A KORTES.
Teher alatt nő a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez: a valódi kortes annál nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltől estig és estétől reggelig. Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegő sarkantyuja: mind-mind talál foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva mindig nehezen kap választókerületet.
Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor nyugszik. Ő csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége után képes magát naprendszerünk különböző titkai iránt tájékozni, melyeket időszakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan időszak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan. Ez az időszak kezdődik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat. Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik égen és földön ez időszak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak, rákerül a sor a jó kettős márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg, fergeteges időjárás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztán jön a papramorgó appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtő vízzel keverve, néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvíz néha elbuvik és ismét előtör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta, jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium, sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvéről a szivar és pipa vagy a bagó leszedi a bőrt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.
Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert, minden asszonyt és minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas; beteg marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótor nélküle meg nem esik. Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt. Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró s kezet szorit vele még a főispán is. Sógora és komája van annyi, mint akármelyik terézvárosi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és ki született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nők körül. Verekszik és hízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi, hitelezője mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik. Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó, szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Ő jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás nincs előtte. Ha van: akkor csak győzelmeit ismeri a világ.
Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejében még nem volt választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást ő jobban megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt tudósok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokat különben sem nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük ered minden veszedelem, ők hoznak törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől, ha pedig jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták küzdelmét ő nem ismeri.
Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mit sem nyom. Ő materialista szükségből, de idealista elvből, mint ez már bevett szokás a jó hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nem igazi kortes az, a ki kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már csakugyan nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballag a temetőbe. Czudar világ, nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön.
Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni a lótó-futó napszámosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrense akadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából, zsidók a korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról – mind-mind az ő kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb teendője, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet szerint a neveket s őrizni őket, mint a birkát. És a mi legszomorubb, csak minden harmadik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem szabad. Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja.
Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal, baloldal, középpárt, szélsőpárt – hogy veszett volna bölcsőjében valamennyi. Nincs ő ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő, hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az ő jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a másik, a hogy illendőbb. Így marad meg a becsület mind a két félnél. De a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanában is voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de csak addig tartott a háboruság, míg haza jöttünk. Akkor békesség lett és jövő alkalommal másként szólt a nóta.
És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy őt küldte a központ. (Központ – miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.) Jön vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos ebédre«, a helyett hoz magával esernyőt, papol órahosszant s elmondja: hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora. Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet oltottak már belénk ötven esztendő óta.
Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt, viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az országgyülésről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt megvallani, hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a kormánypártiságot, mint a fürdővizet.
– Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A választási törvény egész perrendtartás, a képviselő szegény ember, a zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be szemeidet. A te világod nem e földről való. A hol te és a te apáid vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt, hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg kell szoknod a vízivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.