Emlékezések

A KÉPVISELŐI NAPIDIJ 1848-BAN.

I.

Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok a napidijakról, melyek fölött nemcsak 1848-ban, hanem 1848 előtt is folyt már vita nem egyszer. Folyt az országgyülésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834 óta, a mikor egész komolysággal vitatták a vármegyék nemesi rendei, hogy az illendőség azt hozná magával, hogy a vármegyék követeit ne a házi pénztárból fizessék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállalja magára.

Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nem fizetett s a békés idők közterheit nem hordozta. És azt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett »házi pénztár« – domestica cassa – a jobbágyokra és úrbéres telkekre kirótt közadókból telt meg. És végül az sem titok senki előtt, hogy a haladás szabadelvü bajnokai már Széchenyi első irodalmi föllépése óta arra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkba behozassék s a nemesség »szűz vállai« is viseljék aránylag a közterheket.

A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javitást. Ő minden áron országgyülési többséget akart a követek tábláján is s arra számitott, hogy a »nem adózunk« kecsegtető jelszava alatt a nemesség átalában az udvar törekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási joggal csak a nemes ember birt.

Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a közteherviselésnek legalább elvét elfogadtatni. Az egyik volt a budapesti lánczhid épitése akként, hogy ennél a nemes ember is köteles legyen hidpénzt fizetni. A másik volt a napidij kérdése, melynél a politikai tisztesség, sőt egyéni illendőség is azt parancsolta, hogy miután más nem lehetett megyei követ, csak nemes ember, s másnak nem is volt követválasztási joga, csak nemes embernek: tehát a nemes által választott nemes követnek legalább napidiját ne a »szegény adózó nép« fizesse, hanem maga a nemesség. Hiszen egyéb illetményei még igy is a jobbágyság és városi polgárság nyakába estek, ezek közterheit növelték.

Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgynevezett megyei katonát. Ennek díszes ruházata, utazási, élelmezési és lakásköltséggel ellátása a jobbágyság filléreiből került ki. És minden követ mellett volt egy iródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénztárából szintén a vármegye fizetett. Végül az a város, legtöbbször Pozsony városa, hol az országgyülés tartatott, köteles volt ingyen lakást adni a követeknek s az országgyülés egyéb tagjainak. E terhet a városi polgárság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny.

Lássuk csak a számitást.

A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország birája és a személynök számára külön-külön húsz szoba. Az országgyülés egyéb tagjai számára külön-külön négy szobás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hat konyha, tíz kamara, három pincze, hat fakamara, tizenkét kocsiszin s negyven lóra való istálló.

Az országgyülés tagjai közül a távollevők követei nem kaptak ingyen szállást. De a többi mind kapott.

Ezek száma pedig nagy volt.

Az utolsó rendi országgyülésen volt huszonöt egyházi főrendü, kilencz zászlós ur, harminczkét főispán, százkilenczven világi főrendü, egy horvát főrendü, huszonhárom királyi táblabiró, két horvát táblai követ, harminczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületi és hetvenkét szabad királyi városi követ. Mindez összesen vagy ötszáz ember, ugyanannyi külön lakással s a nádori, országbirói és személynöki szobákat is ideszámitva, legalább kétezerkilenczven szobával.

A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A főlovászmester válogatta meg a lakásokat s minthogy a rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett hallania, tehát elég szigoru volt a válogatásban. Az 1848-iki országgyülés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkor már mérsékelt lakbért fizettek is a törvényhozók, de már az 1832–36-iki országgyülés öt éven át tartott s el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák keserveit, kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukból ingyen kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb főrendü és sok megyei követ önkényt és szivességből fizetett némi lakbért a magáéból, sokan pedig épen nem vették igénybe a városi polgárok lakásait.

Nos hát a napidij kérdése a harminczas évektől kezdve a nemesi előjogok megszüntetésének, a rendi alkotmány megifjításának s demokratikus alapon való korszerű átalakításának kérdése volt. A bécsi udvar s az ifjodó magyar nemzet a fölött is vívta azt a harczot, mely a 48-iki törvények meghozatalával végződött.

Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztették meg az »országgyülési követeknek népképviselet alapján választásokról« szóló törvényjavaslatot. Ennek 56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ öt pengő forint napi dijat s negyven pengő forint évi lakbért kapjon az állam pénztárából. Ez óriási fontosságu javaslat a márczius 28., 29. és 30-iki kerületi ülésekben vitattatott meg.

Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nem látták meg a sajtó napvilágát. E vitában a konzervativ udvari párt tagjai szélesebb alapra törekedtek fektetni a választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De indokaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszu és demagóg számitás vezette őket.

Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napidij kérdése nem támasztott nagyobb vitát. Nem arról volt szó, hogy a napidij akár behozassék, akár emeltessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részének akkor egyéb illetményen túl hat pengő forint volt napidijuk. A törvényjavaslat inkább leszállítá az akkori fizetést. Hanem arról volt szó, hogy ezentul ne a vármegyék, kerületek és szabad királyi városok külön, hanem az ország kincstárából egyenlően fizessék a napidijakat.

Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túl nem a megyék mint olyanok küldötték a követeket. Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s fogadta el a törvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidij kérdésében senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich és Paczolay sem, a kik pedig a kerületi ülésben ugyancsak kemény harczot folytattak egyéb kérdések fölött Kossuthtal.

A főrendek másként viselték magukat. Negyvenkét beszédet tartottak e kérdésben. Lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvüség, magyarság és demokráczia összes vivmányai ellen. De egyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Inditványaik sokfélesége bizonyítja ezt.

Az egyik inditványt gróf Zichy József tette. Ő minden napidijat és szálláspénzt el akart törölni. Őt támogatták a tisztavérü föltétlen aulikusok: báró Bánffy Pál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf Forgách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi főispán, gróf Cziráky János, gróf Andrássy György sárosi és Ürményi József tolnai főispán, gróf Barkóczy János és báró Sennyey Pál.

A vita kezdetén gróf Pálffy József azt inditványozta s a mellett bizonykodott, hogy a követek két forint napidijat kapjanak. E miatt gróf Batthyány Kázmér, de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt mondta, hogy ily napidij csak béresnek vagy inasnak való. Gróf Pálffy Móricz akként érvelt a két forint mellett, hogy ha a követ vagyonos, akkor öt forintra nem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be két forinttal.

A másik inditvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki a törvényjavaslat szerinti öt forint napidijt és négyszáz forint lakbért helyeselte. Még szebben s igazán magas politikai érvekkel támogatta ez inditványt gróf Károlyi György, békési főispán s némi habozás után gróf Teleky László. Ez inditvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós koronaőr, báró Majthényi László barsi s Hertelendy Ignácz torontáli és Marczibányi Antal trencsényi főispán is. Utóbbi azt a furcsa módositást tette, hogy a választók maguk fizessék a képviselő napidiját és lakbérét.

A harmadik inditvány volt ifju Majláth György baranyai főispáné, ki azt kivánta, hogy az alsó táblát figyelmeztessék a javaslott összeg magas voltára s minden összeg megjelölése nélkül követeljék annak leszállítását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, gróf Pálffy Móricz, gróf Haller Ferencz, báró Wenckheim Béla, gróf Károlyi Lajos nyitrai főispán, báró Majthényi Antal liptai főispán, báró Jeszenák János, gróf Péchy Manó, gróf Batthyány Imre főlovászmester s id. Majláth György országbiró.

Egyik-másik szónok kétszer, sőt háromszor is felszólalt s oly hevesen folyt a szóváltás, hogy gróf Batthyány Lajosnak, akkor már megbizott miniszterelnöknek, a főrendek csillapítására föl kellett szólalni.

Alig érthető, hogy oly kiváló szabadelvü férfiak, mint Perényi, Jeszenák, Wenckheim a napidij eltörlését vagy leszállítását javasolhatták. Elvégre is győzőtt ifj. Majláth György inditványa s ez a következő izenetben közöltetett az alsó táblával:

»A méltóságos főrendek, tekintve más alkotmányos országoknak példáját s a parlamentáris kormányzási rendszernek természetét, legczélszerűbbnek látnák, hogy az országgyülési követek semmi dijjal se láttassanak el; azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkban jelenleg fenforgó körülmények közt elfogadhatónak nem tartanák, a napidijaknak s lakbérnek javaslatba tett mennyiségét – tekintve az országos pénztárra háromló tehernek tetemesebb voltát – aránylag nagynak vélik s ezért lejebb szállíttatni kivánják.«

II.

A főrendek többségének azon terve, hogy a képviselőktől a napidij elvonassék, mindenesetre feltünő volt az akkori napokban. Hiszen a megyei, kerületi és horvátországi követek akkor sok egyéb illetményen felül hat pengő forint napidijat s a városi követek is három-négy-öt pengő forintot kaptak. A távollevők követei nem tekintettek a törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülésekben nagynéha felszólalt egyik-másik távollevő követ, de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind a szót, mind a szavazatot megvonta tőlük. Ezeknek nem volt napidijuk. Szabály szerint ezek is húztak valami javadalmat megbizóiktól, melynek mértéke magánalku tárgya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mint például gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. gróf Andrássy Károlynét, vagy például Szlávy József, ki gróf Almássy Ernőt képviselte, kik tehát csak jogczímet akartak szerezni arra, hogy az országgyülésnek tagjai lehessenek. Ezek példája nem vezethette a főrendeket, mert hiszen ezen intézményt a javaslott népképviseleti rendszer úgy is örökre eltörölte, valamint eltörölte a királyi tábla tagjainak országgyülési jelenlétét, a társas káptalanok követküldési jogát s a kir. adományos apátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszen ezek se voltak dij nélkül. A székeskáptalanok maguk fizették követjeiket. A királyi tábla tagjai az országos pénztárból rendes fizetésükön felül külön napidijat húztak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki, tihanyi és zirczi apátok s a csornai stb. konvent prépostja pedig elég nagy javadalommal birtak, melynek egyik rendeltetése az alsó táblai személyes jelenlét költségeinek viselése is volt.

Történelmi tény az, hogy a főrendek sem az ősiség megszüntetése, sem az úrbéri szolgálmányok eltörlése, sem a papi tized elejtése miatt akkora s oly keserű vitát nem folytattak, mint a képviselők napidija miatt. Pedig amott csak maguk a főrendek legalább ezer millió forintnyi értéket vesztettek, holott a napidijaknál veszteségről szó nem lehetett.

Egyébiránt lelkük bensejére nyiltan felhozott indokaik vetnek világot.

Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind gróf Batthyány Imre főlovászmesternél, mind gróf Pálffy Józsefnél a Pálffy-palotában összejött vagy ötven főrendü a törvényjavaslat előzetes megbeszélésére, de mindkét helyen csupán a képviselők napidijairól volt szó s annak ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangulag megállapították. A csanádi püspök, Lonovics József, csak arra kérte a főrendeket, ne kivánják, hogy e kérdésben a főpapok is felszólaljanak, mert bár ők egyházi tizedeikről nagylelkűen lemondanak, de mégis oly tetemes javadalmuk marad, hogy hozzájuk nem lenne illő a képviselők szerény öt-forintos napidiját ostromolni. Ezt belátták a főrendek is.

Egyik indokuk, melyet főleg báró Bánffy Pál és gróf Pálffy József hangsulyozott, az volt, hogy az öt forint napidij s egyátalán minden napidij keresetmóddá tenné a képviselőséget, a mit kerülni kell.

Bánffy különösen hangsulyozá, hogy Erdélyben az erdélyi követek korábban csak öt váltó forint napidijat kaptak s napidijuk most is csak hat váltó forint, a mi nem több két frt negyven kr. pengő pénznél, de ő még ezt is sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert ő közvetlen tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forint bér mellett egész esztendőre lehet kapni két-három szobás lakást, ily lakás pedig untig elég egy népképviselőnek.

Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette. Szerinte háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidij mellett négy ötszázezer forintba kerülne az országnak, a mi pedig – miként ő vélekedik – aránytalanul nagy kiadás.

Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kifejezést, mindenesetre eredeti. Ő azt mondá, hogy mig a követi utasitás fennállott, addig megengedhető volt a napidij, mert a követ nem a maga nézetét, hanem választói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor az utasitás megszünik s a követ a maga nézetét képviseli, elégedjék meg a népnek közbizalmával.

Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselőnek csak gazdag ember való, nem pedig szegény ember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak gazdag ember élhet a követi díszhez illőleg, Ürményi József, valamint gróf Pálffy József is nyiltan kijelenté, hogy ha tetszik követnek a szegény ember, adjon neki fizetést az a párt, mely követté megválasztja.

A kérdés ezen részét meglehetősen ledér felfogással érintették.

Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal s különösen (a nem rég elhunyt) gróf Zichy Henrik akkor mosonyi főispán azt a nézetet állitották fel, hogy »a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a képviselők napi dijazása.« Hogy miért nem fér össze? Erre feleletet, okokkal ellátott feleletet adni meg se kisértették. Csak egyszerűen hivatkoztak az angol és franczia példára. Gróf Zichy azt mondá: ha már behozzuk a parlamentárizmust, tegyük azt egészen, csináljunk tiszta munkát, ne adjunk semmi napidijat.

Arra az ellenvetésre, hogy a dijazatlan képviselők majd hivatalok után kapkodnak, azt felelték, hogy a napidij ezen nem segít; a napidijas képviselők is hivatalba jutni törekednek.

E nézet minden egyoldalusága mellett is tartalmas. De akkor még nem jutott a főrendeknek eszébe az, a minek később nem egy példáját láttuk, hogy a hivatalok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletek után a kormány segélyével való kapkodás.

De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képezhetett érvet a parlamentárizmus és népképviselet ellen. Hiszen 1848 előtt szó se lehetett parlamentárizmusról és népképviseletről, mégis a nemzeti ellenzéknek fölötte sok és kitünő vezértagját hivatallal sikerült elnémítani. A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értett mint a népképviselet.

A napidij ellen egyéb érvet, mint a melyet érintettem, hiába keres akárki abban a huszonöt-harmincz beszédben, mely a javaslott diurnum ellen elhangzott. Ez érvek pedig nyiltan bebizonyítják, hogy az 1848-ik év márcziusának és áprilisának uj korszakkezdő mozgalmas napjaiban ily aránylag kis kérdésnél nem az érvek, legalább nem ezen érvek sulya vezette a főrendek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezette a kicsinyes bosszú s a keserüség, melynek érzetét a nagy átalakulások rohamossága keltette föl.

De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sőt bosszus visszahatást szült a főrendek e vitája.

Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló, de mindig szellemes követe a konzervativ táborhoz tartozott s egyénileg is nyugodt természetü ember volt, nem is gondolt arra, hogy követnek ujra megválasztassék s mégis keserüséggel beszélt a főrendek magaviseletéről. Sőt írt is még az napon, 1848. ápril 1-én egy szatirizáló verset, mely kéziratban kézről-kézre járt a követek közt. E gyönge, de azért hangulatára nézve jellemző versecske így hangzik:

Bizony ennél hangzatosabb versek is készültek akkor már, de hiszen az öreg Sebestyén Gábor a huszas és harminczas évek verselői s főleg csak országgyülési verselői közé tartozott.

Egyébiránt nem volt ok e busongó keserűségre. A főrendek kisebbsége elég erélylyel, sőt eléggé hatalmasan érvelt a napidijak megszavazása mellett.

Gróf Batthyány Kázmér kifejté, hogy a fukarkodás ily dologban nem illik nemzetünkhöz s hogy háromszázhetvennyolcz független vagyonos ember s alkalmas törvényhozó alig akad, ki dij nélkül követséget vállaljon.

Meglepő érvet alkalmazott gróf Pálffy Móricz. Furcsa lenne – úgymond – hogy míg csak az adómentes nemes ember volt a követ, addig adtunk hat forint napidijat, most pedig, mikor az adózó nem-nemes is lehetne képviselő: akkor ne adjunk semmi dijat.

Gróf Teleky László nagy politikai indokot hangsulyozott, azt mondván, hogy az lenne a választói jognak legcsunyább megszoritása s a czenzusnak legrosszabb neme, ha a választók csupán gazdag embert választhatnának képviselőül.

A békési főispán, gróf Károlyi György, találón jellemzé az angol és franczia viszonyokat. Francziaországban – úgymond – nem volt napidij s a parlamentben kétszáz hivatalnok s ugyanannyi hivatalra vágyó volt a képviselő, a parlament tehát mindenben vakon teljesítette a kormány kivánságát. S mi lett az eredmény? Az, hogy a parlamentet szétverték, a királyt elkergették s a képviselőknek nyolcz pengő forint napidijat szavaztak meg.

Gróf Zay Károly azt mondá: »Ha az elmebeli tehetség s a honszeretet arányban állana a vagyonnal: akkor ő se adna napidijat, de minthogy gyakorlatilag többnyire megfordítva áll a dolog: ennél fogva megszavazza a napidijat.«

A főrendek elutasító izenetét ápril negyedikén tartott kerületi ülésében tárgyalta a követek táblája Makkay Sándor krassómegyei követ elnöklete alatt. Nagy kedvetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánult a főrendek ellen. A főrendek izenetét nem támogatta ugyan komolyan senki, de nem is érveltek sokat az izenet ellen. A főrendek ellenállásának se sikerétől, se komolyságától senki nem tartott.

Makkay mint elnök kész rezolucziót terjesztett elő, Deák, Sebestyén, gróf Széchenyi, Kossuth csak pár szóval, röviden tettek megjegyzést.

Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttel előbb küldött fel Somogymegye. Azt mondá: úgy látszik, hogy a mint voltak huszasos mágnások, most a főrendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos« követek.

Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyülésen »huszasos« mágnásoknak csúfolták a főrendiház ama szegényebb mágnástagjait, kiket a kormány behivott s állitólag fizetett azért, hogy a főrendi táblán föltétlenül a kormánynyal szavazzanak.

A viszonüzenet következő lett:

»Az 56. §-ban meghatározott napidijakat már csak azon tekintetnél fogva is megállapitandóknak vélik a karok és rendek, mivel az országgyülési képviselőség elvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggel biró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják, másfelől pedig alkalmat nem kivánnak nyujtani arra, hogy a mindennapi szükség aggodalmai közt igen nehezen fentartható függetlenség, mely a törvényhozásnak egyik főkelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.«

Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sőt minden szó nélkül fogadták el a követi tábla tagjai.

Ghyczy Kálmán nádori itélőmester nyomban átvitte a főrendekhez, kik ugyanez napon déli tizenkét órakor megkezdették a tanácskozást.

A napidijak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt ellenezni egyetlen főrendü sem vélte czélszerűnek. Elfogadták szó nélkül.