MEDDIG BORJU A BORJU?
Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát. Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdőből nyomtatéknak adni.
Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy a limitáczió jön napirendre. Felhívta a második alispánt: terjessze elő a kérdést.
Mi volt a limitáczió?
Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér: azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye, felsárja, rostélyosa, bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot, paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet.
Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédű ember. De azért röviden mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára válik, ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és a virtus. Ha pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs. Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elő hivatalos véleményét.
Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig simitotta s aztán ékes szóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bízták s ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegető ártalmas szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadították. És így tovább. Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A tiszti főügyész egyébként átadta a szót a főszámvevőnek.
A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi ősi mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. Ettől már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak.
Elmondta ő okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint volt a próbatehén, – feje, szarva, bőre, patája nyomott egy mázsát, – bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát, maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra 19 74/100 krajczárt számítunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az esedékhaszon minden font után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes vármegye bölcseségére bizza az elhatározást.
Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi lelkesedéssel órákon át.
Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgáli birtokos nemes atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni:
– Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is elhatározni, meddig borju a borju?
Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok, ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás Lőrincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt!
A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy ő a felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn: erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a megyei főfizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai patikáriusokat kéri utasíttatni.
Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el.
Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt. Mert hát csakugyan ki tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju?
Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik, ha ő rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A borjut erőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy anyja ne engedje magához közel se férni.
A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a borju. Ámde az emberi akarat és erőszak, mely a borjut anyja emlőitől elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszőrü nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem szopik is.
A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt.
Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minősége és helyi szokás figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga.
Megint a szakértők nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértők, mind elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju?