MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP.
Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság, mindig hazafias volt és most is az: erről beszélni egészen fölösleges, mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt is minden időben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes dolog, mert a magyar főpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, még pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene tartanunk, ha főpapjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi udvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott kedvességben.
Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar főpapság ellen.
De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább főleg nem azokról akarok most egyet és mást megjegyezni.
Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig hű maradt s hogy a magyar társadalom mívelt osztályai között egyedül a katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt idő, a mikor ügyvéd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mind letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont, csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az ősi öltöny mellett.
A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny megengedte a magyar ruha használatát.
A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta természetesen nem szól arról, hogy a papok minő ruhát viseljenek. És ez talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e törvények eltöröltessenek.
Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, ősi idők óta szakadatlanúl a hosszú, bő papi reverendát viselik, hol szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza magával. De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.
Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s a püspök saját szemeivel akart a következő évben meggyőződni, mennyit ér a luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta, mily szép a vetés.
– Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe, ott kell azt megnézni.
Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipőjét és új pantallonját.
– Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.
– Nem lesz az kasznár uram, csak jőjjön.
A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia czéh-mester is.
Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján is, mikor ott fürdőzött.
Furcsán is járt e miatt egyszer.
Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig, hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrségnek kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derűltség, a mikor otthon egyházmegyéjében megtudták az esetet.
A kálvinista papok időnként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház hívei képviselték szakadatlanúl a tős-gyökeres magyarságot s náluk volt a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva.
A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal. József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus földes urak ellenében ő engedé meg protestáns templomok építését: a protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és elismerésüket kifejezni.
Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon időben a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt.
A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött divatba. Először Pesten s aztán az egész országban. Először a jogászoknál s aztán mindenkinél.
Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.
Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A maturitásra készülendő nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi és soproni Kraxelhuberekből ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok, Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most.
Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek.
Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni: milyen lehet az a magyar ruha?
Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülő ifjú Magyarországhoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmi kétség.
Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék!
Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a hogy az élő emberen szemlélhető.
De hát hol található ilyféle nadrág?
Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedőnek oly kedvencz papja?
Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe bujhasson a maturitásra készülő nemes fiatalság.
A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új évre, írt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.
E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán sem láthatott soha:
»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett jobbágyaim!«
E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy vele közös erővel építsenek új templomot.
»Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán állunk. Czenk nyugot felé első hely, hol drága anyaföldünknek szívünk és lelkünkbe belészőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy Isten.«
»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és a lakosok erénye erdő közepett és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek áldozata felhat az egekbe«…
Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele, melyet a bécsi kormány kinyomatni nem engedett. Minő nyelven írtak és írnak az igazi nagyok!
Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a legnagyobb magyart!
– – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelső divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados öltöny volt az.
Divatos!
Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja.
Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem teszszük.
Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot Bécsben is széltében viselik: midőn Eugenia császárné divatba hozta nők számára a kis pörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, még a Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk ezentúl Európára ráparancsolni a divatot.
Kemény Farkas is azt mondá, midőn Szebent bevette Bem: »Uj mappát csinálunk Európának.«
Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van belőle valami.
A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönyből divatot és fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorítja.
Úgy lett.
Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek nincs kelete ma.
Egy győri gombkötő mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort:
– Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem volnának, a gombkötőnek éhen kellene meghalni.
Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a százados divatot s im a katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek is.
Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla: »a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lőn immár.