CHAMAECIPARIS.
Kilenczedik már a mai szent karácsony, a mióta nem láttam Simonyi Ernőt. Mert nyolcz karácsony telt el azóta, a mikor őt a Kerepesi-temetőbe kivittük s tőle örökre elbúcsuztunk.
Beteg volt már régen. Rég nem hallotta már hangját az országgyülés. Zordan köszöntött be a kora tél s ő a tél elől elköltözött az enyhe Abbáziába.
Utána mentem, hogy meglátogassam.
Nálunk förgeteges, havas, kemény tél uralkodott; az Adrián, a tengerre néző lejtőkön szelid, langyos meleg, vidám napsugár.
Egy napig Fiuméban voltam, hogy az utat kipihenjem s a város nevezetességeit megszemléljem. Másnap kora reggel akartam hozzá menni s már este a kocsit megrendeltem.
Este beborult és esni kezdett, éjjel ránk jött a kegyetlen Bóra s reggelre havas volt a tengerpartok csúcsa. Havas volt az út is, melyen Voloska és Abbázia felé koczogtunk.
Egy villája volt még akkor Abbáziának, de telelő betegjei már akkor is sokan valának. A kertek magánházaiban, szegény tengerészek egyszerű, de csinos lakásában huzódtak meg.
Ily lakása volt Simonyi Ernő barátomnak is. Tágas kert közepén, mely ritka lombu fákkal és cserjékkel volt tele, állott egy kis emeletes villaszerű épület. A bemenetnél jobbról-balra cziprusfa. Az út mellett rózsák. Alattuk hó volt, levelük is havas volt, de a rózsák teljes virágzásban voltak. Sohase láttam még eddig nyiló piros rózsát hóesés közben. Igazán meglepett a nyiló rózsa a hófuvat tetején.
Fölmentem Simonyi Ernőhöz. Már akkor fenn volt, hálókabátban a szobában maradásra öltözködve. A kandalló előtt üldögélt, melyet a fűtést nem ismerő lakásba ő készittetett. A kandallóban vígan lobogott a tűz.
Mikor meglátott, egy kis vidámság sugározta be fonnyadó beteg arczát. Fölkelt, karon fogott, üdvözölt s rendes ülőhelye mellett a kandallónál egy karosszéket mutatott ki számomra.
– Nagyon örülök, – úgymond, – hogy meglátogattál, senki sem jön hozzám. Messze vagyok, hiába.
Lassu hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetes testi munka után teljesen ki volna fáradva. A kor és a betegség együtt okozta a nagy erőtlenséget.
– Lásd, már írni akartam neked, – folytatá – egy dolgot akartam rád bízni, valamire meg akartalak kérni.
– Ugyan mi lehet az?
– Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd össze irományaimat, azok közt találsz egy papirban egy chamaeciparist és egy aster alpinust, küld el ezeket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek.
– Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen, majd haza jösz te, miért küldjem én azokat ide az idegen földre?
– Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyek haza, én nem tudhatom. Addig nem megyek, míg egészségem teljesen vissza nem tér s ujra erőhöz nem jutok. Nem lehet ez a késő tavasz előtt. S nekem becsületbeli kötelességem azokat a virágokat rendeltetésük helyére juttatni.
Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egy virág. Azt gondoltam, valami tengeri kagyló. Nem egyszer hallottam barátomtól, hogy ő, mikor bujdosó volt s Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyüjteményt állított össze kagylókból. Mikor haza jött, egyelőre ott hagyta becsomagolva egy jólelkű angol családnál, hogy őrizzék csak, majd egyszer eljön érte s haza hozza Magyarországba.
Az a jólelkű család talán most is őrzi, talán ezentúl is őrzi, de a szegény magyar bujdosó nem megy el többé azért Angliába. Ott pihen már nyolcz év óta a temetőben.
Nem kérdezősködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra. Pártról, politikáról, a sötét jelenről és a fényes jövendőről beszélgettünk. De mikor már a villásreggeli ideje eljött, elméje megint csak visszatért a chamaeciparisra.
– Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el. Feledékeny ember vagyok, de ebben én magamra nézve nem találok egész mentséget. Sok esztendő mulva ez a dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztást minél előbb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom már egészen helyrehozni. Csak arra kérlek, mihelyt Budapestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt a szivességet.
Határozottan megigértem, mihelyt hazamegyek, azonnal felforgatom minden irományát s kikeresem s elküldöm neki azt a két virágot. El nem gondolhattam, miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot.
Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveket alkotánk, hogy ha majd ő egészséges lesz és hazajöhet, összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi véghez.
Alkonyat felé vissza akartam menni Fiuméba. Mikor készülődésemet észrevette, ujra visszatért a két virágra. Ujra lelkemre kötötte, hogy megbizását el ne felejtsem. De már ekkor bántott a kiváncsiság s megkérdeztem őt aggodalmaskodásának oka iránt.
– Lásd barátom, – felelé, – bolondság az egész. Mindenesetre nagy kicsiség. El ne itélj érte, ha megtudod, de azért mégis elmondom neked. Az én lelkemet rideggé tette már a sors, de ily dologban még tudok érezni s tudom más érzését méltányolni.
S alig pihegő tüdővel elkezdett beszélni.
– Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkü jó hazafi volt s igazi ellenzéki ember. Mikor ezelőtt tizenkét, tizenhárom évvel a birósági törvényjavaslatot tárgyaltuk, ő használatra elkérte Vidacs Jánostól ennek Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levélkével haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elküldötte, a nélkül, hogy látta volna, Dietrichhez.
– Ditrich nem sokáig élt ezután, mikor az a betegség rájött, mely halálát okozta, engem elhivatott magához s ekkor tudatta velem, hogy ő Vidacs könyvében két száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyai Vidacsnak, én azokat vegyem át s adjam oda barátunknak. Én babonás sejtelmet láttam ebben, vigasztaltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy csak tartsa magánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel, adja át személyesen. Úgy illik az.
– Rábeszélésem meggyőzte s talán megnyugtatta őt. De bizony meghalt nemsokára. De halála előtt két nappal a virágokat egy papirkuvertbe tette s elküldötte lakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglőben laktam. Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. Később más lakásba költözködtem s a málházás közben a papircsomag elkeveredett és utóbb én az egészet elfelejtettem.
– Szegény Vidacs barátunk nyolcz év előtt meghalt. Legszebb, legerőteljesebb férfikorában önmaga oltotta ki életét. De sötét elhatározása előtt három nappal lázasan kérdezősködött Dietrich örökösei után. Egy kedves emléktárgyat szeretne – úgy mondá – visszakapni. Bizonyára azt akarta, hogy sírjába tegyék hideg szive fölé.
– Ezt is csak később tudtam meg. Leirhatlan fájdalmat és szemrehányást éreztem, hogy az én mulasztásom minő gyötrelmet okozott a haldoklónak. Talán ha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volna agyából az a sötét elhatározás s még most is élne, örülne és küzdene velünk együtt.
– Mikor megyek haza, – fordult ekkor hozzám, – nem tudom. De te vedd magadhoz azt az emléket s küldd el nekem. Barátunk már elporladott, de hátha én megtalálom azt a nőt, kinek nemes szive s gyöngéd kezei egykor megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogva keresni fogom s legalább neki visszaadom.
Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom. De nem is hiszem. Oly beteg volt már, hogy pár nap mulva ágynak esett s mielőtt a szép tavasz igazán beköszöntött volna: át kellett őt adnunk a sírnak.
Az emléket én később megtaláltam.
Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga az egyik. Még megvan minden szirma, de illata már nincs meg.
Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz tört darabja a másik. Amaz talán a vidám barátságnak, emez talán egy szomoru, de jól megérdemelt dicsőségnek a szimboluma.
S egy fehér atlaszra gyönyörüen hímzett két szőlőlevél s két babérlevél a harmadik. A három együtt alkotja az emléktárgyat.
Egy szép és ifju lelkes hölgy adta egykor ezeket Vidacsnak, egy diadalmas honvédütközet után örök emlékül. A csatában sebet kapott s a sebet ez az édes és gyöngéd figyelem gyógyitá meg. Hogyne nyugodott volna meg zaklatott szive ott a sírban, ha ez édes és dicső kis emléket oda temetik vele a koporsóba.
Most már a száraz virág ott porlad az én gyüjteményemben. Mind elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én örökségem, én nem adhatom senkinek.