S midőn a láz éjszakáin óránkint eljött a gondjára bízott sebesülteket meglátogatni: az a reszketés, mely elfogta tagjait, midőn az ő kórágya elé ért, a hol a lévita virrasztott rendesen. Az a csendes sóhaj. Az a figyelmes ápolás, az a reszkető kéz, mely az égő seb kötelékeit megújítja. Mindez beszél. S a lévita érti már ezt a beszédet.
Jó szerencse, hogy a másik még nem felel reá. Alig várja, hogy kórágyát elhagyhassa. Homloka még be van kötve, mikor már lóra ül, s beleveti magát a tábori élet viszontagságaiba. Nem édelgésre való idő ez.
Tél közepe van és hadjárat.
Mindennap utazni, más városban, más faluban megtelepedni, éjszaka meglepő ellenséggel utcza-harczot vívni s csatározás közben tovamenekülni; majd vad erdők közepén tábort ütni, ló hátán tanyázni, fenyőlombokon ágyazni, s hallgatni a zivatar üvöltését a vendégszeretetlen völgyben.
Áldorfai azt hitte, senki sem veszi észre azt, hogy őrködik tekintete a legdrágább kincs, a leány felett; hogy választja ki számára a legbiztosabb tanyát, úgy ejtve, hogy ő maga mindig közelében lehessen.
Mennyi aggodalma van miatta.
Igaz, hogy ez aggodalomnak egészen törvényes eredete van. A hol Serena van, ott van a vándor kóroda is; s midőn őt őrzi, védi sebesülteit is, kik ifjú barátai, hű vitézei; de egyszer mégis kibeszélt valami titkot az áruló tett. A futó hadsereg, ellenfelével kergetősdit játszva, egy nagy kígyó-úttal felkerült már a bányavárosokba.
A fővezér idejövetelének a hadászati indokon kívül még az a czélja is volt, hogy itt az állam birtokát képező érczkészletet magához vegye: az ágyúöntéshez szükséges rezet, a golyókhoz való vasat és ólmot, s a vert érczpénzt, s a nyers aranyat és ezüstöt.
Ezt a becses nemzetvagyont azután felosztották a két hadoszlopra való hadsereg között, egyik vitte magával a rezet és vasat, a másik az aranyat és ezüstöt. Ezt ismét szétosztották az egyes csapatok között. Inczére is volt bízva több szekérre rakott vert ezüst s annak fedezetéül volt mellé rendelve egy század huszár.
Másnap odább kellett vonulni, folyvást ellenségtől sarkalva.
Incze előreindítá a csapat kórodáját, Serenával együtt, s maga fedezte a huszárokkal az ellenfél előtti visszavonulást, folytonos csatározás közben.
Egyszer nyargonczai hírül hozzák, hogy az ellenfél nemcsak háta mögött jő, hanem a hegyi utakon eléje kerülve, előre küldött kórodáját is megtámadta, s az előcsapattal verekedik.
Incze minden habozás nélkül parancsot adott, hogy az érczpénzt a szekerekről vegyék le, a ládákat nyissák fel, a honvédek oszszák fel a pénzt tölténytartóikba, azután a szekereket fordítsák fel, s csináljanak belőlük torlaszt, és azok mögött tartsák fel a hátul jövő üldözőket, míg ő a szemközt jövőket fogja elverni a huszárcsapattal.
Azzal maga személyesen vezette lovasait veszélyben forgó kórodája kiszabadítására s épen jókor érkezett, hogy a támadókat szétrobbantsa.
Senki sem tehetett kifogást intézkedései ellen.
Hogy veszély idején elébbvalónak tartotta sebesülteit kiszabadítani, mint a pénztárt védelmezni, ezt minden jó katona helyeselni fogja; hogy vezető létére maga állt a rohamcsapat élére, ezt kimentik az akkori kényszerű viszonyok. A rábízott pénz is meg volt mentve: egy fillér sem hiányzott belőle, mikor a honvédek a tölténytartókat kiüríték; hanem a lévita azért mégis hallott valamit abból, a mit a tett beszélt. Így nem a csapatvezér harczol, a hogy Incze közévágott a csapatnak, mely Serena kocsiját körülfogta: így a szeretők harczolnak.
Incze meg volt rettenve, hogy őt elveszíti! Most az egyszer nem birta titkát megőrizni. Akárki is kitalálhatta azt.
Azután futottak tovább.
Csikorgó hideg tél volt. A fák végigrepedeztek a fagytól. Minden folyam jéggel áthidalva, semmi gát az ellenség előtt. Elől, hátul, két oldalt el volt állva a menekvők útja.
Mégis kimenekültek.
A hadvezér azt a szigorú parancsot adta ki, hogy a podgyászos szekerekre és általában bármiféle járműre senki fel ne merjen ülni, mint a ki épen beteg, vagy sebesült, vagy betegápoló. Először azért, hogy a tiszt urak legyenek a maguk helyén, a zászlóaljaiknál; másodszor, hogy a szekereken a szükséges podgyász és élelmiszer helyét ne foglalja el az, a mi a maga lábán járhat, és végül, hogy a táborral együttjáró nem harczoló csőcselék maradjon el tőle.
Az idők rendkivülisége, a felhevült indulatok, a rajongó képzelem sajátszerű hatással voltak a fogékonyabb női kedélyekre: a tábort igen sok hölgyféle kisérte; egyik markotányosnénak nevezte magát, másik tiszt feleségének, néhány betegápolónak.
A vezér nem volt udvariatlan azon lelkesült hölgyek iránt, kik a keserves utazás sanyaruságait osztani vele jöttek; csupán csak alkalmat akart nekik adni, hogy erényeiket tökéletesítsék. A markotányosné maradjon a lektikájánál, az ápolónő a kórodánál, s a tiszt barátnéja tüntesse ki önfeláldozó hűségét lovagja iránt az által, hogy kövesse őt gyalog, hóban és fagyban.
S azután a parancsszónak érvényesítését igen drasticus módon próbálta ki.
Egyszer odaállt maga egy útszoros nyilásához, s a mint egyenkint jöttek a podgyászos szekerek, – természetesen a parancs daczára tömve felkérezkedőkkel, – az asszonynépet szép udvariasan leszállíttatá róluk, a férfiakat pedig minden udvariasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren ülésért, a ki azután három nappal későbben a hodricsi ütközetben, hol a vezér alól kilőtték a lovat, őt vitézül megmentette. («Miért nem egyhüvelykkel alább?» monda a vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. «Üljön ön lovamra, tábornok», szólt hozzá a huszár, kit nem rég megveretett. «Nem úgy, szólt a vezér, te maradj lovadon, nekem nyujtsd kezedet, aztán vágtass». S azzal futott a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.)
Ennek a példaadásnak sikere lett.
A ki nem akart felőle meggyőződni, hogy daczára az országgyűlés emberbaráti határozatának, a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a hadseregnél, leszállt magától, s ha nem szállt, letették; mert a kocsissal is közös volt a meglakolás.
Áldorfai százados az előre küldött utászcsapat trombitaszava mellett csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva, s biztatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a csizma, s kiket a honvédköpeny rosszul védett a csikorgó hideg ellen. Többször pihenőt tartott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor utolérte a kórodája szekereit, csendes lépésben haladt, hogy Serenával pár szót váltson. Miről beszéltek? A sebesültek állapotáról. Azoknak a száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena maga rendesen a kocsis-ülésben foglalt helyet; s mikor hegynek fölfelé ment az út, leszállt, gyalog ment: azt mondta, azért, hogy felmelegedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, a melyek nehezen húztak.
Ilyenkor aztán Incze mellette lovagolt.
A mint egy helyütt az út a dombtetőre felkanyarodik, a fák alatt egy ajtótlan szénégető-gunyhó előtt egy férfi és egy nőalak látszik az érkező csapatra várni. A sürűn eső hó fehér gyapjuréteget borított mind a kettőre, mely shawlt és gubát kivehetlen szinűvé tesz; a csuklya a férfinak csak bajuszát és szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol is van az arcza elé húzva.
A mint a kóroda szekerei a dombra feljutnak, mellettük Serena gyalog, és Incze lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útféli gunyhót, s feléjük igyekezik a havas boróka-bozóton keresztül.
Incze nem ügyel rájuk; Serenát figyelmezteti, hogy üljön fel a szekérre, mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsis-ülésbe felhágni.
Ekkor egy ismerős hang üdvözli.
– A jó szerencse küldött, kedves barátom!
Incze odatekint a megszólításra egész idegenül.
– Rám sem ismersz, ugy-e bár? Persze, szakállt és bajuszt eresztettem azóta, hogy elváltunk, miként te is; de én azért felismertelek. Én vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikustársad.
Incze nem érti, hogy kerül ez most ide? Hiszen lovas volt.
– Mit csinálsz itt?
– Káromkodom. Ez a legelső, a mit csinálok. Leparancsoltak a szekeremről s itt hagytak. Másodszor pedig nem birom a gyalogolást, mert már a lábaim el vannak fagyva.
– Adhatok lovat; jó lovas vagy: ülj nyeregbe.
– Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túladtam rajta. Más hivatalom van. Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.
– Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s segélyt fog nyujtani.
– Köszönöm. Ostoba intézkedés volt biz ez a vezértől. Leszállítani az embert czakumpak a szekérről. Egy kissé megválogathatta volna az emberét. Nekem különben nem is ő parancsol; mert én mint a kormány által kinevezett historiograph járok veletek, s csak a parlamentnek tartozom felelősséggel.
– Szép. Hanem azért a szekérről mégis leszállítottak katonai önkénynyel, s most egygyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még valamit?
– Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén helyet a szekéren; elfér ott a másik mellett.
A nőalak is odalépett Incze közelébe, s kaczér bókkal üdvözlé őt.
– A kóroda szekerein csak az ápolónőknek szabad helyet foglalniok, viszonzá erre Incze ridegen.
– Hát legyen az ő czíme is ápolónő, a míg okosabb világba érünk.
Áldorfait egy pillanatra megszállta az emberbaráti részvét, a nők iránti gyöngédség menthető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani, hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott hölgytársának; a midőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak látta a fátyolt felvonni arczáról, s Inczét nevén szólítva, kérelmét Gideonéhoz csatolni:
– Áldorfai százados úr, legyen irántam még egyszer szánalommal.
Az arcz is, a hang is ismerős volt Incze előtt. Visszaborzadt mind a kettőtől.
Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplakban megkeresztelte. A kalandornő.
Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, miket az neki meggyónt, sőt még tévedésből a kálvinista lévitának is.
És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé? Ezt tegye annak utitársnéjává? A kivel éjjel-nappal együtt legyen? Hozzá hasonló? Vele egy beszámítás alá kerülő? Tán épen barátnéja, tanácsadója?
A szive fellázadt e gondolat ellen.
– Ki ez a hölgy? kérdé Gedőhöz fordulva.
– Dallami Cesarine, felelt Gideon.
– Mi ez a nő? szólt ekkor, a kérdést élesítve Incze.
Gideon cynicus mosolylyal felelt.
– Furcsa! Hát az én asszonyom.
Incze összeránczolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érinték lova oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a dolgot.
– Hiszen te még szerzetes vagy! dörmögé Gideonhoz.
– Hát te nem az vagy? felelt vissza Gideon, két csipőjére téve kezeit.
Incze türelmetlenül vont vállat, mint a ki nem érti e visszavágást.
– Menjen maga! szólt a hölgy Gideonhoz, gyöngéd erőszakkal tolva őt el helyéről. Maga csak sértegetni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.
Azzal odalépett Inczéhez, s bizalmas meghittséggel tevé kezét annak térdére, míg másik kezével hizelgően czirógatá lova sörényét. S aztán forró, meghitt hangon suttogott hozzá:
– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a dudai lévita-lakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is megcsókoltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja. Az előitéletek lehullottak. Letörtük bilincseinket. A férfiak vérüket áldozzák a szabadság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk, a merre szivünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az önök hozománya, s nem kérünk rá elébb áldást az oltárnál. Elitélhet-e ön bennünket ezért? Akkor itélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki hasonlóul tesz! Tehet arról a szív, hogy érez? Megittasodva a lelkesedés mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni azt, a ki álmaink eszményképe, a délczeg szabadítót, a hőst, a hazafit; s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel; az édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk balsorsát; bűnünk-e ez?
Incze úgy undorodott ettől a nőtől. Félrefordult tőle. Hiszen ő nagyon jól ismerte őt. Szivtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált mentségére a nők paradicsomi gyöngesége: nála a vétek kiszámítás volt, s a gyönyör épen annak tudatában volt, hogy a mit tesz, az vétek. Nem titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észrevette azt.
– Ne fordítsa ön félre arczát, uram! szólt Dallami Cesarine. Áldorfai, a gyóntató atya talán csak nem árulta el a gyónás titkát Áldorfainak, a századosnak? És ha igen is: akkor is egy színvonalon állunk.
– Hogyan? asszonyom. Incze még mindig nem értette a czélzást.
– Tekintsen ön a háta mögé, szólt metsző gúnynyal a hölgy.
Incze önkénytelenül hátra tekintett.
Serena arcza megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott megoldani. Az az ösztönszerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Serena öntudatlan védő mozdulattal vonta szűkebbre arcza körül prémes palástját, mint a ki fél.
– Hát az nem egy nő ott, a kit ön e szekérre ültetve, magával visz?
Áldorfai nyugalommal felelt:
– Az a kóroda ápolónője.
– Úgy? szólt Dallami Cesarine gúnyosan, kinek most már nem volt kivánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után; hanem boszút és megtorlást szomjazott, ha miatta a hófuvatban kell is tovább vándorolnia. – Ez tehát a kóroda gondviselőnője? Jó, tisztes agg matróna. Öreganyja az egész zászlóaljnak!
S ezzel merészen odasietett a szekérhez és megragadta Serena palástját, lerántá azt annak arczáról, dæmoni kárörömmel rikácsolva.
– Ah! Valóban, ő az? A jó öreg nagymama! A kit senkisem gyanusíthat már azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes ott valakibe. Oh, nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai százados valami más egyebet érez e tisztes ősz fürtök, e ránczos homlok iránt, mint fiúi tiszteletet? ki tehetné fel róla, hogy a bivouac zürzavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami szentetlen gondolattal közelíthet felé? Hiszen ő maga egy szent; s ez a hölgy egy oltárkép.
Áldorfai minden csepp vére forrott a haragtól. Ha férfi volna az, a ki e gyilokdöféseket intézi Serena felé, az első szónál néma ember lenne belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, a ki szavakkal gyilkol?
Még a paripája is horkolva fordítá fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból forró páráját fujva feléje.
– Távozzék ön e szekértől! kiálta rá Incze.
Az a nő pedig egy megbántott asszony vakmerőségével ragadá meg a lovag paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, így szólt:
– Neje önnek ez a hölgy ott?
– Nem.
– Akkor nincs egymásnak mit szemére vetnünk!
E szókkal megfordult, s kezét kisérője karjába akasztva, még egyszer némán megfenyegeté Áldorfai Inczét. Szemeinek villogása többet mondott, mint a mit a szó beszélhet.
Serena eltakarta arczát két tenyerébe és sirt.
Gideon és Dallami Cesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő sértő kaczagása visszhangzott onnan.
Áldorfai Incze csüggedten ereszté le kezében tartott kardját. Az ellenségtől köröskörül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony kaczagása ellen nem volt védelme számára.
A lévita, Serena kocsijának hű kisérője, lehajolt a földre, s két marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni.
– Mit mívelsz, bajtárs? szólítá meg őt Incze.
– Meghajigálom hólapdával azt a Jezabelt! hörgé rekedten a jámbor lévita.
Incze inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtételvevéssel.
A szekerek gördültek odább.
A VÁLSÁG ÓRÁI.
… És mindig odább.
Az érczlánczolat gyürüi egyre szűkebbre húzódtak a futó hadsereg körül. Minden csapatnak az előhada és az utóhada ellenséggel érintkezett már.
S a jelszó még mindig ugyanaz volt: «futni.»
S a mi a futást kényszerüvé tette, az maga a hely volt, a melyen jártak. A bányavárosok hegyei adnak aranyat, ezüstöt, vasat és rezet; de kenyeret nem adnak. Innen futni kell. Kerget az éhség.
Áldorfai Inczét nemcsak az ellenség űzte, hanem saját lelkének rémei is.
Ama találkozás óta Gideonnal és a hozzászegődött kalandornővel, a legnagyobb ellenségét saját szivében hordta magával. Azt a keserű önvádat, hogy egy imádott lényt semmivé tett, épen az által, hogy úgy imádta.
Hiszen nem maradhatott az titok. Mindenkinek kell azt már tudni: a ki csak látta e leányt az ő kórágyánál virrasztani, a ki látta őt a leány védelmére kardot húzni, a ki figyelemmel kisérte találkozó pillantásaikat, az mind kitalálta titkaikat; hiszen a nap alatt történt minden.
És most beszél róla mindenki.
Majd végigjárják az országot, a merre csak út vezet. Mindenki beszélni fog a hősről, ki babérait megérdemelte, s a leányról, ki őt és társait ápolta, s mentül nagyobb híre lesz a hősnek és a leánynak, annál inkább fogja mondani minden ember, hogy ők szeretik egymást.
Tisztán, ártatlanul, nemes lemondással, magasztos hűséggel szeretik egymást? mindegy az. A szerelem vétek azoknál, a kiknek szeretni nem szabad, még ha szűzi szerelem is.
S ha eltalál a hős maga esni, (olcsón adják most a halált!) mi lesz a leányból, kiről dobraütött hír lett, hogy őt szerette?
Más leány megsirathatja elesett vőlegényét, viselheti érte a gyászruhát, fátyolt, büszkén mutogathatja szivén hordozott arczképét. Ennek még az is szégyene lesz. Az ő hősét meggyászolnia gyalázat. Az szerzetes volt.
Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el vele, s az ő sírkeresztjére egy martyr szivét feszítik fel, a ki annál nagyobb martyr, mert kínhalál helyett kínéletet talált.
És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.
A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyuival, zászlóival együtt ellenfelei vaslánczai közül kiszabadulni, mint neki e megtüzesített békók közül.
A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségből, s nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek maguknak utat, a merre találhatnak.
Incze csapata egy éjjel olyan faluba jut szállásra, melyet már előttevaló nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.
Előtte ellenség, háta mögött ellenség; két oldalt óriási hegylánczok úttalan, kopár bérczfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros fergeteg!
Inczének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még reggelét látja.
A leégett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két sürgönynyel.
Egyik Áldorfai Incze őrnagygyá kinevezését tartalmazta a fővezér által; a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel egyesülhessen. Ez Áldorfai Incze őrnagy feladata lesz, ki a hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék egyesíteni.
Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.
Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell végrehajtania.
S ez még nem az egész feladat.
De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak elveszett világát visszaadni? és ez a talány is tőle várta megoldását.
Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstól, mely félistenné teszi a férfit, ha birni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük s azok helyébe jöttek; kezét nyujtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen távolt. Itt volt előtte, a miről álmodnia is tilos volt, s a felidézett két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?
Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi útakat megvizsgálni. Azok most talán járhatóbbak a hó-eséstől, vagy egészen járhatatlanok a hófuvatoktól. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyui számára szánokat faragtatott, miken azokat az ágyutalpakról levéve, a havas úton felvontassa.
Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak. Holnap nehéz útjok lesz.
Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.
A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.
Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Incze: az volt a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az iróasztal, két kocsiláda az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.
Incze kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt.
Annak a bántalomnak, a mit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása volt rá, hogy a mig eddig óvatos és tartózkodó volt Incze irányában, most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg az a rágalom, hogy őt Incze kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán! és minő éjszakát!
S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind elmenekültek; minden rom harczfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet Incze nyujt neki.
A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S épen a fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.
Incze soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hirnökök járnak ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő közharczosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva intézkedéseivel.
Valjon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is aludni?
Holnap talán már örökre aludni fognak. Talán ott majd egymás mellé fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy mennyit szenvedtek? A mit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről, az álmot. A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a sziv hevülő vágyait.
Már egyedül marad Incze a leánynál; mindenki eltávozott; az éj elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.
Incze elhagyja a szobát, melynek sarktalan ajtaja csak betámasztható, s egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.
Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhuzta a kocsiládákat.
– Ülj ide, felebarátom. Virraszszuk át együtt a hosszú éjszakát.
Incze védelmezte magát saját szive ellen. Behívta éji tanyájára azt az embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt mondani, – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.
Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan sziv ellen.
A jámbor lévita bohókás adomákra gyujtott a kulacs mellett, a régi tréfás időkből; Incze úgy tett, mint a ki ráhallgat. Erre aztán Serena valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő gyermek, a mint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését érzi. Elszunnyadott.
A mint a leány hosszú, nyugodt lélekzetvétele elárulá, hogy alszik, a lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.
– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan ficzkók. Nekem egy ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni számunkra.
Gondolta pedig magában:
– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket kettecskén…
Azzal fejére húzta a csuklyáját és kiment.
Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előörs alakja mint fehér kisértet bontakozott ki a szürke homályból. «Ki vagy? megállj!» hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az őrtűzhez közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket meggyujtá fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.
Épen csak annyira látott, a mennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a hóförgeteget.
Beszélgetett magában.
– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani. Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak. Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, a mit keresek. Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, a honnan senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán nem bántanak. Ha elálmosodom, (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. A kit a hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen? mit védek az ő életükön? mit védek a haza életén? mi nekem a haza? mi nekem ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi – s a többi.
S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át – azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt; a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.
Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle; egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva. Itt letüzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé, felkiálta: «oh, seregeknek ura! segitsd meg e magányban a te szolgádat! hogy megszabadíthassam azokat, a kik jobbak és boldogabbak, mit én!»
Incze egyedül maradt a leánynyal. Ő ébren, az alva.
A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszin derengést vegyített az árnyak közé. Ez árnyak közül egy halvány női arcz sugárzó képe tündökölt elé, a földön fekve.
Az ébrenlevő bámulta az alvót.
Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek zürzavaros képleteiben mind e sugárzó arcz uralkodott: majd mind szent-kép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító; majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arczain, homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind! hisz nem érinté őt ajkával soha.
Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a bundatakaró lecsuszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak mondani. Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne bocsásson.
Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei előtt. A szürke felhő-alakok a kétségek apostolainak árnyai; a hæresis phantasmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s olyankor kivillanik közülök egy sötétkék, tiszta égfolt, közepén a fogyó holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt! alszik. A süvöltő szélben a boldogultak «de profundis» éneke zendül meg végigrepülve a fehér forgatagban: «Te nem jösz velünk: a földön maradsz!» Egyetlen szemrehányás rá nézve az ég. Felcserélte az ég szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő szerelme.
A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.
Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével, ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyukat vontatva fel a hegy gerinczére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.
Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.
A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve, szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Inczének nincs más végzetre kilátása, mint a mit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal közérohanni az ellenségnek, s a mig mindenki fut, a merre lát, egyedül harczolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.
Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: a minek terhével nem lehet átmenni a túlvilágra.
Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön küldjék hozzá, a mint megérkezik; mást senkit ne bocsássanak be.
Megállt egy percze az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még?
A leány álma csak addig volt csendes, a mig ő közel volt hozzá. A mint eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.
S a mint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan. Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A hókonyodó láng a tűzhelyen tánczoló vörhenyes árnyékokat vetett a füstfogta falakra.
Felült fektéből és gondolkozott.
Mi mult el? mi következik?
Egy élet mult el: tele szenvedéssel, a sorscsapásaival. Egy fiatalság, melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, rá nézve legnagyobb kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom volt: a míg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő fantázia. Másformának rajzolta az a harczok képét. Nagy bölcs férfiakon is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? a ki azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, a melyben mellet mellnek feszítve harczoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy «éljen Magyarország! éljen a szabadság!» vagy azt, hogy «finis Hungariæ!» Ezt hallani és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy nőre, a ki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül? Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a piaczon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt, s ki az övé még sem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szivvel? S ha kedve volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz sülyesztve, a hova az a másik némber; a ki kalandozik vidékről-vidékre; szegődve szivtől szivhez, sziv nélkül; hazudva szinlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő, holnapután egy hős özvegye, majd irónő, aztán megint titokban szenvedő, elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító syrén; könnyelmű tékozló ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz különbséget közöttük?
A vörhenyes árnyékok tánczoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.
Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle menni, a hol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát szűnjön meg verni. Ha nem akar az arcz hozzászokni a szégyenpiruláshoz, hát halaványuljon el örökre.
Két obony mákony elvégzi azt.
Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük. Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papirlemezére az ismeretes halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől megnyugodott.
Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, a ki álmait elvitte. Mire Incze visszatért, ismét mélyen elaludt.
Incze belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már hanem az a halavány arcz még a sötétben is világolt.
A leány aludt csendesen.
Incze előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az alvó mellé.
Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve hordott nyakában mindig.
Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kinos lemondással.
S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis feszületet.
Bármily gyöngéd volt is az érintés, az alvó fölébredt rá
Nem riadt fel, azt kérdezé: «mit cselekszel?»
Talán épen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.
Incze még akkor is feje alá téve tartá kezét.
Ő is viszonzá a tegezést.
– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kisérőm az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám ajkaimhoz, mikor az «Amen»-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok válni. Szólj, fogod-e azt viselni én helyettem?
A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifju fejét és megcsókolta annak ajkát.
Az ifju szivéből egész vulcán hevével tört ki az elfojtott indulat.
– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha elkárhozom, elkárhozol velem!
A válasz ugyanaz volt.
Künn három ágyulövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A boldogság felmagasztalt érzetében megszünt rájok nézve létezni a külvilág.
Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg sziveiknek, hogy egymáshoz forrjanak! S ez a halál órája volt bizonynyal.
A LÉVITA.
A hegygerinczre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a völgybe, a hol a magyar csapatot sejtheté. A granátok pattogtak a felhők között.
A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.
– Csókold meg ezt is, szólt Incze, kivont kardját Serenának nyujtva. Ez a mi utolsó szentségünk.
A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hizelgően végigsimítva annak élét s aztán a hegyét oda irányzá a szivéhez.
– Ugy-e? elébb engemet? szólt szerelmeséhez.
Az ajtón dörömböztek.
A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz, azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.
A lévita sovány arcza szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött. Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.
– Nagy dolgokat mondok, felebarátom. Lihegé fulladozó sietséggel.
– Elébb halld, a mit én mondok neked, szólt Incze.
– Az én dolgom legfontosabb.
– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.
– Azt jól tudom.
– Nem is sejted.
A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalma fekhelyen látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot, és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.
– Sejtem, viszonzá halkan.
– Ülj le; itt irószereim, szólt Incze. Irj nekem bizonyítványt, mint protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve, kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.
– Hogyan? szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. Te: a felszentelt pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?
– És pedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól cselekszem. És mindazt hiszem most is, a mit eddig hittem. A szentek dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol örök kinjait, s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, a mi az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek becsülete.
A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.
– Legyen meg a te akaratod.
A leány pedig oda csúszott hozzá térdein és megcsókolta annak a férfinak a lábát, a ki ezt tudta mondani…
A lévita irt.
Egy ágyuteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az irást, melyet a lévita készített.
A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:
– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) S odanyujtá Inczének az okiratot.
Incze magához emelé a leányt.
Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!
A lévita keblébe nyult s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások alkalmával. Azt felköté gallérja alá s szertartásosan balkarjára ölté annak felemelt uszályát.
S aztán így szólt hozzájuk:
– És most váltsatok gyűrűt és nyujtsátok egymásnak kezeiteket.
Az ellenség bombái ropogtak fejük felett.
Ez volt a szentesítése annak az esküvésnek, mely így szól: «holtomiglan, holtáiglan».
A lévita áhitattal mondá el reájuk az áldást: «legyetek megáldva az időben, legyetek megáldva az örökkévalóságban» és hangja nem reszketett.
Incze gyönyörteljes áhitattal szorítá karjai közé azt a véghetetlen kincset, s homlokát megcsókolva, rebegé:
– Nőm… Hitvesem… Feleségem…!
Mily édes megszólítás.
A «nő» csak zokogni tudott.
Még egy csók: az már az örök elválásé; aztán kardja után nyul a «férj». Hivják!
– Még egy szóra, felebarátom; szól a lévita. Nem végeztünk el mindent. Maradjatok még egymás mellett állva: még lelkésztek vagyok.
Azzal szétgombolta dolmányát, mellényét s kihúzott alóla egy nagy foliokötésű könyvet.
– Hátra van még a matrikula. Elhoztam azt magammal a paplakból s itt viseltem az öltönyöm alatt, egyrészt azért, hogy magammal hordozván, jobban megőrizhetem; másrészt pedig, hogy jó vastag lévén, gondolám: pánczélul szolgál nekem, a mit nem jár át a golyó. Most az előttem kötött szent házasságot feljegyzem bele; ki tudja, érek-e rá máskor? Mondjátok tollam alá neveiteket, születéstek évét, napját, s a két őr nevét, ki az ajtóban áll. Ezek a házassági tanuk: a násznagyok s a többi.
A lévita patriarchai nyugalommal tölté be a rovatokat.
– Készen vagyok, szólt felkelve helyéből s aztán az egész anyakönyvet átnyujtá Inczének. Már most vedd te ezt magadhoz, felebarátom; neked adom által. Egyrészt azért, mert te jobban meg tudod azt őrizni, mint én: saját kincsed lévén benne; másrészt pedig, mert már nem kivánom azt tovább pánczélként hordani: nem félek már úgy a golyótól s a többi.
A szegény öreg fiu tréfás mosolylyal akarta meghazudtolni a szemébe tóduló áruló könyeket.
– És már most megint nem vagyok lelki pásztor; hanem tábori kém s következik a tudósításom. Már most ülj te a helyemre uram, tedd hüvelybe a kardodat, s jegyezd tárczádba, a miket előadok. Ne törődjél az ellenfél ágyupuffogtatásával. Hallottál te már olyat eleget. Vak lárma az. Még a dobot se üttesd meg érte. Nevetség az nekünk.
Nem félt már a szegény lévita semmitől.
– Ültesd nődet is magad mellé: elfértek ott mind a ketten; s törüld le könyeit, mert bizony mondom néktek, hogy ma meg nem halunk; sem senki nem diadalmaskodik fölöttünk. «Nec portæ inferi!» Nec – s a többi.
A sovány, roskatag alak oly biztos nyugalommal szólt, hogy meghatotta vele az elkeseredett katonát.
– Meg vagyunk szabadítva, kezdé újra, összecsavargatva papi stóláját. Diák koromban jártam e tájon, mint supplikáns; emlékezem a vidékre, melyet füvészkedve összebolyongtam. Itt, a hegyek aljában, a falutól keletnek, a puszta kalló-malmon túl, van egy rég elhagyott tárna. Egy kifogyott ezüstbányának az alagutja, mely a völgyből egyenesen a hegy tulsó oldalára visz át. Ha Mózes kedvéért megtehette az Úr, hogy a Veres-tengert kétfelé válaszsza, mint a kőfalat, s aztán megint összecsukja, mikor Farao üldöző népe utána ered: miért ne tehetné meg azt a csodát a bérczfallal is mi értünk? E tárna most is megvan. Rátaláltam. Oda és visszatérő lábnyomaim a hóban meg fogják mutatni az utat. Nyilása el van rejtve kőomladékok közé, miket telenőtt a boróka és a páfrán. De csak a nyilás van beomolva: az alagut járható. Benne voltam. Láttam azt. Meggyőződtem róla. Ha a beomlott nyilás romladékait félre háríttatod, átkelhetsz rajta egész csapatoddal, s utánad az egész különszakadt dandár s az ellenség összeszoruló vasmarka megfogja – a semmit. Az Úr, ki járt Izrael előtt tűzoszlopban és ködoszlopban, a mi nyomainkat is el fogja takarni. Eredj. Siess. Intézkedjél. És szabadítsd meg azokat a kincseket, a mik rád vannak bizva! Nem arra hivott az Úr e napon, hogy meghalj, hanem, hogy élj, cselekedj és boldogíts!
A lévita oly ihlettel mondá e szavakat, mint egy próféta. Rút arcza az ihlettől átszellemült és magasztos kifejezést vett föl. Utolsó szavai voltak ezek.
A hegytetőről vaktában ágyuzó ellenségnek egy süvöltő gránátja abban a perczben csapott be a tetőtlen szobába, rongyokká tépve a kifeszített ponyvát s búgva fúrt magának mély lyukat az agyagpadozatban, míg tűzcsapja szikrákat okádott szét a vájt üregből.
Incze a rémület és féltés ösztönével karolta át Serenát, elfordítva őt a halálveszély elől. Öntestével takarta el kedvesét a szétpukkanó bomba pokoltüzétől. A lévita pedig odaveté magát a bombára.
Az egyik szerető az imádott nő alakját takarta el saját testével: – a másik – a gyilkos pokolgépet magát.
A következő pillanatban egy földrendítő dördülés rázta meg a sárfalakat; s a mint a füst eloszlott, a lévita nem volt sehol. Fölment az égbe, mint Illés próféta, tüzes szekéren. Csak forró vérének hulló cseppjei permeteztek a szeretőkre vissza. Ez volt az áldás, a mit leküldött rájuk.
A hózivatar még egész nap, egész másnap éjjel tartott. Nem volt az ellenség, hanem jó barát. Mikor másnap délután az ellenfél üldöző csapatjai északról, délről a romfalunál összejöttek, egy lelket sem találtak ott a magyar táborból. Föld nyelte-e el az egész dandárt? egy egész hadosztályt? lovastul, szekerestül, ágyutelepestül?
Valóban a föld.
Történelmi tény, hogy ők ellenfeleik lábai alatt csúsztak keresztül, s míg az kereste őket, rég egyesültek táboruk zömével, s utólérhetlenül hátrahagyták üldözőiket.
A háromnapos hófergeteg eltakarta nyomaikat; a hófuvat betemette a tárna nyilását két ölnyi magasan; s a leégett falunak nem volt lakója, a ki a kérdőnek feleletet tudott volna adni.
MÉZES HETEK.
Ellopott idő a paradicsomból! Ég, melyen soha se megy le a nap! Rövid hó, melynek tündér örömei egy egész hosszú élet terhét, nyomorát, fáradalmait kárpótolni adattak; eltünve, mint a pillanat s megmaradva, mint az öröklét.
Mennyi édes titka e tudománynak, melyet nem tanít senki: tanító és tanítvány együtt fedezik azt fel; minden lapján az élet új alakban! Az egész világ nem létezik rájuk nézve: számukra egy külön új világ van teremtve, melyben minden szép, minden élvadó. Egy boldog álom, mely eleven. Édes őrjöngések, miket a képzelem kigondol, a teremtő szerelemben megvalósulva. Végtelen boldogság, melyben együtt van a vágy, az élv és a remény. Egyedüli kultusz, melyben minden vallás dogmái egyesülnek. Napok, mikben az ember Istennek érzi magát: boldog, mint az Isten; jó, mint az Isten; csupa szeretet, mint az Isten; és teremtő, mint az Isten…
… S most gondoljuk hozzá, hogy a mi ezt a paradicsomot körülveszi, az a havas zivatar. Ifju férj és ifju feleség, lóháton és döczögős szekéren folytatják a menyegzői utat, kiáradt jeges folyamokon gázolva át, úttalan meredélyekre kapaszkodva fel, zuzmarás fenyőerdők, levéltelen rengetegek zúgása között; naphosszant nem látják egymást, s mikor éjszakára összekerülnek, egy elhagyott ház fűtetlen szobájában, a sovány estebédhez megszelik a fekete kenyeret, mely kővé fagyott, csikorog benne a kés, – akkor is ott van a paradicsom.
A befagyott ablak jégvirágait meg-megvilágítja egy veres lobbanás: utána dördül! Az ellenség csatáz az utócsapattal. Ágyudörej szól az éj suttogásai közé. A paradicsom akkor is ott marad.
Reggelre odafagy az asztalhoz a letett pohár. Az ébredőt a dob pörgése jelenti. A búcsúcsók lehet utolsó csók. Az ifju férj paripája tombol az ajtó előtt. Lehet, hogy estére gazdája nélkül fog visszatérni. Az ifju nő, valahányszor karjai közül kibocsátja őt, mindannyiszor mintha a koporsóba fektetné le. Az a trombitaszó, mintha halotti riadója volna. Hanem azért a paradicsom mégis megmarad.
S ez így megyen heteken, hónapokon át: a harczi útnak nincsen vége s az egyuttal menyegzői út is. A harczban győzelem, veszteség váltogatják egymást: a szerelemnek csak diadalai vannak.
S e reményteljes küzdelem csak fokozza a paradicsom gyönyöreit.
Incze hitbuzgó lelkésznek volt nevelve gyermekkora óta. Serena már anyjától tanulta, a mióta eszmél, hogy hiteért martyrnak lenni kötelesség.
S most ők mind a ketten kidobták a hajóból e kötelességet; meg lett tagadva a hit, hogy meg legyen óva a női becsület. Abban az órában azt hitték, csak a becsületért áldozzák fel a kegyeletet. Incze vagy elesik, vagy elfogják, mindenképen elvész. Mikor aztán csodamódra megszabadultak, akkor vették észre, hogy hiszen örülni is lehet annak, ha két szerető lélek egymásé lesz – s most már ez a kötelesség.
Hanem a gyönyör nem némítja el a kegyeletet.
Ki mondhatná magában: tegnap hittem ezt, holnap hiszem azt.
Mikor a két szív egymáshoz dobban: az első hangos feldobbanás mindig azt kérdi: «szabad ez?»
A második már nem kérdi.
Hanem az elválás perczében, mikor indulni kell a csatába, ismét azt mondja a kettős szívdobbanás: «ez most Isten itélete lesz!»
A férfi, ki merte tenni azt, a mit szive sugallt: vagy bűnt tett, vagy erényt.
Ki a birája? Isten! Senki más.
Előtte áll: pere birája elé van bocsátva. Itélhet ő. Haláladó angyalai ott repkednek a légben a süvöltő tekéken ülve, sarkantyujok gyorsítja, korbácsuk irányozza a golyók repülését: elhozhatják halálitéletét a férfinak, ha «vétkes».
De nem hozzák.
Jöttek a branyiszkói, széni, tornallyai véres napok. Az üldözöttekből támadók lettek. A rohamok élén mindenütt ott látni azt a fiatal őrnagyot, a ki tegnapelőtt még pap volt, tegnap fiatal házas és ma egy hős.
De most is egyesülve van benne mind a három.
Mellette vitéz társak, jó pajtások hullnak el az ádáz viadalban; őt nem bántja se golyó, se vas. Az első seb óta sérthetetlenné lett.
Majd a döntő ütközetek előjátékaira kerül a sor. Inczét a kompolthi éji támadásban vértesekkel harczolni látjuk, a pétervásári elhamarkodott rohamban körülfogja az ellenség előretolt hadoszlopát, s ő ott, hogy ágyuit megmentse, maga áll huszárjai élére s folytonos támadással nyit utat csapatjának. Mikor visszatér e harczból, csákója keresztül-kasul van lyukgatva golyóktól, s köpenyege foszlánynyá tépve az uhlánus dzsidáktól; de egy vércseppje el nem hullt.
S ilyenkor fényes aztán a paradicsom napja! Két diadal ragyog a visszatérő férj arczán. Isten itélete volt ez: azt mondta: «szeressetek!»
Azután elkövetkeznek a nagy, döntő ütközetek.
Ide már nem követheti Serena férjét. Ebbe a mulatságba már csak férfi kap meghivót. Az ápoldák mind a Tisza túlpartján maradnak s rendszeres kezelés alá kerülnek. A magyar hadseregek egyesült zöme tömeges mozdulatokban halad ismét előre.
Serena elmaradt férjétől.
Egész kedélye nagyot változott azóta, hogy férjhez ment. Megtanult félni.
Míg leány volt, bátorsága versenyezett a férfiakéval, vakmerő volt a nőietlenségig; daczolt veszélylyel és viharral, mint egy férfi; egyenrangunak tartotta magát azzal. Még a férfi tekintetétől sem félt. Nem tudta, mi van abban? A mit azok egymás közt gyakran mosdatlan szájjal beszéltek, az rá nézve tolvajnyelv volt; nem értett belőle semmit: nem pirult miatta. A halált pedig épen óhajtotta.
Hanem ama végzetes nap óta egyszerre más ember lett belőle. Leányból lett asszony. S ezzel vége volt a hőskölteménynek. Más világ az, a melyre fölébredt. Megtanult félni és félteni. Kedélye, mely aczél volt eddig, átváltozott aranynyá. Szeretett és boldog volt. A rideg kétségbeesés vakmerő, a boldogság félénk. Egyszerre megtanulta félteni azt, a mit szeret: az élet örömeit, a jövendő reményét, s most már nem tudott járni olyan merészen nyitott szemmel egész férfitömegek közt, most már félt a férfitekintettől s lesüté szemeit az idegen előtt. Most már minden távoli ágyudördülésre összerezzent s bámulta magát, hogyan tudott ő egykor ott járni, a hol még az ágyúk tekéi is keresztül-kasul süvöltenek? de még jobban félt azoktól a vad kiáltásoktól, a miket a férfiak ajka, ha szivük indulatba jön, oly válogatatlanul ad, s csodálkozva kérdé magától, álom volt-e az, hogy én ezt megszokhatám?
A mint leányból nővé lett, a lemondás, a kétségbeesés átváltozott szivében reménynyé, hitté. Hitt a csodákban. Meg volt nyugodva felőle, hogy az a hatalmas kéz, mely őt férjével egyesíteni tudta, őket egymásnak meg is tudja tartani. Nem gondolt arra többé, hogy kedvesét öntestével védje a halál ellen, a mi úgy is lehetetlen; hitte, hogy imája is megvédi őt.
Ő elmaradt Tisza-Füreden, a honnan megint odább kellett hurczolkodnia, míg Incze a Tarna partján és a Tápió süppedékeiben segített készíteni egy darab világtörténetet.
És ekkor aztán következtek hosszú hetek, a mikben egymásról még hirt sem hallottak; még leveleik sem találhattak rájuk.
És azok is mézes hetek voltak.
A gyönyör nemcsak az élvezetben van meg, az elválásban is él az. A csók a távolból küldve, kigondolva is édes, ha bizonyosan viszonozva van. S a milyen pokol a féltékenység, olyan mennyország az a nyugalmas bizalom, hogy van valakink, a kinek minden gondolatja a miénk, a kinek sóhaja a miénkkel fele útján találkozik, a ki egyet gondol velünk, a ki egyet álmodik velünk, a ki épen úgy keres minket lelkével, mint mi őtet, s a kinek egész világát szerelmünk úgy körülkeríti, mint a hitregében a Tigris és Eufrates a paradicsomot, hogy abban az egyetlen szerető párnál egyéb halandó nem lakhatik.
A GUERILLA.
A Tápió partjain a Királyerdőben már megvivatott a napokig tartó nagy ütközet, mely a hadjárat sorsát eldönté. A nemzeti hadsereg urává lett a Duna-Tisza közötti térnek: az absolutismus hadserege visszavonulót veretett minden ponton s hogy az ország fővárosát mikor hagyja oda, az már csak idő kérdése volt. A nemzeti hadsereg zöme sietett a Duna bal partján Komáromot felszabadítani, míg egyetlen hadtestnek az a feladat jutott, hogy naponkint megújított támadásokkal az ellenfelet abban a hitben áltassa, hogy az egész hadsereg jő Pestet ostromolni. Ezt a feladatot végre is hajtá az teljes sikerrel.
Pest és Gödöllő közt naponta megújultak a szinharczok, miket egy hadtest csapatai különféle állásokból előtörve megkezdettek, s a mint túlnyomó erő jött ellenük, megint abbahagytak.
Azokat, kik e naponkint vitatott csatatéren laktak, nem nyugtalanítá e játék jobban, mintha egy őszi hadgyakorlat vértelen harczjátéka lett volna az. Egy-egy ágyuteke, vagy el nem sült rakéta néha eltévedt ugyan a magányos tanyákig; hanem annál jobban dicsekedett azzal, a ki megtalálta, s befalaztatta azt a háza oldalába.
De annál inkább siettek Pestről menekülni azok, a kik a helyzet komolyságát fel tudták fogni, s a mi megmozdítható értéke volt, azt kiki sietett biztosabb éghajlat alá elszállítani.
A Pestre vezető egri országútról északra fekszik egy ódon urasági kastély, elől nyilt erkélylyel és rózsás kerttel, hátul terjedelmes gyümölcsössel és angol parkkal, mely egész a közeli rengeteg erdőkig nyúlik s csak egy magas fal választja el a királyi vadaskerttől.
E kastélyban most már nem az ős magyar uraság lakik: bérbe van adva az egész uradalom. Brandler, porosz-sziléziai szeszgyáros bérelte azt ki, s halála után az özvegye maradt benne: egy életrevaló asszony, ki maga képes volt vezetni az egész itteni gazdaságot.
Brandlerné egész honossá lett már az egész országban, s míg fajának kiváló tulajdonát, a takarékosságot is megtartotta, a mellett tudta ezzel egyesíteni a fogadott haza népének főfő erényét, a vendégszeretetet.
Ebben a háborús világban bizony két oldalra is gyakorolnia kellett az erényt. Házának helyzeténél fogva majd a császári tiszteket kellett megvendégelnie, majd a nemzeti kormány futárjait rejtegetnie, s megesett, hogy ugyanakkor, midőn a törzstisztek a díszteremben ültek az idei karczos mellett, a magyar kormány küldöncze a pinczében ebédelt és pezsgőt ivott.
Brandlernénál megvolt az a ritka, csak nőknek adatott tulajdon, hogy a legnagyobb izgalmakat könnyű szívvel tudja venni, mulatságnak tekinteni a veszélyt. Ő bizony nem titkolta a császári tisztek előtt sem, hogy herczeg Windischgrätz nézetei az övéihez homlokegyenest állanak s eldisputált néha egész tüzesen kardos vendégeivel a magas politikáról. Azok nevettek rajta s azt mondták, hogy szeretetreméltó asszony!
Egyszer aztán ezek a vendégek nagyon elmaradtak a háztól.
Brandlerné várta, hogy jönni fognak a másfajta vendégek. Elő is hozta számukra a szőlőhegyen rejtett pinczéjéből a legjobb harmincznegyedikit. Ez azoknak volt tartogatva.
Azonban ezek onnan Gödöllőről csak nem jöttek. Mindennap megjelentek hol itt, hol amott a távolban ágyúzni, hanem annyira soha sem melegedtek ki, hogy frissítő kellett volna nekik.
Az erdei kastély vendégtelenül maradt.
De mégsem egészen. Egy reggel könnyű kis neutitscheini kocsi gördül be a kastély udvarára s abból leszökik egy fiatal férfi, kinek vidám rózsapiros arcza még ifjabbnak tetszik az által, hogy simára van borotválva. Utitáskát nem hozott magával, hanem a kezében egy roppant nagy bőrtárczát tart, mely kulcscsal van bezárva s azt nem adja ki a kezéből semmi segítségére siető cselédnek.
A ház asszonya már az erkélyről üdvözli őt.
– Jó napot, Leo!
– Jó napot, hugom!
– Nénéd, te bohó!
A fiatal férfi felsiet a lépcsőkön; megtörténik a rokoni ölelkezés; de az ifju akkor is fél kézzel azt a nagy tárczát szorítja dobogó szivéhez. Abban valami kedvese lehet.
– Hát téged mi hoz Pestről? kérdé bizalmasan a hölgy.
– Nem hoz, de kerget, súgja az ifju; a budai várparancsnok kijelentette, hogy Pestet bombáztatni fogja, s ez nem tartozik az én legszenvedélyesebb mulatságaim közé.
– Eredj, te gyáva!
– Hiszen megyek is! de nem tudom, hogy merre? Buda felé nem eresztenek, ott el van zárva a part. Vácz felé nem mehetek, mert ott verekednek. Lefelé nem mehetek, mert ott a lovagias bán népfelkelőivel kell szembe utaznom: megkisértem Galiczia felé kerülni s úgy haza Prágába.
– Hát végkép itt hagyod Pestet?
– Legalább hosszú időre. Bezártam a banküzletet; összeszedtem az értékpapirjaimat s átköltözöm mindenestül a prágai házba. Itt nincs üzlet többé hosszú időre, akár így, akár úgy fordul a dolog.
– Eredj, te csúnya ember vagy! Ne csókolj meg!
– Miért?
– Először azért, hogy minket itt hagysz; másodszor meg azért, hogy – nem tudtál már magadnak egy év alatt, a mióta magyar világ van, egy kis bajuszt ereszteni?
– Haha! A borotvált arczczal tovább marad az ember fiatalnak.
– Még németnek néz valaki.
– Hát hisz az igaz.
– De kémnek fognak tartani.
– Hát az meg nem igaz.
– Olyan könnyű szívvel el tudsz innen menni.
– Az megint igaz. Minden vagyonom itt van a tárczámban; a hol azt leteszem, ott van otthon. Te nem tehetsz hasonlót, mert beleépítetted, ültetted vagyonodat ennek az országnak a földébe. Hozzá vagy nőve minden fagyökérrel, épület-alappal. Kénytelen vagy azt szeretni. Ezt nevezem kényszer-hazaszeretetnek.
– Eredj, te prózai ember.
– Már harmadszor mondod, hogy «eredj», tehát tedd, hogy mehessek. Szerezz nekem valahol egy útlevelet a magyar táborból, te mindenkivel ismerős vagy.
– Majd meglátom. Már itt vannak közelben. Ha valaki idevetődik, majd utasít, hogy mit tegyünk; addig pedig jó helyen vagy nálam.
Alig kivánta meg, már itt is volt.
A közeli erdőben, épen a gyümölcsös háta mögött egyszerre sürű puskázás támad: ötven-hatvan lövés egymásután; aztán egy riadalmas gyözelemkiáltás, vagy vadászhallali.
Ők jönnek. – De kivel harczoltak vajjon? Az egész gödöllői erdőt fel a Mátráig mind a nemzeti sereg tartja megszállva; csak nem egymásra lövöldöznek?
A talányt megoldják a következő perczek. A gyümölcsösön keresztül közeledik a lövöldözés után egy lármázó csoport. Felszerelésük mutatja, hogy guerillák. Egyenruhájuk nincs, kiki a maga polgári öltönyét viseli, csupán egy széles veres szalag a kalapon s egy mellétűzött veres toll a háborúi jelvény. Egyedül a vezérnek van egyenruhája, füzöld bekecs, karmazsin plüsh hajtókákkal, ámde széles karimájú kalabriai kalapja egészen veres; mellette lengő veres toll, derekán széles veres öv és lábain veres bagaria-csizmák. Többet csak nem lehet tőle kivánni?!
Brandlerné duzmadtan rántott egyet a vállán a közeledők láttára. Ő nem ilyen vendégek számára tartogatta a harmincznegyedikit.
A szabad csapatok a magyar szabadságharczban nem mindig szívesen látott vendégek voltak.
A hadjárat története keveset beszél róluk, az csak a nagy csatákkal foglalkozik. Mi kénytelenek vagyunk emlékünk után kiegészíteni a történelmet, hogy regényünk helyzeteit érthetővé tegyük, s az olvasónak alkalmat nyujtsunk magát a szereplők kedélyállapotába beletalálhatni.
A guerillacsapat, a hány, annyiféle külön fogalommal ismertette meg a közönséget.
A legelső szabadcsapat Pesten keletkezett. Neve volt: a «barrikadőrök». A radikális fiatalságból alakult. Tagja volt Petőfi is és e sorok irója egy ideig. A franczia forradalmat tanulmányoztuk. Petőfi Desmoulins Camillenek látta magát, alólirottat pedig Saint Justenek. Egy pesti rézműves lánczon forgó ananászfejű buzogányokkal látta el e csapatot, a miknek nagy hasznát vehetni barrikád-harczoknál. Különben volt mindenkinek vadászpuskája és kardja. Petőfi kardját guillotinnak hítták; szélessége exorbitans volt. E sorok irója nem emlékezik rá, hogy valamikor torlaszt emeltek volna. Egyszer lett volna rá alkalom, valami utczai kravall volt. Éjjeli álmunkból vert föl bennünket a «fegyverre!» kiáltás. Egy szálláson laktam Petőfivel. Én hamarább készen voltam s indultam siettetni Petőfit. A közös előszobában elém jött a költő neje. A veszedelem perczében a forradalmi nő felett túlsúlyra kapott a féltő feleség. Arra kért suttogva, hogy ne várjam be, míg férje felöltözik, hanem távozzam egyedül s vigyem magammal a közös lépcső-rácsozat egyetlen kulcsát. Ezért az egyetlen elárult «gyöngeségeért» tiszteltem Szendrői Juliát legjobban. Megfogadtam a szót, én elsiettem s Petőfi nem jöhetett le a bezárt lépcsőn. S míg ő a rácsot döngette haraggal, azalatt vége lett a kravallnak minden barrikád nélkül, (Bár a segesvári csata előtt is rázárta volna valaki az ajtót!)