Enyim, tied, övé (1. rész) / Regény

Ezt a barrikád-csapatot vezette aztán Oroszhegyi az aldunai csatatérre. Mind végig derék fiúk maradtak.

Egy másik guerilla-csapat Querlonde vezetése alatt vitézkedett Komáromnál.

Egressy Gábor, a nagy művész is vezetett egy szabad csapatot; hadi bulletineket is adott ki.

Noszlopi guerilla-csapatjának hegyi ágyui is voltak s egy egész repülő hadoszlopát foglalkoztatta az ellenfélnek a Bakony erdejében.

Mednyánszky guerilla-csapatjának magvát a győri megyebörtönből kibocsátott negyven fegyencz képezte. Az egész hadjárat alatt becsületes emberek voltak és vakmerően verekedtek.

Rózsa Sándornak, kit ez ideig nem birt elfogni semmi hatóság, bűnbocsánatot adott a kormány azon ajánlatára, hogy az alföld futó betyárjaiból lovas guerilla-csapatot alakít, s harczolni viszi őket. A bocsánatlevéllel épen e sorok irója kereste őt fel egy zivataros éjszakán a félegyházi homokbuczkák között. Az is regényes jelenet volt, de nem tartozik tárgyunkhoz. Ezek is jól harczoltak s jó barátnak nem tettek kárt.

Emlékezetes szép guerilla-csapat volt a Vasváryé; díszesen egyenruházva, jól fegyverezve s komoly tettekre készen. Ezeket, vezérükkel, ifjukori barátommal együtt az utolsó emberig leölték egy szorosba csalva a Bihar havasai között.

Ugyanabban a harczban pusztult el Hatvani szabadcsapatja is, melyről azt hiresztelték, hogy a republicánus hadsereg magvát fogja képezni, s ha az oláhokkal elkészült, Debreczenbe jön, szétveri az országgyűlést, összehívja a national conventet s felállíttatja a guillotint (ott mindjárt a nagypéterfia-utcza szegletén). Szegényeket csaknem mind agyonverték az oláhok.

Ezek mind, ha szomorú is, de tiszteletreméltó emléket hagytak maguk után.

Hanem volt aztán egy guerilla-csapat, a melyről nagyon keveset zeng a történet múzsája. Ennek a vezére rendkivüli hadvezéri talentumot fejtett ki a hadjárat alatt abban a taktikai manőverben, hogyan lehet az ellenséggel való találkozást kikerülni?

Minden guerilla-csapat kölcsönzött magának valamely történelmi hőstől nevet. Voltak Rákóczy, Tököly, Zrinyi csapatok.

Ezt a bizonyost úgy hítták, hogy Robespierre csapat.

Nekik már nem volt elég a magyar historiai nagyságok neve.

Azaz, hogy csak ők hítták magukat e néven, a katonák más nevet adtak nekik: úgy hítták, hogy a «Kakadály-csapat.»

Ez mondvacsinált szó: a kakadúból és papagályból. A kakadúból birták a bóbitát, a papagálytól a fecsegést.

Hogy miért nem birták a magyar katonák rokonszenvét, annak az oka az volt, hogy mindenütt ott lábatlankodtak a sereg körül, hol elől, hol hátul; elfoglalták a helységekben a legjobb szállásokat, s megunatták a gazdákkal a vendégszeretetet; borzasztóan hetvenkedtek, s ha komoly összeütközést éreztek (jó orruk volt), akkor egyszerre láthatatlanokká lettek. Mikor meg vége volt a verekedéseknek, akkor megint ott termettek dicsekedni.

S mikor kifogytak az öndicsőítésből, akkor hozzáfogtak a más ocsárlásához. Nekik mindenki hazaáruló volt, vagy gyáva. A vezérek természetesen mind árulók, a képviselők mind gyávák, a kormánytagok árulók és gyávák. És épen ez a felfogás magyarázá meg azt a törekvést, hogy ők magukat a jövendő számára épségben megtartogassák, hogy majd mikor vége lesz a harcznak, seregeink győznek, akkor legyen valaki, a ki a gyávák és árulók felett törvényszéket tartson.

A tulajdonjog viszonyairól is a kort messze meghaladó fogalmaik voltak. Nem! azt nem tették, hogy raboltak volna. Ők mindent, a mit testük megkivánt, fizettek splendide: igaz, hogy nem készpénzzel, hanem nyugtatványnyal. Azt, a ki igaz hazafi, tartozik készpénzül fogadni; ha nem fogadja, flagrans hazaáruló!

S a «martiális» törvények kihirdetése óta nem volt tréfa dolog valaki után azt kiáltani, hogy «áruló!» Ennek a kiáltásnak magja is volt ólomból.

Az érkező csapat már messziről közeledtében megismerteté magát. A marseillaiset dalolta.

Magyar szövege is van e lelkesítő forradalmi indulónak. Nem csupán az, melyet fentebb emliténk, csupa nevekből összeállítva, hanem egy valóságos vers.

Előre kijelenti e sorok irója, hogy az a vers, ámbár elég gyönge, de nem saját szerzeménye. A harminczas években készült az s a radikális országgyülési fiatalság által énekeltetett a pozsonyi gyüldében. Szerzőjének Lovassyt tarták, kinek börtönét e költemény gyanuja is segített sötétebbé tenni.

A verset csupán mint historicumot jegyeztük ide, a hogy azt a guerilla-csapat éneklé.

A csodára a cselédség mind kiszaladt az udvarra; a béresnék összecsapták kezeiket s azt mondták: uram Jézus! a nagy hadjárat alatt sok mindenféle «pasasir» megfordult az udvarukban, de ilyet még nem láttak.

A vörös főnök jobbjában kosaras markolatú kardját tartva magasra, maga is énekelve jött a verandáig s a kivont karddal látszott ütni a taktust.

Baljában is tartott valami nevezetest; az egy csinos fiatal hölgy volt, ki kezeit a vezér karjába fűzve, egyenlő léptekkel haladt mellette.

Megnézni való alak! Öltözete rövid, bokáig érő, fekete selyem; derekán veres török öv, arany hímzetekkel, abba egy görbe ezüstnyelű török kés dugva, a selyem öltöny felett veres szerviánka, arany zsinórzattal, s apró sárga gombokkal; nyakán korall őv, melynek minden egyes szeme művészi faragványú camæa, fején veres bársony barette, vagy phrygiai sipka, vagy micsoda? s az alul huszonnégy varkocskába fonott hajzat, megannyi piros szalagcsokorral. Ilyen lehetett Medúza, mikor még szép volt és fiatal.

– Aprítsuk halmokra! rivallá a refrainet da capo a veres vezér, a folyosó elé érve, hová a házi asszonyság és az unokaöcscse lesiettek elfogadására s azután hüvelyébe dugta kardját, s mellét előre feszítve, bemutatta magát.

«Én vagyok Robespierre a második: a Robespierre-csapat colonelje, s ez itt alvezérem Danton.» A háta mögött állt egy szertelenül nagyfejű alak, húsos, duzmadt ajkakkal, tömpe, széles orral, és ravasz apró fekete szemekkel. A balján viselt hölgyet elfeledte a vezér bemutatni. Azt úgyis tartoznak kitalálni, hogy kicsoda?

A nyomában a kertajtón át kibontakozó sereg mehetett valami nyolczvan főre.

– Éljen a hegy! ez volt a vezér részéről az üdvözlet.

A háziasszony, bár kissé különösnek találta, hogy a megszokott «éljen a haza!» üdvözlet helyett csak a «hegyet» hallja éltetni, gondolta magában, hátha ezek olyan emberek, a kiknek nem tetszik a rónaföld, s ő is viszonzá a jelszót: «éljen a hegy!» s kezét nyújtá a beköszöntőnek szivélyesen, s meghítta, hogy tessék besétálni.

E szíves fogadásra egyszerre megváltozott a hangulat, a veres kalap lekerült a főről, a veres vezér lehajolt a nyujtott kezet megcsókolni. Mire az oldalán függő hölgy még többre ment a szivélyességben, s egész barátsággal nyakába borult a háziasszonyságnak s megcsókolá arczát és ajkait; de még akkor sem mondta volna meg, hogy ő kicsoda, ha Leo meglepetten fel nem sziszszen: «Cæsarine!»

A szép hölgy azonban délczegen felemelé fejét s egy villi királyné büszkeségével mondá az ifjunak:

«Semmi Cæsarine; hanem Stomfai Guido colonelné asszony!» S azzal egy olyan utánrajzolhatlan grimacet vágott a szeme közé, orrát-száját elfintorgatva, a minőt csak figuránsnők a szinfalak között tudnak egymás ellen közrebocsátani.

A vezér úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, vagy nem tartoznék rá. Ő a házi asszonynyal volt foglalkozva.

– Hallotta ön asszonyom azt a nagy lövöldözést itt a parkja végében? kérdé dicsekedő selmasággal.

– Nagyon hallottam.

– Megijedt ön erősen?

– Oh nem, mi hozzá vagyunk már ehez szokva.

– De csak mégis dobogott egy kicsit a szíve?

– Önök ellenségre találtak itt!

– De még milyenre! Koronás ellenségre.

Brandlerné e czím alatt nem gondolhatott egyebet, mint valami mediatizált herczeget, a ki az armadiánál szolgál.

– És mi történt?

– Ő elesett.

– Ah!

– Itt hozzák őt társaim vállaikon az ön kastélyába.

– Ide, én hozzám? A háziasszonyt megdöbbenté e nagy kitüntetés.

– Igenis, az ön konyhájára, és önnek is kell belőle enni!

– Micsoda! kiáltá megrettenve az úrnő; hanem a következő pillanat meghozta számára a kedélyes megoldást. Négy ember vállravetett rudakon czepelt a kerten át az udvarra egy gyönyörű nagy hímszarvast. Tizenhatágú koronája volt.

A nemes vad gyalázatosan össze-vissza volt lövöldözve. Kapott valami harmincz golyót; egyet sem a vadász-szabályok szerint.

– Tehát ez volt annak a nagy lövöldözésnek a tárgya? kérdé Brandlerné ajkpittyesztve.

– Ezt mi önnek hozzuk ajándékba!

– Köszönöm uram. De úgy tudom, hogy ez a szarvas a királyi vadaskert tulajdona.

– Nincs többé király!

– De még mindig van ország. Tehát az ország tulajdona. Azért én most az elejtett vadat a mázsálóra tetetem s holnap a becsárát megküldöm a gödöllői vadászmesternek, ki ezzel az országnak számolni tartozik.

A vörös vezért már boszantá e kalmáros lelkiismereteskedés. Most már felcsapta a kalapját, begyűrte a tetejét s kemény hangon rivallt a hölgyre:

– Mink vagyunk most az ország! Itt én parancsolok!

– Jól van, uram. Ha ön az ország, akkor kifizetem a lőtt szarvasnak az árát s számoljon be a pénzzel ön.

Ez az asszonyi makacsság fenekestül felforgatta a colonel jókedvét: itt egy radikális metszéssel ketté kell vágni a vitát s kideríteni, hogy a tökéletes egyenlőség korszakában az asszonynak a neve «hallgass!»

– Ejh, asszonyom! Nincs többé pénz! Nincs több fizetés! Nincsenek avult birtokviszonyok, ócska tulajdonképzelgések. Mi adjuk vérünket a népért. A nép adja nekünk szükségleteinket s ha mi azt mondjuk rá: quitt! még akkor is a nép adósunk, egy óriási nagy hála érzetével.

Brandlernének az jutott eszébe, hogy unokaöcscse érdekében jó lesz csinyján bánni e hatalmas úrral: egyet fordított a kedélyhangulatán s beletért a vezér eszmefolyamába.

– Tehát legyen megengedve az óriási hálaérzetnek egy igen kis részét leróhatnom az által, hogy önt uram és derék csapatját házamnál megvendégelem. Hány vendégre lehet számítanom?

A vezér szétnézett csapatja fölött, s hozzávetőleg mondá:

– Itt most lehetnek valami nyolczvanan; de még szanaszét van valami száz: azok is mind összejönnek.

– Megengedi ön, hogy háziasszonyi teendőim után lássak, vendégeim illő ellátása végett. Öcsém, Walter Leo bankár Pestről, felvezetendi addig önöket a szállásukra.

E nyájas beszédre ismét lekerült a kalap a fejről, s ismét következett a kézcsók. A vezért és hölgyét és az alvezért felvezette az emeleti szobákba Walter Leo, tetszésükre bízva, ha netalán a fáradalmas út után toilettjükkel kivánnának foglalkozni, a mit a két előbbi természetesnek talált, míg az utóbbi azt felelte rá, hogy én nem szoktam!

A csapat plebejus része az alatt letelepedett az udvaron a terebély gesztenyefák alatt, s otthon tette magát a folyosón és a béres házakban. Előőrsi szolgálatról szó sem volt; hanem az előlegesen felhozott törkölypálinka nagy keletnek örvendett.

A szobaleány, ki a két egymásba nyiló szobába szállásolt vezérnek és hölgyének friss vizet vitt be, azzal a pletykával jött vissza, hogy a vezér úr markának ujjait az asszonyság huszonnégy hajfonadéka között találta, de nem abban a modorban, a melyben gyöngéd szerelmesek szoktak kedvesük hajzatában édelegve dulni, hanem marokra fogva és czibálva. Az asszonytól csak annyit hallott, hogy «hiszen csak látásból ismerem».

Ez bizonyosan vallatási jelenet volt Walter Leót felismerő kiejtett szava miatt.

Mikor aztán előjöttek szobájukból a terembe, czivódásnak, czibálásnak semmi nyoma sem látszott már. A hölgy ismét két kézzel akasztotta magát a vezér karjába, s huszonnégy varkocskája mind ki volt bontva, s a fonás által hullámossá vált haj egy görög kontyba tűzve fel a fej tetején, s e konty körülszorítva az imént nyakörvül szolgált koráll camæafüzérrel. Az egész terem pézsmaillatú lett belépte után.

Danton mindössze annyi parádét csapott, hogy a pantallonja szárát, mely eddig fel volt hajtva, lehajtotta, s a dolmánya gallérát, mely eddig le volt hajtva, felhajtotta. Lehettek rá alapos okai.

Mikor hárman összejöttek az étteremben, hol már az asztalra téve várta őket a szilva-pálinka, rosztopsin, sonkaszelet és friss kalács, Danton így szólt az első pohár után.

– Barátim. Én ezt a bankárt ismerem Pestről. Akármi legyek, ha minden pénze itt nincs vele. Délután leülünk ferblizni; – bizzátok őt rám: én megfejem.

A szép hölgy a rosztopsinhoz nyult.

– Ezt a bankárt én is ismerem. Bizzátok őt rám: én megkoppasztom.

Csalfán nevetett aztán a vezérre, ki vasvillákat szórt szemeivel feléje, de hajába nem kaphatott, mert közöttük volt az asztal. A helyett lecsapta az asztalra a kiivott kupiczát, hogy annak rögtön lemaradt a talpa s így szólt:

– Én ezt a bankárt nem ismerem, de bizzátok őt rám: én felakasztatom!

Félbe kellett szakasztani a kedélyes társalgást, mert a háziasszony érkezett meg.

Ő is azzal a szándékkal jött, hogy unokaöcscséről beszéljen.

Elmondá a vezérnek, hogy Leo öcscse Galicziába akar menni üzleti ügyekben s nagyon jó barátságot tenne vele, a ki számára a magyar táboron keresztül szabad menetelt eszközölne.

Stomfai Gideon (csitt, meg ne hallja, hogy így nevezzük, mert minket is felakasztat: ő Robespierre második) kész örömmel is fogadkozott, hogy ő lesz, a ki ezt a szivességet megteszi, senki más.

Brandlerné ejtett el némi gyönge czélzást egyenértékű megjutalmazásról.

Stomfai Gideon (már én nem bánom, ha felakasztat is: de azt a nagy historiai nevet nem pazarlom rá) minden ilyes szándékot nemes méltatlankodással utasított vissza. Ő a mit tesz, barátságból, nagylelkűségből teszi.

Ezt azután csak barátsággal, nagylelkűséggel lehetett viszonozni.

A pompás úri lakoma elég alkalom volt ily nagylelkűség bebizonyítására. A háziasszonyság tizenkét személyre teríttetett, s felhívta a colonelt, hogy vitézei közül a notabiliseket válogassa ki a többi terítékekhez. Felhordatta számukra a mi csak jó és drága. A finom ó borok aztán egész fesztelenné tették a társalgást.

Az asztalfőn a háziasszony és a vendéghölgy elnököltek. A háziasszony mellett ült Gideon, Cæsarine mellett a bankár. A vezér handabandázott sajátszerű hadviselése eseményeiről, míg a delnő elmult tréfás kalandok kezdő szavait szórogatá el, miknek úgy látszik, hogy Leo tudja a folytatását, ha nem is mindig a végét.

S azért ők ketten, a vezér és hölgye, egymás szavára is mindig ügyeltek; úgy tetszett, mintha egy közös tervre közreműködnének.

Mintha a delnő csak azért bizalmaskodnék szomszédjával, pajzánul, kihivóan, tüntetőleg, hogy férjét még nagyobb dühre ingerelje ellene; s mintha a vezér csak azért mesélné el kaczagó cynismussal örökös egérútban remeklő hadviselési modorát, hogy Leot valami gúnyos észrevétel kiszalasztására birja; a miért aztán bele lehessen kötni.

Hanem a pénzemberek óvatosak. Walter Leo a legtöbb arczot ösmerte azok közül, a kik most ez asztalt körülülik. Nem voltak tizenhárom próbás ezüstből. Az úgynevezett Danton maga egy ismeretes kártyahős; az a másik egy pénzhajhász; a harmadik egy ingyenélő bonvivant; a negyedik egy zsaroló, ki sugókönyvekkel és képekkel házal; az ötödik egy hajdani rendőrkém; a hatodik egy tönkrejutott korcsmáros; a hetedik egy silentiárius ügyvéd; a nyolczadik egy infám-cassirozott tiszt. S ha ez a színe a társaságnak, milyen lehet még, a mi ott kinn van?

Vigyázott magára, s úgy óvakodott, hogy a férfiakat meg ne bántsa s a nőnek nagyon ne udvaroljon.

A háziasszony e közben nem tudott enni saját asztalánál. Gyanuba keverte magát, hogy minden étele meg van mérgezve. De annyira jól lakott a hallott beszédektől.

Ő, az áldozatkész honleány, ki még eddig a magyar hadseregből csak a hősöket ismerte, ki még eddig nem látott mást, mint mesés önfeláldozást, mythosi vitézséget, a porból egyszerre az égig kiemelkedő jellemóriásokat, lelkesülést egész tömegekben, dicsőséget, mely oly általános, mint a nap, vagy gyászt, mely oly általános, mint az éjszaka; most egyszerre közepébe jutva egy uszó lápnak, melyen csak a gyávaság burjánzik s a henczegés kuruttyol, egészen rosszul érezte magát. S a torturát kiegészíté a mellette ülő vendégnő magaviselete, beszéde, modora, mely ez ország minden házánál szokatlan, idegen, visszataszító.

Alig várhatta Brandlerné, hogy hozzák már a fekete kávét, mely az ebédet berekeszti.

Gideon is türelmetlenül várta azt. Hölgyének lába az asztal alatt a bankár lábát keresi. Ő azt észrevette.

A kávét is felhozták. Gideon szinig rakta poharát czukorral: ő úgy szereti azt.

– És íme a hadjárat végén elmondhatom, hogy vitézeim közül egyetlen egy sem sebesült meg. S ez a legnagyobb hadvezéri talentum. Úgy manöverezni, hogy az ember az ellenséget mindig kijátszhassa!

– De ebben nagy segélyére volt önnek táborkari vezére, szólt nevetve Cæsarine, saját homlokára mutatva ujja hegyével. A szökésben én nagy mesternő vagyok.

S ledér egyetértést szenvelegve pillantott hátra Walter Leo felé.

– Asszonyom! kiálta fel, rögtön haragra pirulva Gideon. (A kávét már beönté. – Most már kezdődik.)

A delnő nevetett. (Még nem.)

– Uram. A chartreuse még hátra van, szólt csalfán mosolyogva.

S azzal a szalma-fonatú palaczkot felvéve, tele tölté a kis karcsú pohárkákat a fűzöld nedvvel, magának, Gideonnak és a bankárnak.

– Igaz. Gideon helyére ült s a pohárkát koczintásra nyujtá Leonak.

– Éljen a hegy!

– Hát éljen a hegy!

Még egy pohárral.

– Éljen a mi kedves háziasszonyunk.

– Sokáig éljen.

– És most, uram, álljon fel ön. Imádkozzék és készüljön a halálra. Ez utolsó pohara volt.

– Mi az ördög?

– Én önt felakasztatom.

– Hahaha!

EGY KIS TÉVEDÉS.

Walter Leo meg sem mozdult a helyéről.

Brandlerné tétovázva nézett Gideonra, hogy tréfa-e ez, vagy a bor hatása?

– Asszonyom! szólt Gideon az úrnőhöz. Vitesse el az asztalról az edényeket. Itt most törvényszéket fogunk tartani.

(Hohó! Még én nem kaptam chartreuset! kiáltá a cidevant súgókönyvházaló az asztal végéről, megijedve, hogy már elhordják a palaczkokat.)

– Miféle törvényszéket? Kérdé Brandlerné.

– Vésztörvényszéket, asszonyom! felelt Gideon. A parlament elfogadá a martiális törvényeket s azoknak kihirdetése óta minden csapatvezérnek joga és kötelessége, a hol a haza ellenségeit feltalálhatja, azokat elfogni, elítélni, megsemmisíteni, vagyonukat elkobozni.

– De hát hol a hazának itt olyan ellensége?

– Azon ember ott! szólt Gideon Leora mutatva, ki az alatt székét a két hátulsó lábára döntve, kedélyesen hintázta magát s a fogait piszkálta.

Brandlerné összecsapta a kezeit.

– Az én öcsém, Leo?

– Igenis. Walter Leo bankár. Nem ön maga vallotta-e meg nekem, két tanu jelenlétében, hogy Walter Leó bankár Pestről menekül Galicziába? Titkos küldetéssel az osztrák hadvezértől. Nagy pénzösszeget szállít hazaáruló czélokra magával.

– Én mondtam azt, uram? szólt elbámulva Brandlerné. Asszonyom, hallotta ön ezt tőlem? Az úrnő azt hitte, hogy ha nőtársára hivatkozik, annál mégis valami szeméremérzetre talál.

Az pedig kaczagva ugrott fel helyéről, s szökése közben még hozzáért kezével Walter Leo hajfürteihez, mint Delila, mikor Sámson ellen behítta a filiszteusokat. Egészen hasonlított ahhoz a bibliai árulónőhöz. Ragyogtak a szemei, mikor áldozatára nézett s szemöldei biztató integetéssel rándultak felfelé.

Walter Leo most már tudta, hányadán van?

Addig óvatos volt, a míg a veszélyt elkerülhetni hitte; most aztán, mikor látta, hogy egészen benne van s nem szabadulhat belőle, felülkerült nála a dacz és elszántság. Nevetett.

Érezte, hogy itt ez a legjobb védelem.

– Ne ijedj meg, néném. Nem látod, hogy ezek az urak itt csak egy tréfás jelenetet akarnak eljátszani a te mulattatásodra, ebéd végeztével. Valami improvisált szindarabot. Hoztak magukkal súgót, yongleurt, escamoteurt, még kötéltánczosnőt is.

Az illetők, a kik találva érezték magukat a rájuk illő czímmel, lesunyták a fejeiket; hanem a hölgy az övébe dugott késhez kapott s kigyóvá tekerülő szemöldei, fehérével felfelé forduló két szeme, szétnyilt ajkai között összecsikorgatott fogsorai kifejezték a névtelen dühöt, mely e bántalomra támadt szivében.

Gideon nem akarta elengedni a rémjelenetből az ünnepélyes szinezetet.

– Álljatok fel, birák! szólt társaihoz az asztal mellett és esküdjetek!

– Jurate! Kaczagott közbe Walter Leo. Tehát papot is hoztak magukkal! Ön kiesett szerepéből citoyen! Robespierre idejében nem imádkoztak és nem esküdtek!

Gideon le volt főzve. A társai is kezdtek gyöngén vihogni.

– Ön, uram, folyvást azt hiszi, hogy ez tréfa? Ez komoly dolog. Ön bűnös. S én birája vagyok. Ön szökni akart, s én utolértem.

– Én pedig nevetni fogok az ön szavain az utolsó pillanatig.

– Egy óra mulva függni fog ön.

– Sajnálom, hogy akkor már nem változtathatom meg a véleményemet.

– Adja ön elő iratait! Hol van tárczája?

– Azt meg épen nem fogom megmondani.

– Nekünk jogunk van motozni és kobozni.

– Ennek a jognak rablás a neve.

– Ön rablóknak nevezi az állam közegeit! Ez maga hazaárulás! Ok a halálra!

Brandlerné kétségbeesetten ragadá meg Gideon kezeit.

– Uram: Az Isten szerelméért! Ne kövessen el gyilkosságot! Ha gyanuja van önnek öcsém ellen, vitesse a főhadiszállásra, állíttassa rendes törvényszék elé, ítéljék el ottan, hogy vétkes-e?

– Ah, persze, hogy ott megvesztegesse a bírákat! Ismerjük a főhadiszállást. Az az árulók fészke. A zsarnokok czimborái mind. Majd csak előbb meghozzuk és végrehajtjuk az ítéletet s aztán kérünk reá utólagos jóváhagyást. Bírák, üljetek le! Danton, te vagy a jegyző. Tedd fel a pontokat. Hivjátok fel a nyakkötő-mestert!

E rémítő szavaknál Brandlerné ki akart futni a szobából, hanem az a vendégnő útját állta és karjaival átszorítá.

– Nem innen, asszonyom! Jelen kell önnek lenni az egész komédián. Ide fogjuk függeszteni önnek az unokaöcscsét az erkély keresztvasára. Az lesz a szép. Ijesztésül minden hazaárulónak. Ah, ah! ne féljen ön! nem törik az a vas le alatta; megbir az egy embert.

S hogy próbáját adja állításának, kifutott a terem nyitott ajtaján át az erkélyre, melynek két oszlopát egy hosszú keresztvas tartá egybe, befuttatva virágzó folyondárral, s ott felszökve egy székre, két kezével belekapaszkodott a keresztvasba s aztán kirugva a széket maga alól, elkezdte magát a légben himbálni s lábával pajkosan kirúgott, hogy kilátszott a piros harisnyakötője.

Brandlerné ájuldozva támolygott egy karszékig, míg a hintáló hölgy dæmoni csintalansággal tekinte rá vissza és kaczagott.

Hanem a mint aztán egyszer a hintáló hölgy az út felé is fordítá tekintetét, hirtelen ijedten ereszté el a keresztvasat s leszökkenve térdre esett, s rémülettől kikelt arczczal sikolta a teremben levőkre.

– Jézus Mária szent József! Gideon, menekülj! itt vannak a vasasok!

Gideon eleinte valami rossz tréfát sejtett e fordulatban. (Ettől a némbertől minden kitelik.) De a nyolcz társ annál komolyabban vette a rémhírt s tolakodott az ajtó felé, egymás sarkára taposva. Egy percz mulva egy sem vala ott. S másik perczben visszaordított az ajtóból Danton (alias Ferbli Peti):

– Végünk van, Robespierre! A kertet is elfoglalta a kürazir! Kétszázan vannak! Én futok!

Könnyű neki. Csak a veres tollat kell letépnie a kalapjáról s azzal azt mondhatja: «én senki sem vagyok!» és szaladhat a bozótnak; de hová legyen a vezér maga «a-hol-nem-zöld-ott-veres» egyenruhájával? Hisz őt rögtön felismerik.

– Védjétek magatokat az utolsó emberig! ordítá Gideon, kirohanva a folyosóra.

Hiszen védték is azok magukat az utolsó emberig, csakhogy nem kézzel, hanem lábbal. Két percz alatt úgy eltünt valamennyi, mintha kazal, kémény, pinczelyuk nyelte volna el. Gideon és társnéja egyedül maradtak a kastélyban.

A vértesek sisaktarajai pedig ott csillogtak világosan a kert bokrai között. A szabad csapat nem vette neszüket elébb, csak mikor már ott voltak.

– El vagyok veszve! hebegé Gideon s sápadt lett, mint a viasz.

– Még nem: én megszabadítalak, suttogá fülébe Cæsarine s betuszkolta őt abba a szobába, melybe szállásolva volt, és rázárta az ajtót. Maga aztán visszasompolygott az étterembe, hol a háziasszonyt unokaöcscsével egyedül hagyta.

Alázatos sunnyogással jött a nő. Megcsókolta a kezét Brandlernénak, s a kéregető koldusok hangján kezdett el hozzá beszélni.

– Nagyságos asszonyom. Bocsásson meg nekünk az elkövetett tréfáért. Hiszen, hogy csak tréfa volt, azt észrevehette mindjárt. Lám a nagyságos úr kitalálta s csak nevetett rajta.

– Kegyetlen tréfa volt, nyögé a házi úrnő, még most is odavagyok bele.

– Én vagyok a hibás egyedül, szólt Cæsarine, letérdepelve Brandlerné elé. Verjen meg, taposson reám. Bort ittam szokásom ellen. Ez az ördög sugallta ezt az ötletet. Aztán (folytatá szemérmesen, szemtelen suttogással) Leonak véltem tartozni e rossz tréfával; korábbi fájdalmakért, a mik legyenek eltemetve! Én vagyok egyedül a bűnös!

S azzal elkezdte mind a két kezével verni a homlokát, s aztán fejét a padlóhoz, mígnem Brandlerné kérte szépen, hogy ne tegye azt, inkább megbocsát neki.

– Ön is megbocsát? esenge Cæsarine Leo lábaihoz csuszva térdein.

– Mindent megteszek, csak álljon fel és beszéljen okosan.

Cæsarine kezet csókolt neki.

– Szabadítsa ön meg férjemet!

– Asszonyom. Ön csalatkozik bennem. Nekem semmi legkisebb befolyásom sincs a császári hadseregnél. Ezt az imént nem szorultságból mondtam, de igaz. Legkisebb közöm sincs hozzájok.

– Oh tudom, oh nem vonom kétségbe. Csak tréfa volt az egész. Ön derék jó hazafi. De nyujthat ön segédkezet férjem megszabadítására.

– Hogyan?

– Adja ön ide kölcsön a borotváját!

Leo önkénytelen elnevette magát e nem várt kérelmen.

– Ön pedig, asszonyom, legyen olyan kegyes, kölcsönözzön férjem számára női ruhákat. Valami cselédöltönyt. Én átalakítom őt ismerhetlenné. Fejére nagy díj van téve, s személyleirása közkézen forog. És önök mind a ketten igérjék meg nekem, hogy nem fogják őt elárulni; ha üldözői ide jönnek, eltagadják, hogy itt van! Önök olyan jó, kedves emberek! Önök megbocsátják nekünk e rossz tréfát s jósággal fizetnek érte. Igen, igen, azt fogják tenni. Ez a nemes lelkeknek a tulajdona, hogy a rosszért mindig jóval fizetnek. Mi önök kezeibe teszszük le fejeinket s tudjuk, hogy jó helyen lesznek azok ott.

Cæsarine jól ismerte az embereit. Leo szótlanul előkereste utitáskájából borotválkozó eszközeit s átnyujtá azokat Cæsarinenak, mialatt Brandlerné egy teljes öltöző ruhát szedett össze női gúnyákból.

Cæsarine kezet-lábat csókolt az ajándékokért s ment Gideont fölkeresni.

Brandlerné az alatt az izgalmas jelenetektől kimerülten dült le a pamlagra, míg Leo szótlanul járt alá s fel a szobában.

Igen rövid idő mulva már készen volt a maszkerád. Cæsarine előjött a mellékszobából, követve egy szemérmetes pesztonka által, kinek tarka kendővel volt bekötve a feje, s ki olyan vékony hangon tudott beszélni, hogy mikor Walter Leo legelőször meghallotta a hangját, visszatarthatlanul kitört belőle a nevetés. Egy valóságos falusi «debella» állt előtte.

– Tegyünk úgy, suttogá Cæsarine, mintha most ebédelnénk; ha jönnek, ne kérdjék: ki lakomázott itt? – «Ő» fel fog szolgálni nekünk. Az ő neve Böske, én pedig unokahúga vagyok «kedves asszonynénémnek», a nevem «Eszter», úgy-e nem felejtik el kedves nénikém, kedves bácsikám?

A jó háziasszony, s az emberséges bankár még azt is megtették a kedvéért, hogy újra leüljenek az asztalhoz, s egymásután felhordassák maguknak a már egyszer kihordott ételmaradékokat; mialatt «Böske» váltotta a tányérokat.

De a vértesek csak még sem jöttek fel a kastélyba.

Ez talány volt, melynek nem lehetett a nyitjára akadni.

Egyszer aztán egy ágyudörgés zavarta föl a csendet.

E hangra rögtön felugrott az asztal mellől Cæsarine s kifutott az erkélyre, megnézni, hogy mi az?

Leo is utána ment.

A kastély erkélyéről egyfelől a gödöllői erdőre, másfelől a rákosi rónára nyilt kilátás. E róna felől egy porfelleg látszott közelíteni a kastély felé s a porfelleggel párhuzamos irányban látszott felállítva két ágyu és egy röppentyűtelep egy emelkedettebb halmon. A röppentyűk irányából kivehető volt, hogy azok ott valami ellenséget képviselnek.

Böske még mindig igen vékony hangon kérdezé Brandlernétől, hogy szabad-e előle elvinni a tányért a késvillával együtt?

Egyszer a porfelleg megállt s a mint azt tovavitte a szél, kitünt alóla egy csapat huszárság.

– Hahó! Guido! (most már nem «Böske».) Kiáltá át a terembe Cæsarine. Huszárok vannak itt!

– Sokan? Kérdé most már szokott természetes férfihangján Böske-Guido.

– Háromszáz, két ágyuval és egy röppentyű-teleppel!

Böske erre a szóra földhöz csapta a kezébe vett tányérokat (azokból cserép lett) s futott ki az erkélyre. Az erkély mellvédje keskeny volt három ember számára, s a rajta kihajló Walter Leo úgy tapasztalá, hogy az ál-Böske most már olyanformán fekszik az ő hátára, mintha meg akarná akadályozni az ő eshetőleges menekülési kisérletét. Mindez még csak a kiváncsiság örve alatt történt.

– Háromszáz huszár, kétszáz vasas ellen! Ez már fordít a dolgon! Henczegett az álczázott guerilla-vezér. Mindjárt tiszta lesz itt a csatatér!

Walter Leo úgy érzé, mintha valakinek a marka nagyon tapogatná az ő nyakát.

A röppentyűk a kastély kertjébe kezdtek hullani, a hol a vértesek tömege volt elrejtve.

Azok nem sokáig tűrték a kellemetlen interpellátiót; hangzott a trombitaszó, elővonultak a kert mögül s ugyanakkor két ágyujok, mely a szőlőben volt elrejtve, elkezdett dolgozni az ellenfél röppentyűtelepe ellen s a negyedik lövésnél elhallgattatá azt.

Ekkor az ellencsapat, a huszárság, rohamra trombitált. A vértesek szemközt vonultak rá. Meg lehetett őket számlálni, nem voltak többen, mint száznyolczvanan. Ellenfelük csaknem kétszer olyan erős. Aztán huszárok!

– Lesz itt most mindjárt nyulvadászat! dörmögé Gideon, szives házi gazdáját odaszorítva az erkély oszlopához, – csak úgy barátságból.

A mint aztán a szemközt robogó két lovas csapat mintegy kétszáz lépésnyire jutott egymáshoz: egyszerre megállt mind a kettő. A huszárok előtt lovagló főtisztek távcsöveket látszottak elővenni; míg a vértes csapat sorfalat képezve, leakasztá karabélyait a nyeregkápáról, vezényszóra czélzott s egyszerre sortüzet adott.

Erre az egész huszárcsapat a mennyi volt, tömegestől megfordult: hátat adott az ellenfélnek, s elvágtatott a térről; az ágyúkat is felkapcsolták, elvontatták; a távozó porfelleg mutatta, hogy merre tüntek el? A vértesek jó darabon üldözték őket.

Ez kegyetlen nagy csalódás volt. Háromszáz huszár száznyolczvan vértestől elkergetve!

Böske hunyászkodottan visszatért a terembe s elkezdé a tört tányérok cserepeit összeszedegetni, megint olyan vékony hangon könyörögve az úrnőnek, hogy ne haragudjék az ügyetlenségeért: meg fogja téríteni a kárt, a mit okozott; míg Cæsarine ismét csupa kézcsókoló atyafi lett egyszerre nénikémnek, bácsikámnak.

Pedig ezuttal a vértes csapat már egészen hatalmába készült venni a kastélyt; hangzott közeledő trombita szavuk; a vezér parancsa, mely a sorba felállást vezényelte s azután sarkantyús lépések, kardcsörömpölés a lépcsőkön, a folyosón végig.

– Fogadd te el őket! súgá Brandlerné öcscsének, nekem nagyon fáj a fejem. Nem is volt csoda; de meg nem is volt ő nagy barátja annak az érkező csapatnak.

Cæsarine a benyilóba tuszkolta át Böskét s összetett kézzel rimánkodék Leonak, hogy ne árulja el titkát.

– A mit egyszer igértem: azt megtartom.

Cæsarine és Guido ott maradtak a félignyitott ajtón át hallgatózni.

A folyosóról hangzó lépések a teremajtóig jöttek. Egy tiszt lépett be az ajtón. Szürke köpeny rajta, az is sáros, két könyöke foltos. Csákója kezében. Nem lehet hirtelen megitélni, hogy miféle rangbeli tiszt?

Walter Leo eléje siet s üdvözli őt németül, mit a belépő hasonlóul viszonoz.

Első kérdése az érkezőnek:

– Nincs itt az ellenfél csapatjából senki?

(A mellékszobából áthangzott valakinek a fogvaczogása.)

– Senki sincs, uram, felelt Walter Leo.

– Nem is volt itt?

– De igen. Egy szabad csapat a magyar részről: de a mely az önök közeledtére elfutott – mind.

– Szép tőlük! Hát azok is úgy jártak velünk, mint az imént a banderiális huszárság.

– Hogyan? uram, hát az a banderiális huszárság volt: a császáriak egyetlen és leggyöngébb huszárcsapatja: a kiket Jelasics huszároknak és Jézus Mária huszároknak is neveznek? De hát akkor az önök vértes csapatja micsoda?

– Ez pedig az alkotmányos hadsereg egyetlen vértes szakasza, mely a szolnoki csata után alakult, az ott elfogott vértesek fegyverzetével. Ez nagyon alkalmas ilyen kémszemlészetekre, mint a mai volt. Én a kémszemlész csapat vezetője vagyok: Áldorfai Incze őrnagy.

Hej most áldotta aztán magában Walter Leo bankár azt a princzipálist, a ki neki fiatal gyakornok korában azt tanította, hogy az adott szó megtartása mindig kifizeti magát. Ime, ha ő most inkább hallgat boszuállása rossz sugallatára, mint nemeslelküségére s felülve az opticai csalódásnak, azzal fogadja a kérdezősködő tisztet, hogy de biz itt van egy elrejtett magyar csapatvezér: itt a nyaka, fogd meg, akaszd fel! hát akkor épen belefut a veszedelem torkába, s nemcsak megfogja, de egyuttal el is itéli magát.

Ámde ennek a felfedezésnek a mellékszobára is kiterjedt a hatása.

Egyszerre hangzott onnan a csapatvezér rikácsoló hangja.

– Polgár-őrnagy! Én neked parancsolom, hogy ama hazaárulót rögtön fogd el!

Walter Leo a fékezhetlen indulat dühével kiálta:

– Uram! Én nem árultam el önt! S ön elárul engem!

– A hazaárulóknak nincs irgalom! hangzott ki a mellékszobából.

Incze meglepetve nézett hol az ajtóra, hol a bankárra.

– Mi ez? Ki kiabál ott? Mért mondta ön nekem, hogy itt senki sincs elrejtve? Ki az a férfi odabenn?

Azzal odament s betaszította az ajtót.

S aztán még jobban bámult, mikor nem látott maga előtt mást, mint – két asszonyt; egy czifra lovarkomédiásnét, meg egy paraszt szolgálót.

A parasztleány azonban hirtelen letépte fejéről a tarka kendőt s akkor Incze maga előtt látta egykori bajtársát, a kolostori szobatársat, épen úgy simára borotvált arczczal, mint hajdan – csakhogy leányruhában.

És ez alak feledve álöltözete komikumát, a terrorismus hősének komoly prosopopœiájával állt eléje, követelve, parancsolva.

– A haza nevében követelem, parancsolom önnek polgár-őrnagy, hogy fogja el ama hazaárulót ott!

E parancs hatása legelőször is az volt Inczére, hogy féktelenül elkezdett kaczagni. Valami olyan keveréke állt előtte a véres drámának s az alacsony bohózatnak, hogy félig kinjában, félig kedvében kaczajra tört ki.

A komédiának azonban ensembléje is volt.

A mint a magyar vezényszó és a körmönfont mondatok elárulák, hogy ez a vértes csapat a magyar sereg alkatrésze, egyszerre előkerült innen is onnan is az eltünt guerilla csapat. Mintha kazal és krumplis-verem mind egyszerre vérszomju daliákat szülne. Azok aztán rögtön elkezdtek a vitéz bajtársakkal fraternizálni – és dicsekedni!

Nekik persze volt mivel! Emezek (a gyávák) nem tudtak egyebet tenni, mint csupán három század Jellasich-huszárt elkergetni; de ők eredménynyel küzdöttek; elejtettek egy szarvast, megettek egy ebédet s elfogtak egy nevezetes hazaárulót; a ki most akart Galicziába szökni, hogy onnan új hadsereget hozzon a magyarok hátára.

Incze meghallotta odalenn a lármát, s aztán nem nevetett.

Hidegvérrel fordult el Gideontól s azt mondá:

– Jól van. Ha ön ez urat itt azzal vádolja, hogy hazaellenes járatban van, akkor én el fogom őt szállítani a főhadiszállásra: ott van a vésztörvényszék, az meg fogja vizsgálni az ügyet s igazságot fog szolgáltatni.

– Megnyugszom benne! kapott rajta Walter Leo.

De Gideont dühbe hozta ez a biztatás.

– Tiltakozom e beavatkozás ellen! Ismerem a vésztörvényszéket. A prókátorok minden hazaárulót, kémet, ellenséget felmentenek. Ezen ember itt az én foglyom. Én fogtam őt el. Az én fenhatóságom alá tartozik. Az én fegyvertényem. Követelem őt magamnak kiadatni!

Incze vállat vont s nem hallgatott rá. Karon fogta Leot, s azt mondta neki: «jöjjön velem!»

Ez alatt a benyiló ablakán át Cæsarine sietett értesíteni az udvaron ácsorgó bajtársakat az idebenn történtekről. Ebből aztán nagy lárma támadt. A guerillahad hangosan követelte jogos tulajdona kiadatását. Danton felállt a kapukőre s onnan kezdte el haranguirozni a katonákat. «Árulás van! Meg akarják szöktetni az árulót, a ki az ellenséget behozza ránk! Polgárvasasok! Ne engedjétek magatokat eladatni! Halál az árulóra!»

Walter Leo most kezdett reszketni először. Odalenn a bőszült tömeg látszott úrrá lenni.

Csak látszott.

Incze kilépett az erkélyre s dörgő szóval kiálta le:

– Porkoláb! Padot ki! Harminczat rá, a ki lármáz!

Érthető szónoklat!

Danton felnézett rá mérgesen a szeglet körül.

– Engem is oda értett ön? kiálta mellére ütve.

– Nem. Önnek ötvenet.

Erre aztán Danton leszállt a kőről s több lárma nem volt odalenn.

– Jöjjön velem uram, szólt Incze Walter Leohoz.

Gideon útját állta.

– Ez gyalázat, a mit ön csapatomon elkövetett. Ezért ön nekem elégtételt fog adni!

Incze keserű humorral felelt neki.

– Dámákkal nem szoktam verekedni.

Gideon kikelt arczából e szóra; vadul rikácsolá:

– Külömb férfi vagyok, mint te!

S volt bátorsága Incze karját megragadni.

Abban a perczben Inczét elhagyta a hidegvére: mellberagadta őt s félkézzel belökte a benyilóba.

Guido toporzékolt dühében.

– Hol a kardom? ordíta Cæsarinera.

– Én azt a kutba dobtam.

– Hol az egyenruhám?

– Azt a sütő kemenczébe dobtam.

Ez már csakugyan végső őrjöngésig fokozta a férfi dühét. A hű asszony azért, hogy az üldözők elől kedvese ittlétének minden nyomát eltávolítsa, megsemmisíté a fegyvert és egyenruhát, s most ez mehet sereget vezetni pesztonka ruhában egy piszkafával!

– Megöllek! ordítá vérszomju haragjában a vezér s kirántá a hölgy öve mellől a görbe török kést.

Incze, mint lovag és férfi, nem nézhette közönynyel e jelenetet, odalépett közéjök s a nőt védelme alá vette.

De ugyan megjárta vele. Most a megmentett hölgy fordult ő ellene.

– Uram! önnek nincs joga közénk lépni, ha férjem engem meg akar fenyíteni. Lépjen vissza közülünk. Ha meg akar verni, hadd verjen meg; ha meg akar ölni, hadd öljön meg: itt vagyok!

S eléje térdelt.

E szóra Gideon kiejté kezéből a török bicsakot, lefegyverzett haraggal, szemeiből könyeket erőszakolt s érzékeny páthoszszal terjeszté ki kezeit a térdeplő nő feje fölé.

– Én neked megbocsátok!

Inczének a gyomrát émelyíté ez a komédia.

– Gyerünk uram! szólt Leót maga előtt bocsátva s aztán nem bánta, hogy mit csinál a hátramaradt úr és asszonyság? ölelkeznek-e, vagy megölik egymást az ő eltávozta után? Tökéletesen közönyös lett ez rá nézve.

Leo befogatott úti kocsijába, s magához vette irataival terhelt tárczáját. Incze ebédelni küldé a legénységét visszatértéig. Két óra az út Gödöllőre és vissza, a hadi törvényszéket is beleszámítva.

A duzzogó guerilla a kazal mögül dünnyögött utána.

– Nézzétek, még mellé ül a hazaárulónak!

– Guillotint neki is, dörmögé Danton; de előbb körülnézett, nem hallja-e valaki?

A JUTALOM.

Gödöllőn a vésztörvényszék elnöke egyike volt a pesti leghiresebb ügyvédeknek. Egyike azoknak a classicus jellemeknek, a minők oly ritkán teremnek; a kiről köztudomásu volt, hogy ügyvéd korában soha igazságtalan ügyet el nem vállalt semmi jutalomért.

Az elnök jól ismerte Walter Leot s a mint azt Áldorfai Incze eléje vezette, a legnyájasabban fogadá s a vádlottból panaszos fél lett: a vádló meg sem jelent. Hanem azt a napot ott kellett tölteni egészen. A vége a tárgyalásnak az volt, hogy a vésztörvényszék Walter Leot egészen ártatlannak nyilvánítá; ellenben Áldorfainak kötelességévé tette, hogy azokat, a kik őt letartóztatták, fogja el, s most azok álljanak a vésztörvényszék elé az erőszakoskodás miatt.

Hol vannak azok már azóta! Bizony nem is vártak ám Áldorfai visszatérésére; hanem elővették azt a hadászati remeklésüket: hogyan lehet két ellenség közül úgy eltünni, hogy egyik se találjon rájuk?

Mikor Walter Leo Gödöllőn megkapta a szabad átutazásra szóló menlevelet s azután brahma-záras nagy tárczáját felnyitá, hogy e becses okmányt a többiek közé tegye, így szólt Inczéhez:

– Nézze, uram: itt van összes vagyonom. Papirban. De mind olyan papirokban, a miknek értéke soha kétség alá nem jövend, sőt biztosan növekedni fog. Rothschild-sorsjegyek, északi vaspálya-részvények, azután londoni váltók, a mik rögtön érczpénzzé tehetők. Az életemmel nem sokat törődtem; mert azt, ha elvész is, más nem találja meg. De az keserített nagyon, hogy ezt az egész vagyont, melyet észszel és jó szerencse kedvezésével szereztem: egy dühös gyülevész csak úgy malapropos elvegye tőlem s megosztozzék rajta. Ön nekem nemcsak életemet mentette meg; hanem vagyonomat is. Engedje kibeszélnem magamat. Ön azt akarja mondani, hogy csak kötelességét teljesítette. Igaz. Hanem én is kötelességemet teljesítem. Abban a nagy halálos szorongattatásban én azt a fogadást tettem, hogy ha valaki most engemet valahogy megszabadít: azzal én megmentett vagyonomat megosztom; fele az enyim, fele az övé. Ime kétfelé van nyitva a tárczám, válaszszon ön: melyik fele tetszik. Ez rám nézve becsületbeli adósság, mert fogadás. Válaszszon ön.

Áldorfai tréfával hitte elüthetni a kényes ajánlatot.

– Lássa ön, uram, itt két ellentétes fogadás áll egymással szemben. Én szerzetes voltam s akkor én is fogadást tettem, hogy szegény maradok; s ezt az egy fogadalmat megtartom.

– Uram. Az én ajánlatom nem tréfa. E tárczában itt félmillió forint van.

Most már elszörnyedt Áldorfai Incze.

– Hogyan? félmillió! S ön azt akarja, hogy én egy negyedrész milliót fogadjak el jutalmul azért, hogy egy ártatlan embert nem hagytam megöletni, kiraboltatni? Hisz akkor magam volnék a rabló, Isten és önmagam előtt!

– Nem, uram. Én visszaszerzem a megfelezett részt a mai mozgalmas világban s azt is önnek a segélyével szerzem vissza. Engem ne szánjon. Az pedig legnagyobb örömem lesz, ha azt tudhatom, hogy ön általam gazdag emberré lett. Önnek azt el kell fogadni. Én gyönyörűségemet találom benne, hogy odaadjam. Nekem ez becsületbeli tartozásom, a mit teljesítenem kell. Ez egy csomó talált pénz, mely már el volt veszve, s melyet együtt találtunk meg. Ön hasznot tehet vele az ügynek, a hazának, melyet szolgál. Négyféle jogczime van önnek arra, hogy az ajánlatot elfogadja.

– S arra, hogy el ne fogadjam, csak egy; de az lenyomja valamennyit.

– S mi az?

– Az önérzet az uram! Most büszke lélekkel harczolok azért, a mi zászlómra fel van irva; mert nem jutalmaz meg érte senki, én áldozok érte mindent: véremet, családomat, jövendő sorsomat. E büszke öntudat az én védelmem az előtt a soha nem alvó biró előtt, a kit szivemben hordok, s a ki nem szünik meg fölöttem itélni. Én elhagytam a lelkészi pályát azért, hogy a katonait válaszszam. Ha végzem azt szegényül, talán bénán is: fel vagyok mentve; ha végzem gazdagon: el vagyok itélve. Az én lelkem önérzete az én millióm. Azt én az önével fel nem cserélem. Én ismerem az ördögöt: eleget harczoltam vele. Ismerem magamat is. Ember vagyok. Ha én ma elfogadok egy negyed milliót azért, mert egy ilyen közönséges kötelességet teljesítettem, holnap már éhezni fogok félmillióra, bármi áron! és holnapután egy egész millióért el fogom árulni a hazámat.

– Ön rettentően védelmezi magát. Ördögnek nevez engem s azt mondja: «apage Satanas!» Nem hiszem, hogy valaha egy másik ilyen embert találjak a földön. Jól van. Tehát ön nem fogadja el s én adósa maradok önnek a visszautasított összeggel. Talán még egyszer liquidálunk együtt. Most még csak medio van; majd eljön az ultimo is. Addig bele lesz jegyezve a tétel a «Haben» rovatba. Tehát egy kézszorítást. Azonban azt mégis megteszi ön a kedvemért, hogy ez első emlékezetes találkozásunk megörökítésére egy szerény emléket elfogad tőlem, mint baráti zálogot.

Walter Leo egy pompás solitairet vont le ujjáról, s azt Incze ujjára akarta vonni.

Incze kivonta kezéből a magáét. Arcza lángolt.

– Nem fogadom el, uram. Hagyjon nekem békét.

– Még ezt is visszautasítja ön? Még ezért is megneheztel? Ezt nem értem.

– Sokat nem lehet én rajtam megérteni. Azonban én nem akarom, hogy ön engem idiotának tartson. Lássa ön: nekem nőm van. Szegény leányként vettem el; útközben, futás közt, ágyudörgésben esküdtünk meg; nyomorban éltük át mézes heteinket, de birtuk egymást s félistenek voltunk. Ha én majdan egyszer nőmmel összetalálkozom, hogyan állom ki csodálkozó tekintetét, midőn egy ilyen pompás ékszert meglát kezemen? Mint nézzek szemébe, melyből azt a kérdést olvasom: «hogyan szerezted ezt? mit adtál érte?» Tűzze ön vissza gyémántját, uram. A gyémánt gazdag ember kezén ékszer, a szegényén: czégér.

Walter Leo a fejét rázta bámultában.

– Van ilyen ember, mint ön, még több is itt, uram?

– Van. Debreczenben két miniszter lakik egy szobában, a kormányzó gyalog jár, a hadügyminiszter krajczáros szivart szí; s a főhadvezér egyenruhájának mind a két könyöke foltos.

– Akkor én kezdek önöktől félni!

– Csak kezd? Pedig még vissza kell önnek velem jönnie nagynénjéhez, hogy megnyugtassa a derék asszonyt.

– Menjünk. Aztán nagyon kérem önt, hogy rémítgessen engem egész úton ilyen beszédekkel. Én szeretnék egészen félni.

Egy óra alatt visszaértek a kastélyhoz. Mint előre képzelhető volt: Gideon szabad csapatja már akkorra elszelelt onnan. Brandlerné az erkélyről várta az érkezőket.

A mint a terembe léptek, a két rokon érzékenyen összeölelkezett. Azután Brandlerné Inczének nyujtotta kezét, megköszönve hálakönyes szemekkel, hogy öcscsét életben hozta vissza.

– Bizony kedves néném, azt, hogy most engem élve látsz, egyedül csak az őrnagy úrnak köszönhetjük. De sohasem láttál te ilyen embert. Tudod mit mondtam neki? Azt, hogy megosztom vele vagyonomat.

– Méltán, mert ő mentette meg számodra.

– S ő büszkén visszautasította. Aztán legalább ezt a gyűrűt akartam baráti emlékül rátukmálni. Gondolod, hogy elfogadta? De majd ki dobott vele együtt. Ez egy megjutalmazhatatlan ember.

Brandlerné jószivű ragaszkodással mosolygott.

– És én mégis meg fogom tudni őt jutalmazni. No, ne mondjon ön ellent. Ne mondja, hogy mindent visszautasít. Tőlem? Egy nőtűl? Hogy valami becses tárgyat nem? De épen azt. Nekem egy drágaságom van az ön számára. Adja karját.

Brandlerné a tétovázva vonakodó őrnagy karjába öltve kezét, átvezette őt saját szobáin keresztül legbelső termébe s mikor annak az ajtaját kinyitá, azt sugá fülébe:

– Itt van az ön számára tartogatott klenodium!

A másik perczben Incze karjai közt tartá Serenát.

Óh minő igaz volt ez!

Ez a minden kincsnél nagyobb drágaság: ez a királyoknak megvehetetlen gyémánt! Két karral átölelhető egész világ!

Nevettek és sirtak; – s aztán újra kezdték a nevetést.

Egyszerre intéztek egymáshoz annyi kérdést, hogy senki sem győzött volna rá felelni.

– Milyen szép vagy! Úgy találták mind a ketten. (A távollét szépít!)

A nő vette észre hamarább, hogy itt még mások is vannak s hogy oly hosszan örülni a viszontlátásnak nem illik.

Serena sietett Inczét felvilágosítani ittlétéről. Háziasszonya megtudta Incze segédjétől, hogy annak neje Szolnokon van s hogy mennyire szeretik s milyen régen nem látták egymást. Brandlerné nem kétkedett azon, hogy öcscsét épen fogja visszahozni az őrnagy (hiszen nem vétett senkinek) s ő az alatt befogatott, áthajtatott Szolnokra; felkereste Serenát s éjjel utazva, meg is hozta őt, mire Incze Gödöllőről visszakerült.

– Hiába no! monda Leo; az asszonyok csak jobban kitalálják az ember szivének nyitját. Én azt hittem, ez a mi barátunk csupa jég és vas, és imhol ni, hogy elolvadt!

Incze olyan volt mint egy gyermek. Hogy senki meg ne botránkozzék a csókon, sorba csókolta Brandlernét is.

– Ez mind agape? kérdé tréfásan Leo. (Az első keresztyének üdvözlő csókja.)

– Igen! Az. Felelt jó kedvvel Incze, elértve, hogy hajdani szerzetes voltára czéloznak.

– No ha az, akkor nekem is kell belőle jutni.

– Tessék.

Azzal megcsókolta Leot is.

– Ez nem minden, kötődék Leo. A hajdankorban, mikor egy akasztófára ítélt embernek megkegyelmeztek, az apáczafejedelem-asszony meg szokta azt csókolni, a megváltás jeléül. Engem is az akasztófa alul hoztak most el.

– Isten neki! szólt nevetve Incze, s megengedte Serenának, hogy csókolja meg a gonosztevő homlokát: hadd javítsa meg az életét.

– No, ez jó volt kezdetnek, monda Leo. De én még tovább akarok menni. Önt nem sikerült elcsábítanom: már most el fogom csábítani a nejét.

Serena tudta, hogy ez valami tréfa; de azért mégis szorosabban húzódott férjéhez s felnézett rá. Megnyugtatta, hogy az nevet e szóra.

– Csak simuljon kegyed mentül erősebben hozzá, annál több esélyem van az elszöktetésre, mert én férjével együtt akarom elszöktetni.

Ezen aztán hangosan kaczagott mind a kettő.

Leo vállát rángatta.

– No nézd, szól Brandlernéhez. Még kinevetik az embert. Nem akarják elhinni, hogy én komolyan beszélek. Engedje uram, hogy ő nagysága rám figyeljen.

– Serena, kérlek, figyelj a mi barátunkra. Ő igen nevezetes dolgokat fog neked mondani.

Serena Incze vállára támaszkodott egy kezével, másikkal annak jobbját szorítá.

Leo Brandlernéhez fordult, mielőtt hozzá kezdett volna, s azt mondá:

– Milyen szép pár! Milyen kár érte!

– Igenis. Azután ismétlé szavait Serenához. Kár ilyen két embernek ilyen világban elveszni, mint a mostani. Én most csupa prózai száraz dolgokat fogok önöknek mondani. Mikor én az ön férjének ezelőtt pár órával azt az ajánlatot tettem, hogy oszsza meg velem vagyonomat, nagy ügyetlenséget követtem el. Majd elmondom, hogy miből állt ez a balfogás. Pedig már akkor ismertem az ő jellemét; mert a vésztörvényszék elnöke sokat beszélt nekem felőle. Elmondta ön férjének multját, személyes vitézségét, önfeláldozó készségét, önzetlen, nyilt, igazságszerető jellemét. Ezek mind olyan tulajdonok, a mikkel az ember ellenségeivé teszi a pályatársait. Áldorfai Inczét a katonáin kivül, kiket vezényel, senki sem szereti. Ő nem segít szidni a fővezér hiveinek a kormányzót, s a kormányzó hiveinek a fővezért. Inkább mind a kettőt védi mind a kettő ellen. Ez hálátlan feladat. Mikor két nagy ember összetűz, vagy az egyiknek, vagy a másiknak a pártján kell állani; mert a ki középen akar maradni, azt skartba teszik. Áldorfai Inczének rég ezredessé kellett volna már lenni; de mindannyiszor átugrották. Ő nem fraternizál a nagyhangú emberekkel, nem hizeleg a kormánybiztosoknak, nem pajtáskodik az újságirókkal. Egy ilyen tette, mint a mostani volt, elég lesz arra, hogy valamennyi hirlapban kikürtöljék, mint hazaárulót, az ellenséggel czimborálót. S el fogja hinni mindenki. Be fogják őt tenni valami városba térparancsnoknak s ott megáporodhatik, vagy elküldik egy futó hadoszlop élén az ország valamely zugába s leszorítják tisztességes szín alatt a dicsőség mezejéről.

– Ezt mind tudom, szólt közbe Incze.

– Hanem ez hát csak a legközelebbi jelen. De mi lesz ennek a hadjáratnak a vége? Most önöknek kedvez a hadi szerencse. Lehet, hogy az önök kormányférfiai megragadják az alkalmat, hogy egy előnyös békét kössenek. Ha így lesz, ennek első következménye, hogy a hadseregnek kilencz tizedrészét haza bocsátják. A tisztikarból csak azokat tartják meg, a kik a keretek felállítására és begyakorlására szükségesek. Itt Áldorfai Incze épen nem jövend számba a szakértő, sokáig szolgált tisztek mellett. S akkor hova megy? – Vagy pedig folytatni fogják a háborut a végletekig. Az iránt nem lehet önnek semmi kétsége, hogy ebbe már most más európai nagyhatalmak is bele fognak szólani s önök egy óriási túlerő ellen veszik fel a harczot. Nem beszélek arról, hogy ilyen végnélküli harczban elvégre is az ön kedvese a csatatéren vérezhet el. Ez dicsőség, ez gyönyör. De hátha nem? Az önök ügye vagy győz, vagy veszt. Győzni csak úgy lehet a szövetkező európai absolutismus hatalma ellen, ha viszont szövetkezik Európa minden romboló elemével. S ha győzni fog azoknak a segélyével, felkavarva minden lángot, mérget és szenvedélyt, ki fog akkor hatalomra kerülni? Ezek a tegnapi látogatók! Ezek megmaradnak, nem vesznek el. Ezeké lesz a convent, a napi sajtó, az assignaták özöne, a guillotin, önöké pedig, kik vitézek voltak és hazafiak: – a szegény bűnösök szekere, mely a grèvepiaczra visz. – És hátha elbuknak? hátha ellenfeleik lábai alá kerülnek?! Minő sors, minő végzet vár egy ilyen messze kifénylő alakra, minő az ön kedvese? Legkedvezőbb esetben egy nehéz börtönben eltöltött fiatalság. Gondoljon ön rá, hogy a bucsúcsók még egy szöghajú ifju arczát éri s a viszontlátás csókja egy megőszült vázalakét. És közbe a nyomor és üldöztetés gyászéveinek sora. És azoknak a végén egy elrontott jövendő, egy semmivé lett pálya. Gondoljon ön a féltés kínjaira, a kétségbeesés örökkétartó álmaira, miket egy élve eltemetett férjnek végig kell szenvednie, ki szép ifju nejét ide fenn hagyta, a rossz önző világban, inségnek, csábnak martalékul. Gondoljon ön erre, szép asszony!

Már nem volt mosoly az arczokon.

– És most hallgassa meg ön azt, a mit én csábításnak neveztem. Nincs elszökésről szó. Hanem a mely perczben önnek kedvesét félre akarják tenni az útból, pedig akarják, dicső pályafutását átterelni valami zátonyra, – katonák értenek ehhez – nagyon, ön azt mondja férjének: nem engedsz magaddal játszani, megköszönöd nekik a szolgálatot, s ha útjokban vagy, félreállsz előlük s visszavonulsz, a hogy ezt önérzettel biró katonák mindenütt és minden időben szokták tenni. És akkor itt hagyok önnek egy betöltetlen útlevelet, láttamozva a franczia követség által. Ezt töltse ki ön, s vigye ki férjét magával Párisba. A többi aztán az én gondom lesz. Most már nem háladatosságból beszélek. Önérdekemből szólok. Nekem Párisban üzleti házam van, mely most igen jó üzleteket csinálhatna, ha volna olyan emberem, a kiben teljesen megnyughatom. Ezt nehéz találni. Vagyonos üzlettárs nem szövetkezik velem, mert az most a saját kezére is könnyen dolgozhatik, s nincs oka velem megosztani a nyereményt, mit esze és szerencséje ad neki. Szegény embert pedig a sok pénz konfundálja. A ki a becsületesség mintaképe volt, a míg kevés pénz volt rábizva, a mint egyszerre nagy összegek kerülnek a kezére, elszédül, elbukik; gonosztevő lesz. A sok pénz méreg annak, a ki azt meg nem szokta. Ritkaság, mint a gyémánt, az ilyen ember, mint az ön kedvese. Ez először is visszautasít egy olyan nagy tömeg pénzt, a mi egyszerre úrrá tehetné s a mit kinálva tuszkolnak rá. Nem tartja azt megérdemeltnek. Másodszor visszadob egy gyémántot, s azt mondja: «Mit szólna feleségem, ha azt meglátná rajtam?» És harmadszor, mikor ezt a feleséget a véletlen karjai közé hozá: a világ urának képzeli magát. Ilyen embert keresek én régóta, meg egy ilyen asszonyt hozzá. Ez nem fog az én pénzemnek csatornát nyitni a Mabilleba. Erre rábizhatom a párisi házam igazgatását. Egyszerű feladat az. Nem kell hozzá egyéb, mint becsületesség és pontosság. A vállalkozás az én feladatom, az ügyvezetés az alárendelt hivatalnokoké. Üzlettársam semmi más, mint egy ember, a kire üzleti titkaimat és pénztáram kulcsait rábizhatom. S ezért van negyvenezer frank évi fizetése és tíz százalék a tiszta nyereségből. Elvégeztem. – Mit szól ön ezekre uram?

– Feleségemhez beszélt ön. Feleljen reá ő.

Serena hosszasan szemébe nézett Inczének, mintha engedelmet akarna tőle kérni, hogy az ő gondolatait elmondhassa. Mert hisz ők együtt szoktak gondolkozni, s ha tartományok feküsznek is kettőjök között, lelkeik mindig együtt járnak.

Azután hozzáfogott a nehéz felelethez.

– A csáb erős, a kisértés nehéz, elismerem. Semmit azokból, a miket ön elmondott, megczáfolni nem tudok. Minden úgy van és úgy lehet meg, a hogy ön mondá. És mi mégis maradunk azok, a kik vagyunk. Hivei egy úrnak, ki nem jutalmaz, hivei a sirig, a börtönig, a kétségbeesésig. Ez az úr: a mi zászlónk. Ez a zászló adott bennünket egymásnak. Ez üldöző harcz, e vérrel hintett föld, e jajkiáltással teljes éj kötött bennünket össze. E nélkül soha egymásé nem lehettünk volna. És nincs az a bűnbocsátó hatalom a földön, mely fölmentsen bennünket, a miért szeretni mertük egymást; egyedül e zászló árnyékában lett az erénynyé, kötelességgé, a mi minden más helyzetben bűn volna és szentségtörés. Ez a kard férjem oldalán, mikor a hazát védelmezi ellenség ellen – védi a mi mennyországunkat is a poklok és az irigy emberek ellen. E kard nélkül férjem nem más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatalától, oltárától: egy földi teremtés szerelme miatt. Az ő babérkoszoruja az én menyasszonyi myrtuskoszorummal van egybefonva; ha elhull az egyik, elhull a másik. Minden, a mi nekem drága: férjem szerelme, női becsületem, anyám végszavainak titka, Isten bűnbocsánata, itt van e tépett zászló árnyékában s azért mi ketten e véres mezőt, e folytonos vihart, e halálkereső életet el nem hagyhatjuk, míg csak egy dob pörög, míg csak egy fegyver dördül. És mivel mindazon rémségek igazak és bekövetkezendők, a miket ön, uram, jó barátom, elmondott; ez nem arra fog engem indítani, hogy férjemet elvigyem e rossz helyéről, hanem arra, hogy én is odamenjek ezentul, és soha egy órára se távozzam el tőle, míg a veszély tart. A nők leleményesek. Hátha a legnagyobb bajban én tudom őt megszabadítani? S ha nem tudom, együtt veszhetek el vele – s ez is öröm lesz. – Hová vezet e harcz? Istenség titka az! De mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem, ha odamegyek? A közvitéz, mikor a mocsár partján száraz kenyerét eszi estebédre, s azt a vizet iszsza hozzá, melyben sebét kimosta elébb, nem kérdezi: «mi lesz belőlem, ha bénán kerülök haza koldusnak, leégett falumba?» hanem a mint meghallja a riadót, elfeledi kapott sebét, fegyverét ragadja s megy zászlója után; – hát a vezérek, kiknek nevét a dicsőség koszoruzta meg, azok kérdezzék: «mi lesz mi belőlünk, ha eltalálunk bukni?» Mi lesz mi belőlünk? Vértanuk lesznek belőlünk! Nem tudtátok-e ezt, mikor a legelső trombitaszóra felkötöttétek a kardot? Ezzel a kulcscsal csak az előrenyíló ajtót lehet kinyitni, a hátatok mögött becsukottakat soha többé. Ha féltek elveszni, merjetek győzni! Én nő vagyok és hitvestárs. Én inkább akarom férjemet megsiratni, mint miatta pirulni. Inkább akarom, hogy üldözzenek, mint hogy kikerüljenek. – És én hiszek zászlónk győzelmében. Ez a hitem egyenrangú a feltámadás, az üdvözülés, az örök élet hitével. – De készen vagyok az elveszésre is, annak minden rémalakjában. Jöhet ránk a szájhősök rémuralma, azokat megvetem s ha bohóczkodásuk hatalma a vérben fog is gázolni, nem félek tőlük. Vihetnek a nyaktilóhoz. Én is tudom odáig a «Szózatot» énekelni, mint a gironde asszonyai a marseillaiset. S ha hosszú élve-eltemetés vár arra, a kit szeretek: viselni fogom érte a gyászruhát addig, míg sirjából visszatér. – Azon családhoz tartozom, melynek asszonyai egy egész életen át tudtak szenvedni azokért, a kiket szerettek – és boldogok voltak.