JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVIII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A CSEH SCHWEICZON ÁT.

Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.

Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!

Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn, úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.

A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak sebesen; emberarczok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az «enyim?»

Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem Serenához, sem ő hozzá.

A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú boulevardot tört keresztül.

A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.

A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!

Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.

Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas szálfákkal.

Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon. Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.

S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől tanulták volna.

Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?

Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.

Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!

S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.

A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.

Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ (csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».

… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.

Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy örömére.

A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek? mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért? neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.

Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak.

Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk arról elébb.

Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.

A kalauz grófnak czímezte az utazót.

Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül, hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.

A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem fátyol takarta.

Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.

Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is természetesen a szép panoráma kedveért.

Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni; erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz, melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel lehet tenni, hogy nem tud csehül.

Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak (francziául) a helyet, a melyen ő ült.

A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor, azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.

Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a változó panorámát bámulva.

És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épűlt ház szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket adták ki: «HANNA».

A fátyolos arczú hölgy kinyitotta az ablakot s messze kihajolt rajta.

A mikor visszavonta a fejét, már nem volt arczán a fátyol.

Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt, szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.

A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.

Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a «tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».

Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék, mint egy istennőnek.

Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak bátyja.

De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna: egy az élő, más a halott iránt.

A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér, ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra, e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé.

És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.

Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a kolostorban.

Lehúnyta a szemeit. A vasuton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt is.

De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.

Tehát: «Hanna?»

De valjon miért irja valaki a nevét egy vasuti kocsi ablakára?

A hölgy újra felhúzta ujjára a gyűrűt s aztán a keztyűt.

Incze aztán egészen lehúnyta a szemeit.

A bátya pedig, a ki aludni látszott, halk hangon megszólalt s azt mondá a szép hölgynek csehül.

«Hanna, ha kiszállunk a waggonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom törni.»

Azt hitte: utitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is; s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.

Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: «mi közöd neked egy idegen hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!»

S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban elaludt, és aztán álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van és repűl sebesen vitorlás hajón. Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.

S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely szemközt jő. Incze távcsövét veszi s a közeledő hajó nevét iparkodik elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem sülyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végig nyúlik utána a holdsütötte hullámokon, s a hosszú fekete füstkigyó az égen. A távcső azt hazudja, hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arcz és alak. Serena! Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér kendőjével int felé.

Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek s aztán nem leszesz itt.

És az Ossian az ismerős alakkal egyre közelebb jön.

De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen neki vágtatnak egymásnak. Ohé! Stewart! Kapitány! Ohé!

A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban zuhognak. Most elevenűl egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak. Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetlen.

A Steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog jönni. Egy villámpercz múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére s a két roncs összeszorítja őket egymáshoz.

Incze felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a keblén, hozzá szorítva erőszakosan; arcza az arczán, karjai a vállain. Bátyja pedig oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle, rettentően eltorzult arczczal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.

A vonat egy szemközt robogóval összeütközött s ők az egymásra döntött waggonok romjai alá kerültek.

AHA! NANA! Mondák rá a körülálló tarka házak.

A HIVOTT KÖNYEK.

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve, keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.

Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének: «szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez: «debarrassez vous vous de moi.»

Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva; arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

– Szakítsa ön el azt! mondá a hozzászorított hölgy.

Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a mi útban áll.

A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü perczeiben?

Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt.

Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra. Ott letevé.

– Tud ön lábaira állani? kérdé a hölgytől legelébb.

– Nekem semmi bajom; felelé az. Bátyámat szabadítsa meg.

Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!

A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló.

És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.

Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két kezével.

Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír.

Minek sir? Mit sirat itt?

Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni?

A hölgy e perczben megszünt sirni; felállt és letörlé könyeit.

A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat.

Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most, mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe, hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az, hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?

– Nem, felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.

(A halott hazatalál már magában is.)

Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő; hideg szél fú.»

A hölgy végig nézett rajta büszkén, hidegen s azt mondá: «nem fázom».

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, hogy ennek az embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva.

Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az utasokat továbbszállítandó.

A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá, hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma». Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára s az zsúfolásig telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel igyekeztek felülmulni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett, Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit előhozta és shawljával megkinálta?

– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában. Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan: «Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a hivatalos signalementból olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor testvéremet halva látta».

– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen. Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával. Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».

Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva, kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje tetején s egykedvüen bámészkodni.

Odament hozzá és megszólítá, szelid, nyájas hangon.

– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!

S kezét nyujtá neki keztyűsen.

Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte. Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén van.

A hölgy pedig ott maradt mellette állva.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve, Inczéhez.

– Ha így folytatják, nagyon soká.

– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye, tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül, aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el volt temetve.

Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.

Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Inczével egy kocsiosztályba jusson.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer csak kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt, rebegé:

– Nem tudom leirni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.

– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé Incze.

– Nagyon kérem arra.

– Parancsolja, mit irjak?

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért. Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem. Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– S kihez czímezzem a táviratot? kérdezé Incze, mikor megirta azt.

– Prágába, Walter Leo bankár úrnak saját palotájába.

– Ah, Walter Leo! monda Incze meglepetve.

– Ön ismeri talán?

– Találkoztam vele egyszer.

– Kellemes, vagy kellemetlen találkozás volt?

– Vegyítve, mind a kettő.

– S ha viszont találkozni fog vele?

– Aligha fog rám ismerni többé.

Incze odanyujtá az úrnőnek a táviratot.

– Nagyon köszönöm.

Hanem a táviratot alá is szokás irni.

Incze odanyujtá a tollat az úrnőnek.

– Mit csináljak vele? kérdé Hanna grófnő.

– Kegyeskedjék a nevét aláirni.

– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a ssját izenetenként?

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába: akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet alatt állok.

És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember! Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.

Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.

WALTER LEO BANKÁR.

Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle. Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek tagjai bárók.

S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta megjegyezni kis idő mulva:

– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik előtt nem lehet mindent kibeszélni.

Ez a gyerek a coupéeban ülő rendőrbiztos volt.

No, de tudott más oldalról is Walter Leora fényt vetni Hanna grófnő.

– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem tetszett. Annak már van tizennégy éve.

– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.

– Igaz, hogy csak fél milliója volt készpénzben.

– Annyi sem lehetett.

– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.

– Ah! És miért? –

– Hja. Schindel sind auf dem Dach.

Ezt meg már Incze nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt.

Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja azt Waltertől is.

Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.

Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa; nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő szerencsétlenség!»

– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni fogja megint.

– Mit mond erre Helén!

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg; csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén, nehogy amazt megrémítse.

De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak többé, hogy «mind a vizig szárazon!»

Incze is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.

De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

Inczének örömöt okozott az, hogy ráismertek.

– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.

– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:

– Már volt szerencsém a nevét hallani.

– Kitől? kérdezé Incze elbámulva.

– Hát biz a rendőrbiztostól.

– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra. Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost, a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele maga.

– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!

– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni, ott, a hol nekem házam van? Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk. Allons donc!

Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol érkezésüket egész inas-sereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó. Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek, vizfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e fájdalmat lánczon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve, Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését, testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle, hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak, melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok, szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja abból.

Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a megváltónélküli keresztet…

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják, hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte. Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania: jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom, megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.

Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.

Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már. Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér arczczal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztül látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt bankárjához.

Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:

– Ime, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem tudott szóhoz jutni.

Hana grófnő bámult.

– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat. Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».

Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém, hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős, szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek, az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek, hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét. Ah! az én Leomnak.

És azzal megcsokolá Leója homlokát.

– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió, odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van, mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh, de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza. Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva. Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.

Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal utazol?

Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam! Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok. Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom, hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal. Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét. Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!

Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt úgy hajította le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a komornyik bejött.

– Wenczel! A mai lapokat!

Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen sikkaszsza el.

Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam posnyét».

Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd fejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, a mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.

E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a a hölgy:

– Jézus, Mária! Mi az?

– No hát mi az?

Pedig csak Wenczel jött be.

Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami attentatum? Szólj: mi baj van?

Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó, vagy egy koldus.

Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Miért foglalta volna le, te tolpats?

Wenczel annak tudta okát találni.

– Pan Rieger beszéde volt benne.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger beszéde?

Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt felelte, hogy «azt is».

Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.

– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.

Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez s azt interpellálta fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:

– Ugyan édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!

Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helén:

– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe, rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt a nagy bűnt?

Helene aztán kitört a commentárral.

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok, vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?

Soha ilyen kelepczébe nem volt még szorulva a szegény művész.

Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána szállt maga is.

– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki. Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a «Fehérhegyen».

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve: összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából. Igazán kaczagni való tréfa.

Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor morbo».

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával; leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet hazudnia. Mondja meg az igazat.

Incze számára nem volt kitérés!

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba. Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én sejtettem, ezt sugta valami.

S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain, elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.

– De ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputatio?

– Nem lesz szükséges, bárónő.

– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot látni, a milyen mindig volt.