HUSVÉTI ÜNNEP 1849-BEN.
1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről látogató rokonok otthon találjanak.
Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady családokból többen, Vasmegyéből Záborszky, Komárommegyéből Takó, Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon, osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és gazdagabb vegyesen.
Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részből állott. A nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal. Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy ős birtokán osztozott.
Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül a negyvenes évek nagy megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája. Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel nem járt, hanem munkával, felelősséggel annál inkább. Ha pedig a pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tőle.
No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az első, ki a második ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára.
Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időt jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.
Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sőt inkább nagyon is nyomta ez eset a lelkét.
Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből magának nem csinálhatott.
Hanem csinálhatott az osztrák.
Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta, hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei atyafi pedig szentül állította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor bennünket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.
Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal senki se volt a nemzet véggyőzedelméhez.
Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta: jó éjszakát!
Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bőrét rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz katona bőréért egy ember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülménynek tekinteni, hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a hazát és az alkotmányt védtük.
Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt védtük.
Máskor husvéti szent ünnepen délelőtt az egész család az összes vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések megtekintése vette el az időt. Mivel mással mulassa magát ötven-száz-kétszáz holdas ember?
Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni.
De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is.
A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei alispán:
– El kellett ezt a csatát veszteni barátom?
– El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet, mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se menekül.
Ez már világos!
Mikor a piskii hídtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek:
– Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?
– Mit?
– Uj mappát csinálunk Európának.
Ez már önbizalom!
Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül és egy Hännel nevű őrnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt elszállásolva. Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a honvédsereget gyalázta.
– Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak fut, csak fut, sehol meg nem áll.
Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az asztalra s oda kiált a németnek:
– Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyar meg nem áll, mert ha egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked szakadtáig.
Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak, hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s kegyetlen humorral oda szólt:
– Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s vendégeimül akkor még szívesebben látom az urakat.
Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.
Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen.
Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolczvan éves öreg nyugdíjas honvéd.
Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanúlni az én időmben. A mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott.
De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen.
Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt kedvem s így az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre.
Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen. Mit csináljon már most?
– Igyál havat.
– Vizet se örömest.
De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd mellé a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni.
A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.
Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra jelentkezett apámnál. Nagy szíves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?
Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht, muszkát, szászt, – hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Ő ott hagyta el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott.
Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.
Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékéről.
Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön bír a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az időben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert kegyetlenkedésük rossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon, hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.
Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erődöket Perczel Mór ostrommal elfoglalta. Ötven év előtt ápril nyolczadikára esett husvét s ekkorra épen hozzánk ért el.
Ez azután jó híreket hozott.
– Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam láttam őket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak, hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam is alig menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból. Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok.
Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, részletesen elbeszélte.
De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent Tómicsra és a magyar-szerb békességre.
Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.
– Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó szívvel fogadnak.
De bizony nem verték agyon.
Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s visszajövet is ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával.
Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem tudom.
A következő évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz adott. Tanított is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.
Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sárosfürdőtől. Óriási pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron lásson ennyi ködment.
A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez a szó: zbogom.
Magyarul azt teszi: isten velünk!