A HÁZATLAN ZSÖLLÉR.
I.
A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke, de némely embernek nincs háza. Még a fővárosban is akad ember, a kinek háza nincs. Félszázad előtt, 1848 előtt, egész osztály volt az országban, melynek nem volt háza. Ezt az osztályt házatlan zsöllérnek nevezték.
Hol lakott hát a házatlan zsöllér?
Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan korhadt, régi, félreeső, düledező háza, a melybe se cselédet, se lábas jószágot nem lehetett elhelyezni, mert hátha leroskad s cselédet s lábas jószágot agyoncsap? Az ilyen ház jó volt a házatlan zsöllérnek.
Apámnak nem volt ilyen háza, házatlan zsöllérje azonban volt. Az egyiket Szombatinak hívták. Ezen úgy segített apám, hogy a gyümölcsös kert végében adott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putrit építhessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ott lakott a Szombati.
A putri építése érdekes. Kissé ódon építészeti iskolához tartozik s azért a műszaki egyetemeken nem is tanítják. De gyakorlatilag fontos és nevezetes. Háború idején, télben, fagyban, esőben, zivatarban nagyon jól esik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, mint a laktanya, noha ennél tisztább, de a sátornál és gunyhónál csakugyan többet ér. Csőszök, halászok, nyájőrző emberek ma is használják országszerte.
Ásnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öl a szélessége, fél öl vagy valamivel nagyobb a mélysége. Széleire födélfákat ültetnek, azok hegyét fönt az ormozaton összecsiptetik, a tetőt nádból vagy szalmából, vagy gyékénysásból megcsinálják; hátul falat, elől ajtót csinálnak hozzá s kész a putri-palota.
Egy teremből áll az egész, mint az egyptomi piramisok belseje. Ez a terem a konyha s egyuttal a műhely, a nappali és a hálószoba. Egyik sarka a tűzhely, a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egy pár fejős szék, egy föstetlen fenyőasztal az egész butorzat. Néhány konyhaedény az ajtó mellett. Ágynak híre sincs. Jó széles, meleg, puha szalmavaczok. Ezen fekszik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután itt fekszik még a kutya is, meg két-három malacz is. A macska, a kakas és néhány tyúk föltelepedik a tető sarkába a rag alá.
Sok előnye van a putri-palotának.
Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni.
A villám nem üt bele s azért villámhárítóra nincs is szüksége.
Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettől fizetni nem kell. Lakásbérlővel se kell negyedévenként vesződni. Ha elégne is, nem ég bele semmi, mert hiszen nincsen benne semmi.
Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnek is. Csakhogy kissé különb a többinél. Ennek volt egy kis rakott fala is, volt ablakja is; teteje pedig épen olyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágy házának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de még a meszet se sajnálta. Szép fehérre ki volt mázolva a belseje. Csakhogy ezt kivülről természetesen senki se látta.
Butorféle is több volt benne, mint a csőszök putrijában. Hiszen a mi zsöllérünk, az öreg Szombati tanult, tapasztalt, világlátott ember volt s ügyes kézműiparos. Neki tehát szerszámának is kellett lenni.
A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban itt se lehetett kikerülni. Ha az ajtó felől fújt a szél vagy az idő esőre állt: ebben a putriban is akkora volt a tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett benne, mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisírt, piros szeme támadt, mintha apját-anyját siratta volna egy hét óta. De már ezen segíteni nem lehetett.
És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körül ácsorogni s az öreg Szombati mesélgetését áhitatos lélekkel hallgattam. Többet tudott, mint a papunk.
Száz esztendős fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falubeliek csak úgy hívták ezt a portánkat: »A fűzfák alja«. Óriás törzsökök s valamennyi odvas. Minden oduba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatni benne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg hangyával s a hangya kegyetlenül megmart bennünket. Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy gólyafészek is állt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint Petőfi s mint a hogy Petőfi megénekelte.
Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semmi nyoma. Egy hatalmas szilfa állt az udvaron s ezen kivül a természetnek fenségesebb alkotását mint ezek a fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határban a legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfa volt. Magasba vágyik a gyermeki lélek. A hol a felhő bujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák lombja susog. A hol esténként és hajnalonként a darvak és vadludak vonulnak el. Hányszor néztem el órákig a fűzfák levelének örökös mozgását. Millió falevél, valamennyi mozog, mind egyenlőn mozog. Miért és mitől mozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Ki magyarázza meg a mélységet és a magasságot? Felhőnek járását, madárnak repülését, szelek támadását, menydörgésnek eredetét, néma villám esti villogását ki magyarázza meg?
Megmagyarázta Szombati.
De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek neki vagy egy kalapnyi gyümölcsöt, vagy tíz-tizenöt cső tejes kukoriczát, vagy egy szakasztó-kosárnyi burgonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szivem repesett örömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagy főtt kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett. Gyerekei körbe ültek, úgy ették s én közibük álltam s velük együtt ettem.
Hogy ne esett volna jól szivemnek, ha vihettem nekik valami enni valót? Hiszen vittem én orvul ennivalót a csikónak, borjunak, baromfinak s galambnak is; – a házatlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságához tartozott, mint a csikó, borju, baromfi.
Az öreg Szombatinak három mestersége volt.
Volt ő saruvarga.
Volt ő pecsenyeforgató.
Volt ő gyalogpostás.
Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind kiveszett a világból. E három mesterséggel szolgálta le évenként zsöllérszolgálatát.
Sarut ma már senki nem visel. Czipő, csizma, papucs, opánka, bocskor van már csak a világon, de saru nincs. Csak egy pár van még, az is rossz, viselni már senki se tudja. Ez Szent István király saruja. Közel kilenczszáz éves. Ott őrzik a szent korona mellett, a királyi palást társaságában; minden embernek s minden alkalommal meg se lehet látni. Mostani királyunk már föl se húzhatta lábára. Ferdinánd király még viselte koronázáskor ez előtt hatvanöt évvel, de már akkor is olyan rossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lába fejére és bokájára.
Gyerek koromban a béresek szegődségéhez tartozott még évenként egy pár saru. Rövid volt a szára, fénytelen volt a bőre, a talpára kivülről volt rá varrva a fejebőre, sámfa kellett hozzá, de forditófa nem kellett hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartotta volna sarut készíteni. A német varga se vesződött vele. Csak a saruvarga készítette. Remekelni nem kellett vele, mert a saruvargák nálunk már czéhbe se állhattak.
Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegődött saruit.
Ő volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagy ünnepen, a nemesség gyülésein.
Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagy senki se végzi. A takaréktűzhelyek véget vetettek az igazi pecsenyének. Ma már csak párolt hús van, nem pedig sütött pecsenye. Mártással készítik a legtöbb húst s az emberek nagy része még csak nem is sejti, minő isteneknek való étel volt egykor a nyárson sült pecsenye.
Nyitott konyhában volt a sütő kemencze. Kemencze tetején a nyitott tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellette a nyárs, a csipővas, a rostély, a vaslábas, a tepsi, – mindegyik a maga helyén.
Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni a vaskutyát. Ott tüzelt alatta. A nyárson sült pecsenye egy kissé füstös ízü szokott lenni. Ízének csak finomsága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagának kell lenni a nagyuri pecsenyének.
Hizott kappan, hizott lúd, hizott pulyka, gyönge malacz, marha-vesés fele, egész nyúl, őzczomb, őzderék egyaránt ott piroslott a nyárson. Ki megtüzdelve szalonnával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghíresebb pecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állitani, a tüzet biztatni, a parazsat halomba gyűjteni, a szelet irányozni, hogy piros lett, de füstös nem lett a pecsenye. Híre volt annak messze vidéken. A szilasbalhási és küngösi atyafiak, ha híres lakodalmat tartottak, ha szép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjét apámtól.
Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadászatára, a ki még csak köznemes volt, de volt jó negyven ezer hold földje s franczia szakácsa. A franczia szakács kotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati pecsenyéje után pedig az újjait is szopogatta maga az uraság is. Ki is lépett nagy duzzogva a szakács azonnal a szolgálatból s úgy el-kiment az országból, meg se állt Prágáig.
Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak a gyalogposta. Ebben már aztán csakugyan nem volt versenytársa a világon.
II.
Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz, hogy a levélírás gyönge oldala volt a nemes embernek. Esztendő is eltelt, míg egy levelet megírt. Eljegyzés, esküvő, haláleset, keresztelő vagy ilyesmi ha előfordult a családban: vagy maga ült kocsira hírt adni, vagy üzenethordót küldött élő szóba foglalt üzenettel.
A királyi postát nem használta.
Először is meg kellett volna írni a levelet. Nehéz dolog az. Iródiáknak való, nem nemes embernek.
Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez, a ki gyakran az ötödik-hatodik faluban lakott.
Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senki fiának. Levélhordó nem volt a világon. A kinek levele volt a postán, menjen utána, ha el akarja olvasni. Az uraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtek embert a postamesterhez: van-e levél? De közönséges nemes ember ezt nem csinálta utánuk. Néhol annyit megtett a nemesség, hogy a családok összebeszéltek s minden család hetenként egyszer a csőszt, vagy a mindenest, vagy a belső cselédet lóra ültette s elküldte a postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azon aztán a családok megosztoztak.
Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinben lakott. Ott mindennap megkapta a naponként megjelenő pesti ujságot. De a mikor haza jött jurátusnak Zala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csak egyszer kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költő 1810-ben József nádor kedves embere és főtisztje volt Budán; feleségének levele Sümeghről sohase ért előbb hozzá kilencz napnál, rendesen azonban tizenöt nap alatt ért Budára. Ma Amerikába is előbb odaér. Csakhogy ha a királyi postamesternek mezei munkája, szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye manó a leveleket, nem törődött velük.
Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes ember nem gyakorolta magát a levélirásban.
Ha pedig messze földre mégis hírt kellett adni valamiről valakinek: ott volt a gyalogposta.
Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót. Ma is így nevezik Orosz- és Törökországban. Nálunk a czigány volt a tatár. Csakhogy a napkeleti országokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog.
Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóbor czigány csak tolvaj, kolompáros vagy teknővájó, míg a megszállott czigány csak muzsikus, vályogvető vagy gyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár, mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, mint a szélvész. Mellette semmiféle czigány a levélhordásból és üzenethordásból meg nem élhetett.
Mert a czigány mezitláb járt, Szombati pedig papucsban s mikor sietős volt az útja, papucsát tíz ölnyire előre rúgta s aztán utána ugrott, hogy kezével elkaphassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhez képest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni, a papucsot pedig előre lehet rúgni egész nap.
Egykor a főszolgabiránk Hollóssy Fülöp László jó négy lovas kocsival indult haza Budapestről, a hol valami pörében informálni járt. A mint napköltekor a budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombati s leveszi kalapját.
– Szerencsés jó reggelt kivánok tekintetes uram. Én is megyek haza.
A főszolgabiró jó szivű ember volt s oda szólt hozzá:
– Ülj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint a kutya.
– Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek föl, mert sietős az utam.
A főszolgabirónak négy jó lova, Szombatinak pedig csak két rongyos papucsa. A főszolgabiró indulatba jön:
– No hát csak lógasd a nyelved egész nap.
Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szombati.
Mikor a főszolgabiró Tétény körül a Libadöglő csárdához ér, Szombati már ott üldögél a lóczán, akkorra ki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi mellé:
– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.
A főszolgabiró el se fogadja a köszöntést.
Üget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati.
A főszolgabirónak Baracskán meg kell állani, a lovakat meg kell etetni, az atyafiakhoz egy órára be kell nézni. De azért a mint a lovak ettek-ittak: nem mulat, nem késik, hajtat előre, estére otthon kell lenni Mezőszentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mérföld, sőt még föle is van.
Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria előtt: csak ugrik ám eléje Szombati megint.
– Még egyszer szerencsés jó napot kivánok tekintetes uramnak.
A főszolgabiró megint nem fogadta el a köszöntést, hanem oda szólt kocsisának.
– Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ám ma még egyszer, mert különben leszállasz a bakról!
Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehérváron megint meg kellett etetni-itatni; a négy lónak nem volt kedve étlen-szomjan futni. A ló másként van szoktatva, mint a papucs.
Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. De a mikor haza értek s a nagy kapun befordultak, hát csak oda ugrik ám megint a kocsi mellé Szombati. Ott üldögélt már régen a kapu kerékvető kövén; ki is pihente, ki is aludta már magát.
– Szerencsés jó estét kivánok tekintetes uram.
A főszolgabiró rá rivall:
– Megállj gazember, el ne menj innen, míg a kocsiról le nem szállok.
Nem tudta hamarjában, a deresre huzassa-e Szombatit, vagy egy jó ital bort adjon neki, a miért az ő négy lovát így csúffá tette.
Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki.
1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán az ő duló seregével. Se nem öltek, se nem raboltak, se nem gyújtogattak.
Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiak a nap eseményéről beszélgetni. A beszélgetésből vacsora, a vacsorából poharazás lett. Ott érte őket a reggel.
Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elől balatonfüredi szőlőnkbe vonult, nem volt otthon. Azt mondja egyik rokon apámnak:
– Jó lenne a hugomasszonyt Füreden értesiteni, hogy mindnyájan élünk, nincs semmi baj.
– Igaz a! Hol a Szombati?
Futok a putrihoz, hívom a Szombatit. Jön a Szombati, papucsa a lábán.
– Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs semmi baj, holnapután megyek érte. De siess!
Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult.
Reggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látja Szombatit. Eszik mind a farkas s iszik nagyokat.
– Hát te akasztófa, még most se indultál el?
– De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezörgettem a nemzetes asszonyomhoz s átadtam az izenetet.
Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer s ezt az utat befutotta egy őszi éjszakán.
A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem késett, se el nem tévedt, se a bécsi kormány kezébe nem került.
Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett, nem királyi postán küldte leveleit Kossuth Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz. Ő ugyan gyalogpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó, a ki leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgróti Steiner, a másik a keszthelyi Baron. Az egyik elszegényedett, a másik milliomossá lett, de Deák Ferencz levele biztosabb volt az ő kezükön, mint a királyi posta kezén.
De mi lett Szombatiból, a mi jó házatlan zsöllérünkből?
Az lett belőle, hogy egy napon nagyon nyugtalan volt; hol lefeküdt, hol fölkelt; tízszer is kifutott putrijából. Utóbb összehívta gyerekeit egy csomóba s azt mondta nekik:
– Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talán a másvilágra. Van-e valami üzenni valótok?
De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsan el-kiindult a fehérvári országút felé.
Útjába esett apámnak egy kaszálója. Julius végén volt, a szénaboglyák még ott feküdtek a réten. Jártában-keltében legkedvesebb pihenője volt az öregnek a szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában. Ha hideg szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt, fejét a boglya tövének támasztotta, úgy nyugodta ki magát.
Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyi utat. Elnehezedett s szokott módja szerint ledőlt a boglya tövébe. A délesti napsugár odasütött öreg redős arczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeit lehúnyta.
Lehúnyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötte szöcskék ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött. És én, ha ott járok, most is jól látom őt a zöld pázsiton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek sugarában!