A KÁLVINISTA KÉTFEJŰ SAS.
Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeiről szól s melyben mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl.
Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett lándzsahegyen csillog.
Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá.
Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rá lőttek, de a kétfejü sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harminczhét esztendővel uj tornyot csináltattunk.
Komárommegyében is csaknem így járt egyik kálvinista falu. Már nem jut eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert ők ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelőni. De sokkal okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok valamikor makai kapitány lett volna.
A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le kálvinista tornyukról a kétfejü sast.
A győriek különösen megjárták a városi őstorony kétfejü sasával. 1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midőn a magyar sereg itt táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos fenyegetéssel.
Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is.
Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete színnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök. Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már.
Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minőt Mária-Terézia és József császár idejéből ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő.
Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken, lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett, hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma tornyára.
Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán.
József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen örvendetesebb István-napját«.
Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a márcziusi törvények ünneplése.
És ez természetes volt.
A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is.
1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját.
A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat, iskoláikat.
Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot. Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált külsőleg is, a hogy tudott.
Így kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-től a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és templompusztitás is ez időre esik. Az eset Komáromban történt s a komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk.
A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848 előtt nem így volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a »Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel:
»Isten tartsd meg Ferdinandot«.
Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejü sast a kálvinista tornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.