A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.
Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Fölharsan-e még egyszer a függetlenség szilaj szenvedélyének riadója az alföld síkjain, a Duna és Tisza völgyén, Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-e még hős a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egyszer a csaták tüzét, hősei bukását s üldöztetésének néma kínjait?
Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnak ránk többé a harcz viharai. Több mint félszázad telt el az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek észszel, de éber és kiváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annak is csak azt a kis részét, mely az én szülőföldemen folyt le s melyben az én családom s az én véreim és ismerőseim vettek részt. Bizony kis rész volt az. S nem is oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélyben és a Bácskában.
És ez is érdekes volt.
Nem külső eseményei miatt. Hiszen én elvégre se láttam mást, mint Jellasich bevonulását, Roth és Filippovich táborának fegyverletételét s apámnak egy csapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csatákhoz képest?
De az én családom mindazt átérezte, a mit minden jó magyar átérzett akkor a haza egész területén.
A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyverünket a bukás fenyegette. A diadal dicsőségének hajnalderűjét, mikor az ellenség megfutamodott. A kétségbeesés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan csapatai ránk hömpölyögtek. – S aztán jöttek a szolgaságnak, ez elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomoru évei.
Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának változatairól akarok néhány kis korrajzban számot adni.
Alakjaim mintha most is előttem állanának.
A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is, ha az elhagyná magyar népét.
A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatából s világgyőzelmek hirét hozza messze földről.
A hős, a kit szegény öreg német jobbágyok mentenek meg a moóri csatatéren.
A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit.
A börtönből hazatérő főur, a kit romba dőlt várában nem vár és nem fogad senki, de a kihez leszáll a felhőből az erdei sas, hogy őt üdvözölje.
A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét, de még akkor is rágondol arra a virágra, melyet egykor győzelmes harcz után a csatatéren gyöngéd női kéz nyujtott neki elismerésül.
És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mind rokonaim vagy jó ismerőseim és barátaim voltak.
Mindannyinak története nem e könyvben van együtt. De együtt van és együtt lesz összes műveimben.
Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűséget talál visszaemlékezéseim tarlózatán.