetre, de kevesebb sem.
Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte, hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végre Balatonfő-Kajáron sem tűnt fel, mert onnan este későn eltávozott, különösen nem is érdeklődtek utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanító után tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sőt tán hetek teltek el, míg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a járásbeli szolgabíróság az ügyet kezébe vette.
A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élőt, vagy annak holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig kissé boros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették, mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem fagyhatott, erdőn nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta, csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát?
A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely régebben szőlőhegy volt, most már szántóföld. De néhány szőlőhegyi hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettel ellátva, a minők mint csőszkunyhók a budaelőfoki szőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen merítni.
Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet. Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében valának.
Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következő jegyzet találtatott:
»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem, innen ki nem tudtam menekülni, erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom elveszett.«
»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt meghaltam.«
»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasztalást, bocsáss meg szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.«
»Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem lehetett.
Az írás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeírása volt. Legalább látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki írását jól ismerte, az ő keze írásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni, mikor később vizsgálat alá vettem a kéziratot.
A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta, hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a beleken gyuladás jelenségei.
Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elővizsgálat. S miután a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés és kútbaesés lehetősége ellen a helyszíni körülmények egyike sem képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerősíté a tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült: mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizsgálatot megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a vármegye törvényszékéhez fölterjesztette.
Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat véltem fölfedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények, melyekre – így hittem – a vizsgálat alkalmával kellő súlyt nem fektettek; a kézírás szakértőileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s az orvosok által megállapított jelenségei én előttem nem egészen kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indított, hogy annak ellenőrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely szinére.
Erre indított ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségét megtorlatlanúl. Nem hiheti ő – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek kellett az ő fiát elemészteni.
Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s megállapítottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.
Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.
Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13 éves korában egyszer Pápán a vízben úszkált mezitelenen s egyik tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon menvén át, tanárom figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó tornász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség soha se lepte meg semmiféle alakban. Tanítófőnöke s ismerősei, kiket kihallgattattam, biztosítottak, hogy kitünő jókedvű természete volt, semmiféle beteges ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott, nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl nem itta, kitünő étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet, kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest előnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan, tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanítói állomás csakugyan nem kedvezőtlen állás.
Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.
Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszíni körülmények valószinűnek tüntették föl.
A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik testi-lelki jó barátjának is, ki az esetről még semmit nem tudott s ki írását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézíratot első pillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértők is – kellő indokolással.
A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe írva a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát úgy írva, a hogy írni tudott, de később megvakult emberek szoktak, vagy a hogy az ember teljes sötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.
Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülményeken kívül ezek voltak a véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek, melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.
II.
A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kővel ki nem rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midőn ő e kisérlet sikertelenségéről meggyőződött: kését azon sárosan, földesen tette vissza zsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeli szolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyi az ifjúnak derékig érhetett.
Én a helyszinén rögtön leküldendő emberekkel s lámpákkal a kút oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem, a kútat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt a kisérletet tehát meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne sértessék s az a betemetés előtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen volt.
A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak.
Mindenekelőtt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy írták le a hullát, mint a mely az élőt »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája »jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levő kitünő források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes. Másrészről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget, hogy télen, kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljes ember előbb meghalhat éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.
A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal előbb már ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak arra, hogy a hatóság annak az egész szőlőhegynek minden kútját és pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel szemközt állott ama lehetőségnek megengedése, hátha az első izbeni kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt, csakhogy nem akadtak rá a horoggal.
A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata így szólt: »Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt, legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül, sőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan. Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt is lehet aludni, noha tökéletlenül.
Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes eszméletnek és öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak szerdán irattak, tehát a kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan számíthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülről nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal és éjszaka teljes biztossággal sőt pontossággal is felismerhető. Következtetni lehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavak valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolczvan-kilenczven óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt.
Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly természetű telekcsősz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott pipára. Megjegyzendő, hogy vele volt kutyája is.
Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számitott 56 óra mulva, tehát az az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56 óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem mondható. Ámde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elő a nehéz ember lépése; a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mint feltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével csapkodása s nyöszörgő sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csősz, vagy kutyája észrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.
Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőség van. Az, hogy épen a csősz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.
És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is megerősité.
A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és kordován csizma volt, szintén lehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a csizmákon se.
Itt egy talánynyal állottam szemközt.
Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben őt talán a csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért annak levetését határozta el.
Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy elszaggatni nem akarjuk, ha előbb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni, hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán való felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb menekülésre lehetőség már nincsen. De minden esetre több percz, sőt több idő kell ahhoz, míg a lezuhant, megijedt s ijedéséből felocsudó s tán a szenvedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilynemű kisérletre s midőn ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza magát.
A kordován csizma néhány percz alatt is a vízben paczallá ázik. A csizmát ily minőségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erővel lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhető: annyi bizonyosnak látszott előttem, hogy a paczallá ázott kordován csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá.
Ő ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkőzvén, a felmászási kisérleteket minden irányban megtette s midőn ezek eredménytelenségéről meggyőződött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek előtt még megvolt izomerőinek nagy része is elenyészett s ő az újra felöltözés erőfeszitésére képtelenebbé vált.
De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél nagyobb semmi esetre nem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de az is igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért. Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud fejteni.
Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál előtt áll. A szegény ifjú – feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenűl mindkét nadrágszár felhúzására is ösztönzé.
A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes erejében levő s erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója, összeszakadozott maga a bőr, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és szövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nadrágot a csizma levetése nélkül tépte volna le magáról.
Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni.
Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt ivott, mert valamelyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette. Ha pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak vannak?
Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.
III.
Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise teljesen biztosnak tekinthető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: természetesen ennek indokait kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különböző esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknek útasítást és irányt adhassak.
Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle ismerőse el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se követhette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nem szokott pénze lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája megvolt. Tanítókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelődni. Végre leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna.
A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem.
A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából elkövetett gyilkosságra utalt.
Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapítá. De ez volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt férfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet fogamzott meg bennem is. S a lehetőség képét úgy alkotám meg, hogy az ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél lephette meg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembe zárta s aztán a bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. Balatonfő-Kajár körül ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullát ő is csak később vetheté az illető kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek.
Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a vizsgálat arra irányzását.
Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége bármely czímen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanító, egy tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy kielégítésében?
Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehetősége juthatott eszembe.
Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő, ki iránt némileg érdeklődött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött, szintén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, ha későn lesz is, egy izenetet kell átadnia. De midőn barátaitól kilencz és tiz óra közt este elbucsuzott, e nőhöz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen Csajág felé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamában visszatért. Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása körül tömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte, nyilt, egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel nyilatkoztak, hogy őket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem képes úgy szinlelni, mint fővárosok próbált gonosztevője. Aztán, ha a férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével: magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha követ is: előbb egyet vagy kettőt mindenesetre üt a kilobbant szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb külső sértésnek nyoma nem találtatott.
Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idősebb ifjú emberrel, lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétől együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja, nála kellett a nyomra vezető fonál kezdő végét kézbe vennem.
Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesen s az épületet, hol elzárva volt, a legmegbízhatóbb pandurokkal őriztettem, hogy senkivel semmiképen ne érintkezhessék. S így kezdtem nyomozni: minő viszonyban állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.
Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának udvaroltak, ki szülőinél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint őt.
Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony felől.
A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt. Midőn évei felől kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be. Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam. Keresztelő levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyítá csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosítást nem tartalmazott. Beismeré, hogy ő szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte tréfásan sokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük a jókedv határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is.
Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta, hogy a végzetes estén ő elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanító és lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé lengedező széllel a templomhoz jól elhallatszik.
Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állítani, hogy a két daloló a segédtanító és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek hangját a templomból is, de ő is sokszor szokott velük együtt dalolgatni; – a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.
Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.
Feltünő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér arczbőrrel, csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha igaz volt – előnyben részesíté. Bátor, nyilt, őszinte arczczal állott meg előttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar. Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám.
Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással, miként jöttek haza felé, miről beszélgettek, hol és minő dalokat daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a tanító visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnél még üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy Kajár messze van, az idő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott, hanem tényleg visszafordult s így váltak el egymástól örökre.
Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő? Azt felelte, hogy kakasszót hallott Csajágról, ennek az első kakasszónak kellett lenni, tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl.
Kérdezém: minő dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat, egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen, nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.
Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között, miért nem fordult vele vissza, ha már őt a hazatérésre nem bírhatá. Egész megilletődéssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válik becsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tud rajta segíteni.
Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg az egész szomoru rejtély ki nem világosodik, ő le lesz tartóztatva.
Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok, pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben, hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságom ki nem derül.«
Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon bocsátottam.
Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azon este haza ért: ez is be lett bizonyítva. Hogy első kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a Röcsögétől vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna megelőzni. Ez esetben reggeli 5–6 óra előtt haza nem érhetett volna. S aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül jártak, azok pedig Kajár közelében s Röcsögétől messze vannak.
Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.
De ki volt hát?
E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz, hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán gyilkosság áldozata lőn a szerencsétlen ifjú.
Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye. Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lőn áldozatává.
Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgáltatás mezején. Szerencsés az a bíró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan ember szenvedjen az ő kemény itélete által kemény büntetést. De az az igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy ártatlan szenvedjen büntetést.