– Zeüsz! szólt Áldorfay megdöbbenve. Hát te is tudsz Zeüszről?
– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy esztendős koromban mindig mythologiára tanítottak a classisban; abból tanultam a legelső istentelenséget. Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja. Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi dandy-isten csak suhancz mellette. Apollo csak furulyázni, Dyonisos csak inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, a ki ha akar, aranyesővé is tud változni. Ez a nők ellenállhatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes homlok, a villámló szemek, a sürű körszakáll, a telt piros ajkak, s az egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: «az lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak satyrért! Hogy lehessen nő ép szemekkel, egészséges érzékkel, a kiben úgy megtévedhessen az ösztön, hogy ne Zeüszt válaszsza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek, igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!» Ezt fogod mondani, mihelyt engem nem látsz s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd meg magadnak barátom, hogy a mennyi isteni joga volt Jupiternek megcsalni Junot egy nympháért, épen annyi emberi joga volt a nymphának megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti fentartani a symmetriát! s a fatum még Zeüsznek is parancsol; azt is tanultad még az oskolában.
Incze bajuszát harapdálta kéjelmetlenségében. Ez a czélzás nagyon odatalált.
– Jó. Tehát hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör élé állani és magammal beszélni: én is veled megyek.
– Nem bánom. De egy feltétel alatt.
– Halljuk.
– Te még ma semmit sem ettél.
– Hát ezt már megint honnan tudod?
– Idejövet találkoztam a pinczérrel, ki az étszereket elhordta tőled. Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot s azt is otthagytad.
– Már látom, hogy a börzén azt is tudják, hogy mit – nem eszem!
– Tudják! Már most hát ha engemet meg akarsz a felől győzni, hogy komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jösz velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, a hogy becsü letes jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!
Szegény Incze: még nevetett is Leo kedélyes felhívására.
Talán utoljára nevetett életében.
FATIME.
A két gróf, ki az éjsarki expeditiót rendezte, nagy örömmel fogadta Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már indulásra készen várt Triestben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is – nemcsak a fölött, hogy Incze elmegy a jeges tengerre, hanem a fölött is, hogy nem lesz itten.
Voltak még jó barátai, a kik sajnálták.
Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leo a városban, mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is segített neki, a miben nagy ügyességgel birt.
Incze azt mondta, hogy még az nap el akar utazni; tehát a tíz óra táján induló vonattal.
Ezt tudva, még nyolcz óra előtt magára hagyta őt Leo, gondolva, hogy Inczének még sok magánlevelet kell megirnia, ügyvédéhez, tán ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandatumáról a ház elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.
– Fél tizkor találkozunk az indóháznál! szólt, Inczét megölelve a bucsuzáskor.
– Hogyne! Egy istenhozzádot mondani a viszontlátásig.
Incze egyedül maradt.
E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy rendbeszedje irományait.
Egyetlen megirni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem volt már senkije, a kit sorsa fordulatáról szükség lett volna értesítenie.
Inasának meghagyta, hogy fűtse be a kandallót.
Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva iróasztala fiókját, annak egy rejtekosztályából kivette azt a csomagot, mely egy rózsaszinü szalaggal volt keresztülkötve.
Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.
Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves volt a könytől. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak ezek a könyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül: «kétkedhetel-e bennem?» Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, a mit a mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy szeletke abból a kék ruhából, a miben őt legelőször megszerette. Egy gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: «fizessen ön – látra – Áldorfay Inczének – öt milliard – csókot. Elfogadom Fatime». – Lejárt már! – Eléghet! – Himzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és kohinoor között váltakozik. Tegnap kohinoor, ma kavics. És aztán arczképek, fényirda és művész-ecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind, mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba.
Csak egy van még hátra. Ez a legbecsesebb.
A mily alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A fényirdász csak ezt az egy képet vonta le s utána megsemmisíté Incze szeme láttára a negativ rajz üveglapját.
S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni látszik s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.
Most is oly könyörögve néz reá! Mintha mondaná:
«Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, a ki megcsalt: én az vagyok, a ki szeretett. Én csak te rád nézek. Másra nem néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elitélsz-e? Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám és én rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy sikoltásomat hallod, mikor a tüzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!»
És Inczének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a fiókjába.
És aztán elővették nyugtalan érzelmek.
Oly rögtön megválni attól, a kit egészen magáénak tudott. A kinek egész teste-lelke, a hajszálától a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson tőle, a nélkül, hogy szemébe nézett volna?
Elhagyja örökre, a nélkül, hogy megmondaná neki az okot, a miért elszakítá magát tőle?
Elitélje őt, a nélkül, hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a halálitéletet: «mi egymásra nézve meg vagyunk halva». És ezt még ne is tudassa vele?
Megtagadja magától azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá és szemébe mondja neki: «te széttépted a legszeretőbb szivet; te sárba dobtad a kinált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted ezt?»
S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha egy szóval fel tudna deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené magát?
Hiszen mit vétett?
Egy férfival ment karöltve.
De hisz az a férfi Gideon!
Gideon pedig Caesarinenak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült most fel.
És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, a ki vagy nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.
De hát Gideon sértő levele?
Az lehet, hogy kiszámított sértés.
Az lehet a bohócztól egy ördögi tréfa, mely emberére van alkalmazva.
Miért ne adta volna ő meg Inczének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy ez annak milyen nagyon fáj!
Incze közel volt hozzá, hogy kimentse maga előtt Fatimét.
Közel volt hozzá, hogy megbocsásson neki.
Egész szenvedélyével szerette!
Esti nyolcz órát harangoztak ott künn.
Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez ellátogatni. Mikor a nyolcz órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.
És most hasztalan szól a harang?
Pedig tán várják! Távirata megérkezett azóta. Bizonyosan várnak reá!
Egész teste borzongott. Lázban volt.
Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan helyre, a hol virág és asszony nem terem soha.
És aztán a keserű bucsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az irását, a kiért őt el tudta feledni, s a ki őt abban a pillanatban is megveti, a midőn szerelmét elfogadja.
E kegyetlen elégtételt nem tagadhatja meg magától.
Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a boszú szomja. Valakin boszút kell állani! Valakinek által kell adni a felét annak a keserüségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek szenvedni kell akkor, a mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!
Felöltözött látogatáshoz.
Nem fogadott bérkocsit, szüksége volt rá, hogy kifussa magát.
A Práter széleig jó távol van; neki rövid volt ez az út.
Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.
Mikor Fatime lakához érkezett, megállt és megnézte óráját. Három negyed volt kilenczre.
Fél óra elég lesz szivének keserüségeit kiönteni odafenn.
S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff! utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.
Még ez a gondolat is végigvillant agyán, a mialatt az óráját megnézte.
Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.
– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? kérdé tőle.
– Igen is, itthon van.
A kapus az ő embere volt.
– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange kisasszonynak?
– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.
– Megfoghatatlan.
Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a Pieridák berkében adresse nélkül arra a «bizonyos» nymphára, a kinek Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.
Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt rácsozatig.
Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.
– Itthon van a kisasszony? kérdé tőle.
– Nincs idehaza.
A szobaleány Fatime embere volt.
Incze megfordult és visszament a lépcsőn.
Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól, mint a minőben részesült.
A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon. Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet elvesztegetni!
A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.
Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!
Még sem sietett.
Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.
A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság van.
Ejh. Fordíts hátat neki!
Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a távozás.
Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad valaki és visszahíja.
Nem hítták vissza.
Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott idáig.
Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arczába nézett. Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg; ha ő csakugyan nem volna otthon.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.
Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.
Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!
Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett.
Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a lépcsőkön.
Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki, mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el szemeit.
«Incze!»
Nevét kiáltották valahol?
Nem. Csak érzékcsábulás, hallucinatió az.
Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?
Egyszer aztán magától felnyilt az ajtó. Be sem volt zárva.
Ki hagyhatta nyitva?
Incze belépett rajta s nekiindult a sötét lépcsőnek.
És ekkor egy rémgondolatja támadt.
Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele szembe találkozik.
Ki lehet az?
Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa?
Nem Hannának?
Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél a férj és nő egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:
«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz, legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet; kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»
És ő már nagyon is elfeledte, a mit igért!
Már ott van a házban és halad fölfelé a titkos lépcsőn.
A mezzanin folyosó-ajtaja pedig nyitva.
Ki jár itt előtte?
Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:
«Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!»
S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot.
Ez a rémkép állt előtte a sötétben.
Üres agyrém!
Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép ott találta azokat s azt hitte: Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki használja azokat?
Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.
Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.
Ott megállt hallgatózni.
Benn semmi nesz. Csendesen vannak.
Megkisérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba.
Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kivülről.
Az ajtó tehát nyitva.
Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta.
A szőnyeg-ajtó nesztelenül feltárul.
A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze, másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol mindent.
A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal, melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi; szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.
Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)
Az asztal, samowar, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka.
Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.
Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.
A lábainál ülő alak Gideon.
Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van, annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)
A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt, gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine számára nincs itten hely.
Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép, mikor egyszerre előttük áll.
Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.
Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.
Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést; még csak meglepetést sem.
Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a szíve amaz érzelmek iránt.
Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi, hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.
S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha szinpadon adná.
Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt – a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.
Most pedig még csak egy arczvonása sem változik.
Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.
Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről, szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.
Incze egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.
Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához ragadt.
Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!
– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el kell önnel végeznem.
– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon, gyermeteg kiváncsisággal.
– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A levél önről szól.
– Én rólam? Ah!
– Itt van. Olvassa ön.
S azzal átnyujtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral.
Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban lásson.
Incze figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.
Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa: «Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni!»
Nem…
A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek «minden» szabad: annak «ez is» szabad.
Mi észrevétele van erre a levélre?
– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön, hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.
Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime tenyerén feküdt.
– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime, visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.
Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő vére a düh forrpontján habzott.
Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.
A férfihoz fordult.
Eléje tartá azt az összegöngyölödött lapot.
– Ön irta ezt a sort itt?
Az még szivarát sem véve ki szájából, válaszolt:
– Voltam olyan bátor.
– Akar ön velem megverekedni?
– Oh nem.
Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló, ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni: ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve, hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.
Incze csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.
– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem megverekedni életre-halálra?
Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra morogni.
Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető hangot.
De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált; csak a vadállat maradt itt.
Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy «nem».
– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.
Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő, bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú? hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy öl, vagy hal!
Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a kisértet sujtotta őt le.
Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a leány öltönyfodrai közé.
És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát – Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a helyen, a hol Áldorfay ütése érte.
Oh, ez rettenetes volt!
Megcsókolja azt az embert, a ki őt oly czudarul meggyalázta!
Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot akart vívni!
Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé rejti el!
Megcsókolja az arczán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!
Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt tébolyodva.
Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.
Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.
Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.
A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a dühöngő alakot.
Hercules volt az a Dejanira-köntösben.
A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival lármázta fel a házat.
Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát.
Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.
Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el.
A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a dühöngőt ártalmatlanná tenni.
De ahoz nem jó volt közeledni asszonytól született teremtésnek.
Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit útjában talál.
Ugy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.
El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig összerecscsennek!
Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.
A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak közelébe vigye törendő koponyáját.
Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától összeomlik.
Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.
Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e el?
Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még az indóházhoz.
Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem akart késni.
Leo nyugtalan kezdett lenni.
Nem hitt egészen Inczének.
Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter melletti házhoz.
Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképen, akár másképen.
Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai vonatáról.
Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.
A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett hajtatnia.
Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?
A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül hatolni.
Már akkor egész néptódulás volt a négytánczosnős ház előtt.
Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy nem messze várjon reá.
Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását csendőrség tartá elzárva.
Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány szóval értesíté őt a balesetről.
Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.
– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.
A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek maradni.
Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza.
Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé, mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki:
– Oh, szóljon vele!
Walter Leo kirántotta a kezéből öklét s keményen, hidegen monda neki:
– Ez az ön műve!
Azzal félretolta őt maga elől s sietett be a lakásba.
A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot, melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.
Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba a szobába.
Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét s bebocsáttatá őt.
A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.
Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa vegyest.
A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.
S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog, szemei tűzből látszanak lenni.
Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.
Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli finale.
Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a sötét háttérből.
– Innocenti!
Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében aláhanyatlik egyszerre.
«Mit cselekszel, kedves Innocentim? szól szeliden a jó barát hangja.
És eléje lép Walter Leo.
Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.
Leo odalép hozzá, s átöleli a vállát.
– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk én hozzám.
Nem felel semmit, csak sír.
E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók, mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.
Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen.
Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.
Ebben a perczben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tizet.
S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban bujálkodó dallamot:
– Du hast mich nie geliebt…
Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten orditva:
– Hát te is élsz még?
S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.
A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak pengette tovább a csábdalt.
«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a rúddal ütve a lélektelen üldözőt.
Egyszer aztán végigesett arczczal a földre és nem mozdult meg többet.
SERENA.
Mikor ismét életre tért Incze, már a kényszerzubbonyban találta magát.
A döblingi intézetben, a hová vitték, szobájának még a falai is ki voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a dühöngők bebutorozása.
S ő még mindig az volt.
Nem kisértette meg kényszer-zubbonyát letépni, sem ágyából, melybe fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még pedig angol szavakban.
Nem akart más nyelven beszélni, csak angolul.
Azt követelte, hogy küldjék hozzá a kapitányt!
Nem értették, miféle kapitányt keres?
Eleinte azt hitték, hogy Captain Bloomerről fantaziál
No azt nem hozták oda neki.
Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval fogadta.
– Ön a kapitány?
Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.
– Ennek a hajónak a kapitánya?
– Igen is.
– No hát csak akasztasson fel szaporán!
Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.
– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd lesz kendteknek nemulass!
Miféle másik kapitányt vár ez?
– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek után.
Az orvos vizsgálni kezdte üterét.
A beteg tiltakozott ellene.
A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni nem szabad!
Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s kár volna azért a szép fürtös hajzatért.
Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott már.
A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.
Leo az egész éjt ott töltötte Döblingben.
Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre kérkedő örömbe tört ki.
– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?
E néhány szóból rögtön nyomára talált Leo az őrült eszmejárásának.
Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.
Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának.
Leo katonásan üdvözölte s aztán felelt neki angolul.
– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon leng. Különben all right.
– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon ön még itt. Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?
A betegápolók és az orvos kimentek a szobából.
Leo egyedül maradt Inczével.
– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok, hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.
És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.
Annak egy pillanat elég arra, hogy ő belőle holt embert csináljon.
A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.
S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.
– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…
Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer van.
Nyugodtan felelt neki.
– Ő nagyon jól van.
Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és elkezdett sírni.
Ekkor aztán Leo a nyakába borult és sírtak mind a ketten.
Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az izzadtságot homlokáról.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a bársony.
– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott, a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!
– Bizony, álom volt! mondá rá Leo.
– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor ölelhetem Serenámat?»
Ez már nehéz feleletű kérdés volt.
Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány («Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.
– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.
Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta Leonak, mikor elment:
– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül kilenczben rosszul sikerül.
Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az első föltétele a gyógykezelésnek.
Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert tervezni.
Leo még az nap írt az *-i apáturnak, Incze egykori főnökének.
Nyolczvankilencz éves volt már akkor a derék aggastyán.
De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo levelének vétele után már ott volt Döblingben.
A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges. Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak termete roskadt össze kissé.
Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől mély álomba merült.
Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő utódja lenne!
Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről.
Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A beteg keveset dühöngött már.
Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.
Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.
És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép, mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.
Ide hozták át a mélyen alvó beteget s befektették abba az ágyba.
Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át vigyáztattak reá folytonosan.
Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.
Betekintének hozzá.
Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt fordulva s valamit rajzolni látszott.
Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:
– Pszt! Csendesen! Ő alszik!
– Ő?
Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.
Azután fölkelt Incze és eléje jött Leonak.
Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.
– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen, captain?
Leo azt felelte neki: haladunk.
– Künn vagyunk már a Beikosz öbölből?
– Jól elhaladtunk tőle.
– A tenger úgy látszik csöndes most. Kedvező szél fúj?
– Igen.
– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az álom. Ő igen jó alvó különben.
Ő! mindig csak ő!
S e közben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.
– Mivel tölti ön az idejét? kérdé Leo.
– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele! Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik, lerajzolom őt.
Leo elbámult.
A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának, mintha ott ülne előtte élő mintának.
– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.
Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fényből van.
És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan. Igazgatott a képen az odatekintgetés után.
Egyszer aztán fölkelt s odament az ágyhoz.
– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!
Odament, megigazította azt. Mit?
Azután odament Leóhoz s megszorítá a kezét, halkan mondva:
– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.
Leo távozni akart. Visszatartá.
– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kiván ön neki jó reggelt?
Leo tette azt és aztán kiment.
Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.
– Most már gyógyíthatatlan!
– Mi lesz belőle?
– Elviszi őt magával az az árnyék.
Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad?
Egyedül? ő soha sincsen egyedül!
Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt, ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.
Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.
Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. «Ő» szereti azokat.
Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat? mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.
Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a virág?»
Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába.
Az őrültek gyűlölik mindazt, a mi rögeszméjüknek ellentmond.
Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.
Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.
Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.
Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál sötét birodalmából.
Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az «enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is az «enyim!»
Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni.
És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.
Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve lelkéből.
Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel keresni a halált?
Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli.
Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.
Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére.
Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.
Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli alakként.
Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében.
És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?
Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.
Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt.
S mind hasonlítanak hozzá.
Ő maga pedig napról-napra rosszabbul hasonlít magához.
Fogy, összemegy, elhanyatlik.
Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.