Emlékezések

DEÁK FERENCZ BESZÉDEI.

I.

Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának történetét megírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit összegyüjtötte.

E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minőnek első pillanatra látszik.

Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-től kezdődik s tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk maradt első beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszéd volt. 1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól, hanem ír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt oly teljes összhang volna, mint Deáknál.

Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s egyelőre legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja.

48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csak csecsemő napjait élte. Deák nem szokta beszédeit megírni sem előbb, sem utólag. Ime az okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették.

Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzőkönyvei s ezekben a követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekből egyes emberek beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal megkisérlette.

A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint megörökíttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elő sem fordul, hogy személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala, Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettő közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet.

Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet fordítottak beszédeire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde, mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse, hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban lehető híven őrizték meg.

Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi országgyülések iratait s a 48 előtti publiczistika összes sajtótermékét Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák ifjukori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz, kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként őrizték. Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplő egykoru társai közül az élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levő adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben.

Midőn a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak akkor lesz egész, akkor teljesen érthető és élvezhető, ha egy kis előszóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehető rövidséggel, de a szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezíté a munkát.

Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sőt szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megírja. A legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentőségével és súlyával bír s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól a kor jellemének megértésére nagy becsű.

Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hű előzményének megírása nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy azt felszínre hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklődők közül esetleg ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd, akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes érdeklődők s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is előzetesen megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az emberileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget s e végből egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte.

E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skrupulózitásnak némi árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre, de a melyeket egy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot, melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak hézagosan áll előttünk.

Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet említek fel. Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 előtti beszéde egymástól sokszor jelentékenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tisztelőinél. A költők verseinek minden váriánsa becses s híven megőrizendő, mert minden váriánst maguk a költők irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika, esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen választott ezek közt, de alig hihető gond, utánjárás és tanulmány előzte meg minden választását.

Kónyi gyüjteményének első kötete Deák nyilvános életéből 20 évet ölel fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848 elejétől 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét, igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az akadémia uj szervezkedéséről, az októberi diploma és februári pátens előzményeiről, az országbirói értekezletről s végül közli Deáknak Zágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mindezekről el fogjuk mondani véleményünket.

A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen különbözik az elsőtől és pedig előnyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal bővebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az első kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint az első kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb anyagot bocsát rendelkezésére.

Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak.

Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntető kodex körüli 43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb munkálatokra. Deák a 43-iki büntető törvény javaslatánál s annak mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel is sűrűn levelezett.

A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt fel.

Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége Windischgrätz herczegnél. Ebből Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lőn végzetes gróf Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak, magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai.

Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra, hogy Pestre jőjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.

Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet írt Vörösmarty családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy költőjének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban ezeket fel kell venni múlhatlanul.

Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törő férfiakkal való passziv érintkezéséről is – 1860 és 61-ből – lehetett volna írni egy fejezetet.

II.

Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta fel a nemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; így írtak a lapok, így volt meggyőződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak felajánlotta a mandátumot.

Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés, mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében, hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagy ellentéteket, melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlődtek. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig 1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti párt közt, mint 1844-ben.

Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha 44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részéről s ama nagy tisztelet, mely a konzervativek részéről 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye nincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja: mind a mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendő rossz fordulatot az ő kimaradásának tulajdonítsák. (1861. január 9-én Pesten kelt levele.)

Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült kehidai birtokán, visszautasítva megyéjének a követválasztáskor fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre való elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a száműzött Belizáré, hanem a felelősségét mélyen érző bölcs hazafié volt, ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis?

Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete szükségessé teszi a kérdést.

A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a közvéleményt. Mindkettő a birtokkérdések gyökeres megoldását, az államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek elengedhetlen föltétele gyanánt a felelős miniszteriumot tekintette.

A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna, de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerítették a kabinet élére. Batthyány pedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nem akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem akarom. Tény az, hogy nem akart.

Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.

Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg Pozsonyban a követek kara.

Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel Pozsonyba.

Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy serege levelet írt Deákhoz. Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton várjuk minél előbbi jelenlétedet.«

Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás előadja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen leendő megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt parancsolja.«

A közgyülés nagy választmányt alakít, mely az alispán vezetése alatt Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni.

Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet engedjenek.

Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a független, felelős miniszteriumot nem alakítja meg.

A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt írja: »Deák Ferencz Pozsonyba megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és tévedezni kezdett.«

Ime a külső körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma nem volt a jövőben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy hét mulva márczius 28-án, midőn az egész nemzet örömmámorban úszott s lelkesült bizalommal ment a jövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja!«

Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendőt.

Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s később mert nem akart menni. Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy ő Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges munkában, mely folyt a csaták mezején először az alkotmányért, azután a nemzeti becsületért.

De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés, melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre fölvet.

Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségek állanak előttünk Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyítják egész az év végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák iránya.

Az udvarhoz és a főherczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok elfogadásának kieszközlésére.

Az osztrák birodalmi gyüléshez követül őt küldi a parlament.

Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.

A néphez proklamácziót intézni őt akarják kényszeríteni.

Windischgrätz herczeghez, ki győzelmes hadak élén jön az ország fővárosát elfoglalni, őt küldi az országgyülés békekövetségbe általános felhatalmazással s minden részletes utasítás nélkül.

Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi elemeit.

Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal.

Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem követi egymást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja, hogy girondi és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettő magyar volt egészen.

Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szóló nagy tettek minden emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák is nagy dolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni.

Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig engedett volna annyi időt is.

Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélső ellenzéki elemei a nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a több mint tíz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott.

S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum főurait, ha vele úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia nagy forradalom mintájára?

Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.

Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősen elfelejtett nagyon becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra.