EGY SZILVESZTER-ESTI TÁRSASÁG 1832-BEN.
Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott össze. Ősi szokás szerint az első három nap gyülekezésre volt szánva, tehát csak 19-én lehetett tartani az első nyilvános ülést. Karácsony ünnepe előtt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek czímén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig.
Akkor még nem vasuton, nem is gőzhajón, hanem közönséges utazó kocsin vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idővel jó két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedő szünet alatt egyet haza tekintsenek.
Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor, kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban, hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.
Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik alkalmas vendéglőben. Különösen Siskovics József baranyai követ és első alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ, Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőt a mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nőtlenekből állott.
A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai.
Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komor volt ez estén és kevés beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az álmadozó költő és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Ő ép oly szótalan volt, mint Deák.
Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek általános szokása volt, ha nők nem voltak jelen. Hanem kártya helyett mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy vívmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerősödését kötötték az épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai valának.
Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre pedig elég erőnk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá teszszük, a milyen nem volt Mohács óta.
Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez ellenség a főpapság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti harczban fogja kifárasztani.
Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpapság nem oly veszélyes, mint a mágnások. Ezeket leszorítani, az igazi demokrácziát megalapítani s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi feladatunk.
A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák Antal:
– Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, se a mágnásoktól nem tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és kecsegtető igéreteire elhallgatnak, sőt a nemzet ellen állanak pártot. Ez aggaszt engem.
– Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az országgyülést?
– Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. – Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz, Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sőt az udvar igyekezetét támogatják. Vay Ábrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért lemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetők közül megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?
– Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi.
– Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy.
– Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó és kecsegtető igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az ármány, erőszak, meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követni fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet, hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli, hanem azokhoz hű is marad.
Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal, hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetőit, többé nem lesz sikeres.
A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki:
– Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én hitem is gyenge.
– Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország dolgát az erősebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton számithattok.
Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes hangjának egész teljességével kiáltá:
– A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, se az udvari vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim, hogy mi kitartók leszünk!
Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértők és szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében.
* * *
Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz önkényt, emez kényszerítve távozott el, de ők hívek maradtak.
Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára meghunyászkodtak a kormány előtt.
Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán végezte életét.
Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, írta egykori jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet:
»Kedves jó régi Barátom.«
. . . . . . . . . . . . . . . . .
»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is egyik részese valék ama dicsőségnek, minőt a Nemzet választottjainak osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon szabadsága és függetlenségeért.«
»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz, kopár homlokomról a babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil durabile sub sole!«
»… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy én serdülő korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem, megtéve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.«
»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét követve, életemet megmentendő, egy istennel s egy köntössel kivándoroltam és midőn tíz évi mesés viszontagságok után a honvágy leirhatatlan kínjaitól üzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértem in laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«…
* * *
Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg.
Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a föld minden örömeit s élvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal jubilálják.
Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek.
A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.
A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben, koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is áldás volt az imádott hazára.
Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz áldás nevükön, hanem eltemeti őket a feledékenység.
A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékről nemzedékre, míg lesz e földön magyar.
S lesz addig, míg ily fiai lesznek.
II.
Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban erős birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát.
Egy kis országgyülési reminiszczencziát akartam én közölni az előző sorokban. A mivel azt bizonyítám, hogy a hatalom és a sors még mindig üldözi azokat, kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan, alku nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dobzódnak azok, kik elvük árán s a nép bizalmának kijátszásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel magukat. Közleményem czime volt: »Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben«.
Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a hires barsmegyei ellenzéki követről, a későbbi forradalmi férfiuról, a bujdosóról, az ismét hazatért hazafiról, ki vakon, koldusul, remete módra élt a zoborhegyi, egykor kamalduli zárdában s barátai alamizsnái által is segítve, szegényül halt meg.
Ennyit állítottam s nem többet és nem kevesebbet. Állításomra ily szavakat használni felhatalmazott engem a poézis és a stilisztika s kitüzött czélomnak nemessége.
Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott s kimondá, hogy állításaim a történeti hűségnek nem felelnek meg s azon kívül sértők a most élő rokonokra is. Czáfolatát alapítja az igazságra és történeti hűségre.
Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség mindenek felett való s hogy ezeket megsérteni nem jogosít fel se poézis, se stilisztika, se semmiféle czél nemessége. De határozottan állítom, hogy minden szavam teljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy Nagy Nepomuk János teljesen téved mindabban, a mit ellenem czáfolatul hoz fel.
Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyítom.
Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én kelt, valamely egy év előtt történt dologra való hivatkozás után szóról szóra így ír:
»– – Az óta nagy változás történt rajtam, igen is nagy változás, de nem jobbra, hanem rosszabbra, mert akkor csak gyengélkedő szemeim világát jelenleg végkép elvesztve, merő vak lettem.«
»Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világhírü szemorvosnál, dr. Arlnál, ki is szemeimet szorgosan megvizsgálván, egy pontosan használandó szemkenőcscsel és azon biztatással bocsátott el magától, hogy rövid idő múlva visszanyerendem szemeim világának legalább is egy jó részét.«
»Azonban ember tervez, isten végez. A szem-mágusz reám nézve arany szavai nem teljesültek, jóslata nem lőn incarnálva és így eddigelé szemeim nemcsak hogy fel nem épültek, de végkép elhomályosultak.«
»No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogy még egykor barátaimat és e szép világot meglátandom stb.«
Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot írtam, midőn a boldogúlt hazafit vaknak állítám.
* * *
Állítám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segítették őt.
Egy levélben egyik barátjához így ír a fentebb érintett dátum alatt:
»Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelül egy éve, hogy szives valál baráti kérelmemre jóltévő jobbodat felém kinyujtani. Fogadd e szivességért már akkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tőled nagylelküleg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.«
Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényét részletesen is közölni, de ő még él és gyöngéd érzelmeit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez és egyéb adatom jegyzeteim közt a későbbi jövendőnek.
Tehát ez az állításom is megfelel a legszorosabb történeti igazságnak.
* * *
Állítám zoborhegyi remeteéletét. Erről ő egy barátjának a következőleg ír:
»Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom! Elevenen képzelem, mikép csodálkozol, midőn tőlem, ki a nagy világtól elvonúlva, itt, Zobor hegyén, az egykori kamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengve éldegélek, e sorokat olvasod; azonban… quis contra torrentem?«
Ezek a dicsőült hazafi szavai. S ő valószinüleg jobban ismerte saját helyzetét, mint Nagy Nepomuk János.
* * *
Állítám és saját levelével igazolám, hogy javait a hatalom 1849-ben konfiskálta. Ezt az ő levelén kívül, ha ez birtokomban nem volna is, be tudnám Barsmegye levéltárának adataiból bizonyítani. Hogy e javakat rokonai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogy kivették) – a kormány kezéből: erről semmit se szóltam.
Nem szólok ama magánjogi kérdésről sem, melyet Nagy Nepomuk János fölvet, hogy e javak körül kik voltak az illetékes örökösök s mire alapíták örökjogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az én feladatom.
A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érinthetné, noha őket akkor se sérteném, ha a nálam levő leveleket egész terjedelmükben nyilvánosságra hoznám. S ehhez az általános felfogás szerint s kivált Nagy Nepomuk János támadása után volna is jogom.
Azonban az én jogi felfogásom szigorubb az általános felfogásnál. Érzem azt, hogy bármily jogosult birtokosa legyek a leveleknek, nincs jogom fájdalmat okozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen, de szivesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunyt kiváló hazafit.
* * *
Hanem Nagy Nepomuk János, ha már oly nagy kedve van a czáfolgatáshoz, sokkal méltóbb s talán sokkal alaposabb tért találna maga előtt, ha gondosan gyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Horváth Mihály állit »Huszonöt év stb.« czimű történelmi munkájában Balogh Jánosról. Én ismertem koszorús történetirónk ez állítását s ez igazán fájdalmas s ha valótlan, sértő is lehet a hű rokonokra, de én Balogh Jánosról életének nagy tragikuma után más képet alkottam magamnak, mint Horváth Mihály. És magasztos képet, mint előző soraim igazolják. Benne én a hazafiság vértanuját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat, a ki mély tiszteletünkre méltó.
* * *
Megjegyzem végül, hogy állításaim igazolására hivatkozhatnám Sembery Imrére, az elhunytnak nemeslelkü barátjára, ki vele együtt volt már az 1825-iki országgyülésen. A nálam levő leveleket pedig illetékes férfiaknak szivesen megmutatom.