Emlékezések

KÉT SZOMORU KÖNYV.

Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczolt ellenünk 1848-ban és 1849-ben, hanem tollal is. Több proklamácziót sütött el, mint ágyut; több nyomtatott ívet küldött a levegőbe, mint golyót; minden vesztett csatája után tíz manifesztumot s minden nyert csatája után ötvenet bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanulták utóbb az oroszok is és Paskievics herczeg Oroszországból s Lüders tábornok Oláhországból már magyar nyelvü proklamácziókat küldtek be az országba, mielőtt egyetlen orosz is átlépte volna a határokat.

Vajjon az összes felhivások, oktatások, rendeletek, nyilatkozmányok, utasitások, proklamácziók és manifesztumok gyűjteménye megvan-e valakinek minden hiány nélkül? E kérdésre alig lehetne igenlőleg felelni.

S ennek egyszerű oka van.

A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án 1848-ban felakasztatta s köztudomásra jutott, hogy az ellene emelt vádak közt legsúlyosabb az volt, hogy ő báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdve minden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmisíteni, ha közelgett a magyar sereg. S viszont a magyar nyomtatványok, Kossuth lángszavai, manifesztumai hasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak az osztrák vagy orosz sereg megjelent.

De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyébként is felette csonkán lehet csak összegyűjtve egyeseknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki proklamácziókat nem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékiek s megforditva is így állt a dolog. A legszenvedélyesebb gyűjtőknek is lehetetlen volt minden nyomtatványhoz hozzáférni, kivált ha elgondoljuk, hogy az utánkérdezősködés, keresgélés, postán vagy futár általi küldözgetés egyesekre nézve veszélylyel járt.

Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogy juthat valamely veszélyes nyomtatványhoz.

Csak egy példát a sok közül.

Midőn Jellasich báró bevonult Magyarországba s a Balatont már elhagyá: szeptember közepén egy napon Lepsényben ütötte fel főhadiszállását. Lakást gróf Nádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, ha jól emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendelt magának.

A szomszéd falu, Mező-Szentgyörgy, alig van oda pár puskalövésnyire s a falu közbirtokossági nemes község volt. A horvát tábort megelőzte rossz híre s a nép rémülten beszélte, hogy a horvátok, határőrök gyujtogatnak, ölnek, rabolnak, nőket gyaláznak s mindenféle gonoszságot elkövetnek. Volt ijedelem a mezőszentgyörgyiek közt is.

Midőn a horvát előcsapatok már oda értek, a szentgyörgyiek tanácsot ültek s elhatározták, hogy deputácziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a »kedves« bánt, hogy tartson rendet katonái között s a falvakat ne engedje kirabolni. Apám is, mint egyszerü nemes s akkor még nemzetőri főhadnagy, a deputáczió tagjául választatott.

A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhában kardosan és panyókával, a hogy a nemes ember szokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni. Az őrök mindenütt akadálytalanul áteresztették őket, míg végre oda jutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szentgyörgyi kálvinista lelkész lett volna, annál az egyszerü oknál fogva, mert az egész faluban körülbelől csak ő tudott valami gyöngén németül beszélni.

A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolában a pamlagon üldögélve s Kossuth hirlapját olvasgatva fogadta a küldöttséget. A küldöttség mindjárt bátrabb lett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból meggyőződött, hogy Jellasich legalább is érti a magyar nyelvet.

A szónok előadta küldetését Mezőszentgyörgy szabad nemes községének nevében s előterjeszté a lakosság kérelmét. A bán, kezében a hirlappal, mosolyogva hallgatta a kérelmet.

– No lássák – szólt Jellasich – jól nézzenek meg, én vagyok az a rettenetes horvát bán, a kivel Kossuth úgy ijeszti a nemzetet. Hát van én rajtam valami ijesztő?

A küldöttség persze nem mondta meg világosan, a mit e kérdésre mondhatott volna, hanem azért a küldetésnek lett sikere, mert ott legalább a horvát csapatok rendszeres kihágásokat nem követtek el s egyesek kihágása is többé-kevésbbé büntettetett.

Midőn az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jellasich lenyult a pamlag mellé. Ott volt egy rakás proklamáczió, melyet ő nyomatott Bécsben, abból felvett egy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébe nyomott egy csomót.

– Ime itt van, ez az én szózatom, láthatják ebből, hogy szándékom jó, oszszák ki és terjeszszék ezt a nép között.

Lett hát proklamáczió özönnel.

De lett még másnap is.

Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy fölött elnyuló fehérvári országúton. Mellette egyik tisztje ült s az előülés tele volt proklamáczióval.

A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentek az országút mellé katonát látni s valamennyien nagy tisztességtudással jó reggelt köszöntek az előttük elhaladó generálisnak.

Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült« fogadtatás s háláját akként tünteté ki, hogy maga is és tisztje is nyalábszámra szórta ki az asszonyok és gyermekek közé a proklamácziót.

– Netek fiaim, – mondá – vigyétek haza, meglátjátok ebből, hogy én jó ember vagyok.

Így lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval. Talán még most is van belőle valahol, padlásokon, szemét között, rag alatt, ha az egér harminczegy év alatt meg nem őrölte.

Midőn az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a maga dolgát s Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtva s a legnemesebb szellemek sírban, börtönben vagy számüzetésben voltak: Haynaunak eszébe jutott a két éves korszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét összeszedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdő póéta válogat költeményeiben, mint a vadkörtében s mire bajuszát ki tudja pödörni: akkorra már néhány kötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett Haynau.

Két tisztességes vastagságu kötetben adta ki először a szózatokat: »Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifesztumok- és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg-főparancsnok által Magyarországban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnek czíme.

Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven. Az első füzet magában foglalja az 1848. évi szeptember 22-től 1849. évi julius 31-ig terjedő időszakot; a második füzet pedig az 1849. julius 28-tól ugyanazon év deczember 31-ig terjedő időszakot. A két füzet összesen 175 különféle nyomtatványt, felhivást, utasítást, szózatot, oktatást, alkotmányt és rendeletet foglal magában. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig érdekes olvasmány.

Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül, melyeket a magyar kormány, a magyar hadvezérek vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek az én tudtommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha sem jelentek meg.

De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteménye sem teljes. Legalább tízszer annyi az egyes ívekben kibocsátott nyomtatványok száma, mint a mennyi a két kötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényeket tartalmaz.

Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öreg táblabiró mondá előttem:

– Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló huzatása meg van tiltva, pedig még egyetlen egy sem adatott ki, melyben meg lett volna engedve. Ilyen bolond ám, öcsém, a német!

Valahány csapatparancsnok egy-egy városban megjelent: mindannyi adott ki a városnak vagy vidéknek vagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha több proklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windischgrätz herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics hadserege mellé neveztettek ki, mennyi kiáltványra pazarolták ők a papirt és nyomdafestéket – ki tudná azt megmondani? Mind ez nincs benne abban a két kötetben.

Könyvészeink megmondhatnák: vajjon Varsóban jelent-e meg orosz szerzőtől valaha valamely magyar nyomtatvány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is van.

Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez.

»Magyarország lakói!« Így kezdi beszédét.

»Törvényes uralkodótok felhívására, ki legmagasb uram segítségét igénybe vette, a főparancsnokságom alatt álló sereg az osztrák hadsereggel egyesült, helyreállítandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadás fegyverei által erőszakosan felforgattatott.«

»– A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nemzet többsége ősi erényét, királya családjához való vele született hű ragaszkodását eltagadhatta volna.«

»Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenség lép fel, hanem királytok által hivatva vonul be. Ha ti aztat mint ellenséget fogadnátok, ily merénylet következményeit megérezenditek.«

»Vajha intéseim benneteket bánatra és megadástokra bírhatnának és így egy véres háború szörnyeit tőletek elháríthatnák. Felséges uramnak ez legbensőbb kivánsága.«

Varsó, május 23-án (junius 4-én) 1849. Varsói herczeg, eriváni gróf Paskievics tábornagy és ő felsége az oroszok császára hadseregének főparancsnoka.«

Kevés kihagyással így szól a varsói magyar kiáltvány. Vajjon ki fogalmazhatta azt magyarul, vagy ki fordíthatta azt le magyarra Varsóban 1849-ben?

De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyar nyelvü okirat, Predeálban, a mai Romániában valószinüleg sohase jelent meg.

Csak 1849-ben junius 19-én. Itt és ekkor keltezi Lüders gyalogsági tábornok és a császári ötödik orosz hadtest parancsnoka azt a proklamácziót, melyet »Erdély lakosaihoz« intézett.

Ez már magyar nyelven is németül beszél.

»Valamint én, – úgymond – most szent kötelességemmé teendem minden józanoknak menedéket nyujtani, – úgy ellenben a szemtelen csendháborító és gonosztévő, ki a rendrei felhivást gúnyolni merészli, reszkessen a büntetéstől, mely keményen és borzasztólag utolérendi őt.«

Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlenségének hőseihez abban az időben!

De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális, de német születésü volt. Csak a német értett akkor ehhez a nyelvhez.

A Haynau-féle gyűjtemény első kötetében mintegy húsz darab fejedelmi kiáltvány van felvéve. Ezek közül hét darab Ferdinánd király nevében adatott ki, egyet Ferdinánd és Ferencz József kettős és közös aláirással bocsátottak ki, a többi tizenkettő mind Ferencz József nevében lőn kibocsátva.

A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumok legnagyobb részén teljességgel hiányzik. Magyar miniszter ellenjegyzésével csakis azon fejedelmi rendelet van ellátva, mely Bécsben, illetőleg Schönbrunnban 1848. október 3-án kelt. Ezt Récsey Ádám magyar miniszterelnök irta alá.

Ki volt ez a Récsey Ádám? Mikor, miért, miként s meddig lett és volt ez magyar miniszterelnök? Midőn rendelete Budapestre, az együtt volt országgyülésre megérkezett: a képviselők közül senki sem tudta, hogy ki légyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tette tönkre ennek a jámbor és ismeretlen embernek még ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az országgyülés nem fogadott neki szót, az természetes.

Hanem azért a képviselőket felette érdekelte ennek az embernek kiléte s honnan való származása. A képviselők találkozásánál, házban, folyosókon, ebédnél egy délután csak erről folyt a szó.

Gróf Batthyány Lajos és egész kabinete ugyan lemondott már, de miután még uj kabinetet alakitani nem lehetett, törvény és alkotmány szerint és parlamenti gyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes miniszterelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országban is, az udvarnál s a képviselők is őt tartották miniszterelnöknek, s ime egy szép napon csak előáll Récsey, mint berekből a róka, s kinevezi magát a magyar kabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkor nem is volt.

Deák Ferencztől egész naivsággal kérdé Vermes Illés pápai képviselő, hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságra kinevezni.

– Gondold csak meg, – mondá Deák – hogy olyan együgyü ember is van a világon, a ki kihuzott rossz fogát nem dobja el, hanem elteszi és magával hordozza a zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy neki még minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a fogadását, ha a zsebjében levő fogat is fogai közé számíthatja.

– Én pedig fogadnék rá – kiáltott fel Ányós István, a zirczi követ, – hogy Illés barátom zsebjében is van vagy kettő.

Igaza volt s lőn rettentő kaczagás.

A 48-iki nemzetgyülés tagjai gyakran kaczagva néztek a vihar elé, mely elsöpörni fenyegette mindazt, a mi nemes és drága volt. De gyakran és válságos pillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára a bátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizony igen sokszor nagy szükség volt.

Ferdinánd első manifesztuma, mely Haynau gyüjteményébe felvétetett, szeptember 22-én kelt Schönbrunnban. Miniszteri ellenjegyzés nincs rajta. Ez napvilágot nem igen látott s a képviselőknek nem is volt róla tudomásuk. Valószinüleg Deák Ferencz sem tudott erről, mert Lustkandl elleni művében e fejedelmi nyilatkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még a bécsi kamarilla is nyiltan, világosan, határozottan elismeri a 48-ki törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányos hatályosságát.

Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyarország kormányzójává, szeptember 25-én kelt. Két nap mulva Lamberg a hajóhidon megöletett s kinevezési rendelete is csak esetleg jutott az országgyülés tudomására. Később október 20-iki rendeletében keservesen panaszkodik Ferdinánd, hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét semmiképen nem írta alá. A bécsi kamarilla urai tehát ezt óhajtották volna!

Általában sok komikum, rettentő komikum van a kinevezési rendeletekben. Lamberget kinevezik szeptember 25-én s a nép megöli őt szeptember 27-én.

Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor már futott hadseregével együtt Bécs felé, miután négy nappal előbb Pákozdnál megveretett.

Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-án s ő elveszti az egész hadjáratot.

Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennek hadseregét nyomban agyonverik Nagy-Sarlónál.

Haynau május 30-án katonai teljhatalmu kormányzóvá s Géringer-Oderberg junius 4-én polgári kormányzóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési okmányt Schwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonosz miniszter, a kit Széchenyi »Rückblick« czimü művében »vérszagu«-nak nevezett.

Rendeletek vannak a gyüjtemény első kötetében Windischgrätztől, Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától, Kempentől, Weldentől, Gerstnertől, Heyntzetől, Paskievicstől és Lüderstől. Gyászos emlékü barbár nevek, melyeknek egyikéről, másikáról alig tudjuk, hogy a világon volt-e valaha. Legtöbb rendelet van természetesen Windischgrätztől és Haynautól. Ők ketten hatalmaskodtak Magyarországban legtöbb ideig.

Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt. Cseh származás, valóságos véreb természettel. A mint lábát betette Magyarországba 1848. deczember közepén, azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind a várost, mind a vármegyét. A házmester-rendőrséget, melyet most Szentpétervárott a nihilisták ellen alkalmaznak, ő találta fel először és ő alkalmazta az orosznál is gonoszabb módon. Ő a háziurakat tette rendőrré s a kinek házában gyanus egyén megfordult, azt hadi törvényszék elé állítá. 1849. január 7-én Budát és Pestet, Pest-, Esztergom- és Fehérmegyét s a Jász-Kun kerületeket; február 12-én pedig Hont- és Nógrádmegyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben mindenütt különös gondot fordított a háziurakra.

De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fővárosban egy rendeletet, melyben szóról-szóra azt mondja, hogy a magyar harczi szellem főleg a sipkának, vörös tollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; a ki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang- és életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbi katonai szállítással elvitessék s valamennyien egy haditestbe soroztassanak. Ugyanő ápril 7-én elrendeli, hogy Budán és Pesten kocsira ülni és az utczán kocsizni szorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonai hatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivétel még az orvosokra sem. Ezzel a fiakker-rendőrséget akarta felállítani.

Kempen altábornagy már szelidebb megbizásokat teljesített. Ő 1848. deczember 31-én Pozsonyban kiadott rendeletével az osztrák katonák által elkövetett károk megtéritését igéri meg, 1849. márczius 17-én kiadott rendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonai hatósághoz be nem adja, azt ugyan hadi törvényszék elé kell állítani, de ő azt eddig nem tette és ezután sem teszi, de ha valaki a fegyvert és lőszert be nem szállítaná, az ellen mégis a rögtönitélet szigorát fogja alkalmazni; végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-György városok részére dicsérő oklevelet állít ki, amiért ezek az osztrák hadsereg részére önként ujonczokat adtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosonyvármegyét is s különösen annak alispánját, Kroner Lajost, »a fejedelem iránt, mind azon incselkedések mellett, melyeket a lázadó párt részéről tűrnie kellett, bebizonyított rendületlen hűségeért.«

Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonai parancsnoksághoz tartoztak s ők különösen azok ellen folytattak hadjáratot, kik a plakátokat a falakról letépik. Elnevezik őket garázda embereknek, a kiknek a tisztességről s a császár iránti tiszteletről rossz fogalmaik vannak s fenyegetik őket mindenféle veszedelemmel és szigoru büntetéssel.

Windischgrätznek egyik legérdekesebb kiáltványa az, mely márczius hó 11-én kelt. Ebben szóról-szóra azt mondja:

»Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé. A pártütők nyiltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly emberek harczolnak, kik Európának minden országaiból számüzettek.«

»Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütő Kossuth a haza áldott földjére gyüjtötte. A fővezérek, egynehányat kivéve, mind külföldiek. Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többi negyven magyar nyelvünek legalább fele erőltetve szolgál. A munkás földmivelő, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar tudni a pártütésről.«

Erre mondá ifj. Pázmándy Dénes Windischgrätznek, kivel épen ez időben gyakori találkozása és érintkezése volt a kremziéri alkotmány megbeszélése tárgyában, a következő szavakat:

– Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nem adtam volna. Ha az a szedett-vedett, csőcselék nép is itt-amott megveri az osztrák seregeket: mi történnék akkor, ha a magyar nemzetnek színe-java fogna fegyvert.

– Hiszen az fogott fegyvert, – felelt Windischgrätz, – csakhogy Bécsben mindig egy csomó prókátort tukmálnak rám proklamácziót készíteni. Nem ér ez semmit, csak az hódol meg előttem, a kit meghódítok; kard és golyó világosítja fel ezt a népet, nem a proklamáczió.

E párbeszédet én Deák Ferencztől hallottam, kinek maga Pázmándy Dénes beszélte el.

Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi főhadiszálláson kiadott ama »híradás«-a, melyben a csatatereken talált golyók árát szabja meg. Hat fontos ágyugolyó öt krajczár; tizenkét fontos tíz kr. – hét fontos granát tizenöt kr. – tíz fontos bomba tizennyolcz kr. – harmincz fontos bomba harmincz kr. – hatvan fontos bomba hatvan kr. Minden ezüst pénzben számíttatott. Zsidók megkisértették a golyók beszállitását, de miután az igért pénzt nem kapták meg, ők is abban hagyták.

A zsidókra különösen haragudott Windischgrätz is, Haynau is. Amaz elrendelé, hogy zsidóknak levelet szállítani, hírt hordani, félelmet és bizalmatlanságot gerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett eltiltatik; ha pedig egy zsidó elitéltetik, az illető zsidóközség, melyhez tartozott, huszezer pengő birsággal büntettetik. Tehát ép úgy, mint Khinában.

Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételt gyalázatos és törvényellenes lázadó magaviseletükért« azt a hadi sarczot rótta, hogy ingyen tartoznak adni: negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer nadrágot, kilenczvenötezer pár csizmát, százhuszezer inget, gatyát; harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rőf posztót, ezerötszáz mázsa csizmának való bőrt egy hónap alatt, továbbá száz lovat, harminczkét pár lószerszámot, százkilenczvenhat kumetet és harminczöt nyerget négy nap alatt.

Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e pár nap alatt, hogy a sarczot kiteremthessék. Természetesen kész pénzen kellett megváltaniok a sarcz legnagyobb részét.