AGGODALMAS NAPOK.
I.
A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagy fájdalom is, melyet vértanuink kegyetlen halála idézett föl. A főváros rémnapokat élt, a kényuralom dühe még egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volt a helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyar család boldogságának, de a vidék kis falvaiban már, ha nem is teljes nyugalom, legalább a kedélyek csöndessége vissza kezdett térni.
A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasas németet. Talán az elsőt is. Villogó fegyverüket, fénylő taréjos sisakjaikat és mellvértjüket mi gyermekek megbámultuk, öregeink azonban kerülték a velük való találkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdött a nemzet, korlátlanul parancsolt a győző, hiában való lett volna minden dacz, minden vitézkedés. Aztán csakhamar elmentek nyakunkról a vértesek s a mi falunkba többé nem tette be német a lábát.
Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év, melyben a kényuralom telepedett meg Magyarországon. Mi kívül estünk minden nagy vonalon, melyen egy nemzet történetének sorskereke végig döczög vagy végig robog, falunk nem pusztúlt el, házaink le nem égtek, halottaink se voltak nagy számmal, néhány ifjú volt besorozva s olasz földre elhajszolva, de ezek távolléte se tünt fel valami nagyon, midőn oly sok nemes élet kioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a mindennapi beszéd tárgya.
Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csaknem úgy folyt le, mint az előbbi években. Ugyanazon rokonok és jó barátok összejöttek esténként, kedvük ki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát, a felköszöntők nem voltak oly harsányak, a nemzet bujdosó nagyjairól csak halkan emlékezénk meg, de azért régi társaságaink külső alakja nem változott.
Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyar pénzt eldugtuk az eresz alá, a honvédfegyvereket, kardokat, puskákat eltemettük a kutak fenekére s itt-ott a föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk hímzett jelszavakat kibontottuk, megsemmisítettük, a nemzeti kormány szózatait, kiáltványait régi kutyabőrbe kötött papi könyvek táblái alá rejtettük s a könyveket padláson pusztítá az egér; nem igen féltünk a vizsgálattól sem, mert nem volt okunk félni kémektől, feladóktól, árulóktól.
Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasich hadseregéből nyilt csetepatéban megtámadtunk s leöldösénk: azok csontjai ott porladoztak a határban szanaszét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ha megtalálná e csontokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebből támadhatna veszedelem. De apám a nemzeti harcz utolsó napjaiban még az őszön ezeket is összeszedette s bizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a bozótba temettette el. Ott már elnyelte őket az iszap, megállt felettük a víz, összeborúlt a nádas, jég- és hó-kérget vont föléjük a tél; ki kereshette, ki találhatta volna meg a földnek, viznek, hónak és jégnek fenekén pihenő holtakat?
Megyei tisztviselőink maradtak a régiek. Csodálatos ábránd tölté el honfigondtól terhes elméjüket. Lehetetlennek tartották, hogy legyen földi hatalom, mely az ősi alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt hitték; legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idő s addig kötelessége a vármegye minden tisztviselőjének kitartani; a mit lehet, minden jót megtenni, s a mennyire lehet, minden rosszat elhárítani. Tíz évvel később ugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy »meghalt«, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem így gondolkodtak öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafi életét és szabadságát mentették meg. De azt is jól tették, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s az önkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagyták a szolgálatot s hazamentek szántani, vetni. A kik ezentúl is ott maradtak: azok maguk készíték maguk számára a politikai halált.
A szolgabiró apámnak jó ismerőse s távoli rokona, az esküdt jó barátja, jó komája volt. Bent a megyei központban is derék férfiak, rokonok, jó barátok vezették az ügyeket; tőlük félni nem lehetett okunk. Arra természetesen nem igen számítottunk, hogy zsandár is van a világon s hogy esetenként a legutolsó zsandárnak is több hatalom lesz kezében, mint egykor a legelső alispánnak.
Közelgettek a husvéti szent ünnepek. S minél több idő telt el az októberi véres napok után, annál nyugodtabbak valánk.
Egy esős, havas, szeles, barátságtalan, sötét éjszakán kopogtatnak ablakunkon. Mind aludtunk már, de apám rögtön fölébredt s ajtót nyitott. A járási központból jött egy levélhordó ember, levelet hozott apámnak az esküdtől. A levélben ez volt:
»Édes komám! Baj van; a zsandárfőhadnagy keresi a horvátokat, holnap idejében künt lesz az egész komissió, hozzon rendbe mindent, mert különben elvesztünk. Egyébiránt maradtam atyafiságos szeretettel. Fodor László.«
Természetesen az esküdt is csak olyan bűnös volt, mint apám.
Apám rögtön felöltözött, a levélhordónak adott egy ital bort s elküldte az istállóba a cselédek közé, hogy fekügyék le. Megnézte az órát, az épen éjfélt mutatott. Kezébe vette fokosát s elindult fölverni legjobb barátait és rokonait a fekete éjszakában.
Tizenöten voltak azok, kik Jellasichnak egy fontos depessel ellátott küldönczcsapatját, tizennyolcz emberét megtámadták s nyilt mezei duellumban lekaszabolták. Ezt a tizennégy bajtársat kereste fel, maga volt a tizenötödik, a vezető. Mind a tizennégy nyugodtan aludt ágyában s valamennyinek megmondá, hogy rögtön keljenek föl, öt-hat-tíz szomszédját mindenki értesítse s hajnali három órára a falu minden férfia ott legyen a templomban.
Ott is volt. Nemes, paraszt, pápista, kálvinista, zsidó, czigány, öreg és ifjú egy csomóban. Csak az asszonyok és gyerekek nem voltak ott.
Apám közlé, mi fog történni a mai napon s minő veszély fenyegeti a falut, ha a vizsgálat sikerrel működik.
A lelkész, egyike a legbátrabb és leglelkesebb férfiaknak, maga is családapa sok gyermekkel s ő is részes a horvátok leverésében, gyönyörű beszédet tartott, melyben kifejté, minő undok bűn az árulás és árulkodás s minő szép volna az, mire ő bizton számít, ha falunkban nem találkoznék áruló.
Az együtt levő gyülekezet erős hittel kiáltott föl, kiáltása zúgássá vált, hogy falunkban nem lesz áruló.
– Ha pedig lesz, – kiáltá egyik – se neki, se fiainak nem lesz nálunk maradása, kiirtjuk utolsó iziglen.
Szétmentek. Ezen a hajnalon a kis gyermekeken kívül nem aludt a faluban senki. Reggelre, mikor a vizsgáló küldöttség a faluba ért, minden ember, minden asszony és minden cseléd tudta, hogy mit feleljen s mit ne feleljen, ha kérdezik. Hanem azért nyugodt volt a falu s a küldöttségnek még bámulója se akadt végig a hosszu utczán.
Pedig a hegyes sisaku, vállrojtos, fényes kiállitásu zsandárokat oly tömegben ekkor látta először a falu népe. Köztük legfényesebb a zsandárfőhadnagy, egy félig magyar, félig német férfiu, de a ki engesztelhetlenül gyűlöli a magyart s ha rajta állott volna: kiírtja fajunkat egy lábig.
Folyt a vizsgálat egész nap. Ki lett hallgatva száz ember. Egy se tudott a harczról semmit, egy se látta a horvátokat se élve, se halva. Dél felé már a zsandárfőhadnagy fele bajuszát elrágta dühében.
A kihallgatásokat a szolgabiró maga vezette. A főhadnagy minden kihallgatásnál jelen volt s folyton keményebb rendszabályra nógatá a szolgabirót. Kínoztatni akará az embereket. Kezében volt valami névtelen följelentésben az egész tényállás s látta, hogy mindenki kisiklik kezéből. Dél felé végre azt mondá a szolgabirónak, hogy ha keményebben nem veszi a dolgot, maga fogja szolgabiró nélkül a vizsgálatot teljesíteni. A szolgabiró azt mondá:
– Nohát majd keményebben veszem.
Épen egy ősz, roskadt, öreg embernek, a nyolczvan éves Baditz Péternek kihallgatásán volt a sor. A szolgabiró vad nyerseséggel kiáltott rá:
– Hát kend mit tud? Beszéljen szaporán.
Az ősz, roskadt ember kiegyenesedett a »kend« szóra. Nemes ember volt s 1790 óta minden tiszujitásnak és követválasztásnak szereplője.
– Ha én kend, akkor kend is kend, szolgabiró uram!
S aztán nagy méltatlankodva odafordult a jelen volt községi és küldöttségi tagokhoz s így folytatá:
– Ebadta kölyke, apját, öregapját, de még magát is én választottam szolgabirónak és mégis csak »kend«.
A szolgabiró is nyakas ember volt. Egyike a legbüszkébb, legelőkelőbb s legvagyonosabb dunántúli és dunáninneni köznemesi családoknak. Felpattanó hangon mondá az ősz embernek:
– Megfogja kend a nyelvét, vén gazember, mert különben ötven botot veretek kendre.
Ez irtózatos fenyegetésre megtántorodott a vén nemes. Ajkai reszkettek, de a nagy indulat megülte szivét s szólni nem tudott. Végre könyei előtörtek s azt mondá a körülállókhoz:
– Fiaim, én már rokkant ember vagyok, de legöregebb vagyok köztetek, eltűritek ti ezt szó nélkül?
Embereink közt fájdalmas és haragos zúgás hangja kezdett emelkedni. A zsandárfőhadnagy végig nézett a népen s látta, hogy itt és most az ő zsandárerejével nem lesz tanácsos e néppel végletekig vinni a dolgot. Azt mondá a szolgabirónak, hogy ő maga fogja az öreget kihallgatni. S aztán oda fordult hozzá:
– Ön Baditz úr nincs vádolva semmivel, nem is lesz semmi bántódása, ön már koránál fogva sem vehetett részt ő felsége a császár vitéz katonáinak legyilkolásában, öntől ennélfogva is megvárom, hogy a mit hallott, a mit tud: azt itt a biróság előtt híven el fogja mondani.
– Nem mondok semmit, – mondá daczosan az öreg.
– De hát ön mindent hallott, mindent tud.
– Mindent tudok, de nem mondok semmit.
Fölugrott a zsandárfőhadnagy s rárivallt:
– Akkor előttem is csak »kend« s én kendet vason vitetem be Veszprémbe.
– Teheti. A főhadnagy úr mondhat engem kendnek, ez nem haragít meg, mert a főhadnagy úr csak egy zsandár, de ez itt ni – s ekkor rámutatott a szolgabiróra – csak oly igaz nemes ember volna, ha volna, mint magam. Szégyen, gyalázat.
A főhadnagy oda fordult a szolgabiróhoz és németül mondá neki:
– Ilyen kutya néppel még nem találkoztam, hanem majd kiverem én ebből a nemességet is, a titoktartást is.
Szerencse, hogy rég elmúlt már ekkor dél s hogy az ebédre hívták a küldöttséget. Ebéd alatt és után arra a meggyőződésre jutott a főhadnagy, hogy ez alkalommal hiábavaló minden kisérlet, jobb lesz a vizsgálatot abban hagyni s más alkalommal s jobb készülettel kijönni.
Kapva kapott ez ürügyön a szolgabiró is s a küldöttség valamennyi zsandárjával, úgy a hogy jött, délután visszament a járási székhelyre. A nép megint nem bámulta őket, csak a kutyák ugatták meg a katonás rendben kivonuló zsandárcsapatot. Mivelhogy ilyet ők is most láttak legelőször.
A második vizsgálat már sokkal részletesebb volt, mint az első. De nem sikeresebb.
II.
Az első kihallgatás után több idő, körülbelül pár hónap telt el a nélkül, hogy a vizsgálat folytatásáról bármi is hozzánk kiszivárgott volna. Már-már azt hittük, nem lesz az egészből semmi. Egyébiránt bíztunk az esküdtben, sőt minden látszólagos durvasága daczára bíztunk a szolgabiróban is. Hiszen magyar ember s atyafi volt ő is.
Időközben apám valami névnapra átrándult egyik rokonunkhoz, egyik távolabb eső faluba. Sokan voltak együtt a névnapi köszöntőn, egész éjjel folyt a mulatság, túlnyomólag rokonok és ismerősök voltak jelen. Természetesen nem egyszer előjött a szó a szent-györgyi vizsgálatról s a horvátok leöletéséről is, melyről ott abban a bizalmas társaságban is mesésnél-mesésebb hírek és hallomások merültek föl.
Apám könnyen érthető óvatossággal hallgatott az ügyről és sehogyse volt hajlandó arról részletesen nyilatkozni. Hallgatagságában azonban nem maradhatott meg. Később oly sokan, oly következetesen s oly rohamosan ostromolták, hogy mondja el a horvátok lekonczolásának történetét, hogy a társaság tagjai iránti sértő bizalmatlanság kitüntetése nélkül lehetetlen volt a hallgatás. Hosszú és erőszakos nógatásra elmondta tehát apám az egész esetet. Hiszen erkölcsi lehetetlenség volt feltennie, hogy abban a társaságban áruló vagy ostoba fecsegő lehessen.
És mégis volt. Alig egy hét mulva nálunk termett a vizsgáló küldöttség s apám elbeszélése meglehetős hűséggel irásban meg volt a zsandárfőhadnagynál. Magával hozta a küldöttség a megyei főorvost is.
Az esküdt a vizsgálat napján eleve megsúgta apámnak, hogy a zsandár mindent tud s hogy ha valaha, most lesz szükség óvatosságra és ügyességre. Különben a halálos veszély, melyet már elháritottnak hittünk, nyakunkra bekövetkezik. A falubeli emberek megbízhatóságában egyébiránt nem volt okunk most sem kételkedni s e tekintetben a helyzet nem volt rosszabb.
A kihallgatásokat most is a szolgabiró vezette s azok élét néhány mit sem mondó tanu kikérdezése után apám ellen irányozta. A zsandárfőhadnagy feszülten figyelt minden szóra és a kezében volt tényállással veté egybe apám minden szavát.
A szolgabiró kemény, pattogó hangon mindenekelőtt az elkövetett bűntény iszonyuságára figyelmezteté apámat.
– Tudja-e ön – mondá – hogy ama tizennyolcz vitéz, Handits Milivoj hadnagygyal élén, báró Jellasich üzenetét s depeseit vitte Roth hadseregéhez. Tudja-e, hogy e csapat leölése miatt Roth hadserege nem nyert értesülést, nem csatlakozhatott b. Jellasich hadseregéhez s ennélfogva ő felségének, legkegyelmesebb császárunknak e hadsereghez kötött czélja meghiusult, sőt Roth hadserege kapituláczióra kényszerittetett. A tényállás földeritésével tehát nemcsak egy orgyilkos ténynek, hanem egyuttal egy vakmerő felségárulási ténynek tettesei is az igazságszolgáltatás kezébe jutnak s magas kormányunk abban a helyzetben lesz, hogy a trón és nemzet ellen elkövetett ezen rettenetes tényt illőképen megtorolhatja.
Úgy beszélt a szolgabiró, mint egy zsandártiszt, vagy egy Haynau-vérbirósági auditor. A zsandárfőhadnagy megvolt elégedve a beszéddel.
Apám csak a fejével intett, mintegy mutatván, hogy ő mind e nagy dolgot jól tudja.
– Beszélje el tehát, a mit tud; hogy történt az eset s kik voltak a tettesei.
– Nem tudom elmondani, – felelte apám.
– Miért?
– Nem tudom minden részletét, mende-monda kósza beszéd után pedig nem akarok semmit se mondani.
– Gondolja meg, hogy szabadsága és élete forog koczkán.
Apám nem felelt.
Ekkor felugrott a zsandárfőhadnagy s azt mondá a szolgabirónak:
– Most majd én veszem az ügyet a kezembe.
S oda állva apám elé, kezében a névnapi elbeszélés részleteivel egy papiron, nyersen kérdezé:
– Hol volt ön 1848-ik évi szeptember 28-án, midőn Handits Milivoj hadcsapata Lepsény és Mező-Szent-György közt felkonczoltatott?
– Útban voltam Balaton-Füred felé.
– Családomhoz mentem, melyet a horvát tábor elől oda vittem.
– Kivel tudja ezt bizonyítani?
– Hivatkozhatom-e helybeli tanukra és cselédeimre?
– Nem ér semmit.
Apám gondolkodott. Csodálatosan éles emlékező tehetsége nem hagyta cserben.
– Én – mondá – azon a napon kilencz és tíz óra közben mentem Balaton-Fő-Kajáron keresztül. A községháza előtt vezet el az országút s a községháza tornáczában állt Kenessey Dániel, Cserki Mihály, Tóth Ferencz. Ők megszólitottak, kocsimmal megálltam, kérdezték: hová megyek s mi ujság nálunk. Beszélgettem velük s elmondám, hogy egy csapat horvát katonát a lepsényi fogadónál láttam, midőn reggel ott elkocsiztam. Ezek tanuim lehetnek.
Megjegyzem, hogy apám ezen előadása tökéletesen igaz volt. Midőn már Kajárt a Füred felé vezető útban elhagyta: akkor jutott eszébe, hogy jó lenne a Lepsényben látott horvát csapatot elfogni, lefegyverezni s a nála levő leveleket kézbekeriteni. Innen fordult s hajtott vissza lóhalálában, de ezt már nevezett tanui nem látták.
Midőn a zsandárfőhadnagy ez elbeszélést s a tanuk neveit meghallotta, oda fordult a szolgabiróhoz:
– Szolgabiró úr, ezt az urat őrizet alá teszem, mig én magam személyesen a megnevezett tanukat kihallgatom.
Apám ott maradt a község házánál a küldöttség előtt néhány zsandárral, a főhadnagy pedig rögtön kocsira ült s pár legényével hajtott Kajárra. Szigoru figyelemmel maga hallgatta ki a megnevezett tanukat, kik utolsó betűig helyeselték s igazolták apám előadását.
Délután érkezett vissza nagy bosszusan. Haragosan kérdezé apámat, nagyot ütve a kezében volt papirokra:
– Hát mit beszélt ön a küngösi névnapon itt és itt, ekkor és ekkor?
Részletesen elmondá a besúgás tartalmát. Apám alig tarthatta vissza magát a mosolygástól, felelé:
– Mulattattam a társaságot.
A főhadnagy káromkodott, mint a jégeső, s oda fordulva a község házában s háza körül ácsorgókhoz, felkiáltott:
– Hát nincs e komisz faluban már egyetlen becsületes ember se?
E szóra sunyi arczczal előállott egy V. Ferencz nevü uri ember, helybeli birtokos, okleveles ügyvéd s azt mondá:
– Én megmutatom a főhadnagy úrnak, hol vannak a megölt horvátok eltemetve, mert én becsületes ember vagyok.
E szóra a zsandár majd megmeredt örömében. A mi embereink közé pedig mintha menykő ütött volna. Iszonyu megütközés, sőt ijedtség fogta el őket.
Ez a V. Ferencz olyan fajta ember volt, a ki teljes életében mindig és mindenütt azon törte a fejét, kinek miként mondhat vagy tehet minél nagyobb kellemetlenséget. Elment mindenüvé, kidobták mindenünnen, megverték mindenütt, minden csontja össze volt törve, kocsmában, névnapon, szőlőhegyen, tisztujitásoknál, általa kezdett verekedések közben. Most se mondhatott le arról, hogy kellemetlenséget csináljon a falunak. De inkább a bolond emberek egyike volt, mint a gonoszaké. Az eszébe se jutott, hogy otromba leleplezései miatt akasztófára kerülhet húsz-harmincz derék magyar ember.
A főhadnagy oda ment hozzá, vállára vert, megölelte, kezet szoritott vele s mondá:
– Vezessen uram. Ön az egyetlen derék, becsületes ember a világon.
Ment az árulkodóval egész csapat ember. Biró, orvos, zsandár, tanu, napszámos.
Apám némileg megnyugodott, midőn megtudta, hova vezeti V. F. a küldöttséget. Ott igenis voltak horvátok a föld alatt, de azok onnan az ő tudomása szerint fel lettek szedve s máshova eltemetve. Ezt pedig a hóbortos V. F. nem igen tudhatá.
Azonban reményében mégis csalódott. Hogy és hogy nem történt, egy hullának csontvázát csakugyan megtalálták az árulkodó által megjelölt helyen. S e csontvázat nagy diadallal hozta be a főhadnagy a faluházhoz.
– Várjatok gazemberek – szólt a községi lakosokhoz, kik jelenvoltak – kezemben vagytok most.
Ekkor már estefelé járt az idő. A főorvos azt a javaslatot tette, hogy a hullavizsgálat a következő napra halasztassék, miután esti szürkületben vagy gyertyafénynél ezt sikerrel megszemlélni nem lehet.
A vizsgáló küldöttség a további vizsgálatot elhalasztá addig, mig a főorvos véleményt ad. A főorvosi vélemény pedig tovább késett hat hétnél.
De a mikor készen lett: akkor csakugyan véget vetett minden vizsgálatnak s az egész ügy minden komolyságának. A főorvos igen eszes, tanult, hatalmas humoru ember, s jó hazafi volt s véleménye mind e jellemvonásának megfelel.
Kimondá, hogy a talált csontváz férfinak csontváza, a ki lehetett harmincz éves, de lehetett hetven éves is. Hosszasan bizonyítá a tudomány egész komolyságával, hogy a csontváz sem azt nem igazolja, hogy az élő ember katona volt, se azt, hogy horvát volt, miután a tudomány mai állásában a csontok a nemzetiségi kérdésben érvet nem nyujthatnak s a polgári foglalkozásra róluk biztos következtetést vonni nem lehet. Végre kimondá, hogy az az ember, kitől a váz ered, ezelőtt tíz évvel is meghalhatott, noha az sincs kizárva, hogy két év előtt halt meg.
A főhadnagy dühösebb lett az orvosra, mint a szentgyörgyi emberekre. Nem is jött ki ellenünk többé s nem is láttuk többé soha. Nemsokára áthelyeztetett megyénkből s meg is halt. Nevét nem irom ki, mert utódai jó hazafiak.
Nem irom ki a szolgabiróét sem. Ő sem él már.
Az öreg nemes, kit úgy megsértett, soha se tudott neki megbocsátani. Az öreg nemes esetét megtudta az egész vármegye és ezért a szolgabiró sohase tudta régi jó hírnevét visszaszerezni a vármegyében.
Pedig az önkényuralom végleges bekövetkeztével visszalépett ő is s lőn gazdálkodó és renitens magyar ember, mint a többi. Egyházának kiváló férfia volt, a protestáns kűzdelemben derék szerepet töltött be, a katonaexekucziók korában országos lett jó hírneve, egykori esküdtjével együtt. De azt az egy tényét nem tudták neki elfelejteni.
Húsz év mulva egyszer kérdém tőle egy megyei gyülésen:
– Miért tetted azt akkor, bátyám?
– Ha én azt nem teszem, öcsém, apádat akasztatta volna fel a német legelőször. Mert úgy tettem: csak azért bízták rám az egész ügyet.
Ezt felelte. S én szentül hiszem, hogy igazán beszélt.