Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze kezét s ezt susogá:
– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert meghalt?
S forrón megszorítá Incze kezét.
– Ezt köszönöm önnek.
És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:
– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek. No de nem soká tart ez már neked. Csitt!
A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.
Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen tartott a számára.
(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).
– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de ugyanannyiszor kibékülök.
Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba, menetközben közel hajtott fővel mondva neki:
– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!
A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből, fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is, Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.
Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű, életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején diadémmal körített bársonysüveg.
– Ez császárnénk testvére, mondá Helene bárónő.
Incze beérte annyival.
A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.
Ominosus véletlen!
Az asszonyok szeretnek összeboronálni.
Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.
Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Incze cicerónéja.
Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság kővévált tanui.
– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé Hanna grófnő.
– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest, hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak omladékain épült fel a negyedik».
Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.
– Vannak-e önöknek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?
– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb kéz, a mit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott lenni.
– Csitt! Hátha valaki meghallja!
A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a kőszobrok protestálnak még itt.
A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett ötven krajczár szabott díj mellett.
Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).
Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!
Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e könyek indokát? úgy sem találná meg!
Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott: «szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember, hanem saját magát.
Vajjon mi baja lehet?
Ha ezt ki tudná találni Incze, saját életének talányát oldaná meg vele!
– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással, mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.
A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe levetették s azok épen maradtak.
Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!
Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.
Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»
Pedig mégis mindig azon törte a fejét.
A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.
Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár.
– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?
– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.
– Azt gondoltam is.
– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.
– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik ön azzal kezdeni?
– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.
– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét, meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.
– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el a törvényesnél.
– Azon majd megegyezünk.
Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni.
Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről beszélt, ki most a ravatalon fekszik.
– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat csinálsz a lakománkból!
– Kedveseink miatt sírni gyönyör!
S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a megittasodásig élvezni a könyek mámorító cseppjeit. Poppæának nem voltak kegyetlenebb gyönyörtulzásai.
A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.
– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a sok sírástól.
Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.
Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke». Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.
Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.
Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére.
Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát: a mi vendégünk kedvéért!»
Incze tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez.
Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.
A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus, melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte unsern Kaiser.»
Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a «mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát újra hallja.
Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek, ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.
Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.
A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is, egyszerre maga előtt.
Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy felfoghatatlan jelleme olvasható.
Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?
Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes, földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz lesz hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.
Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.
Ezzel a gondolattal vett bucsút tőle.
S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.
Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások, kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad, azt ők sugalták titokteljesen.
Talán neki is Serena súgta ez eszmét?
Nem volt az igaz; de Inczének jó volt azt hinni, hogy úgy van.
Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben az ő végzete lakik…
ISMÉT ITTHON.
Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt. Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is, meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics, meg egy ember?
Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett Pestre.
A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.
Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé.
Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben, kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.
Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt, egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott régi ismerősökre talál.
A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.
Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon maradt kezében egy hosszú csáti bot.
A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka, nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a temetkezési egyletbe.
A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel, melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más egyéb, csak pipaszár nem.
Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis pipából».
Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.
– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű polgártárs.
– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten ember.
A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.
«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem tudott lélekzetet venni.
Azzal ott hagyta őket és sietett tovább.
Siettében meggondolta a dolgot.
Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb, zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.
Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.
Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.
Mert szó a mi szó, a magyar viselet nagyon szép.
Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»
Ő pedig mondá magában: «köszönöm neked ezt, óh sarkantyús csizmám!»
Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel, arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit. Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható fel?
Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Incze.
Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra. Készült levetkőzni.
Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át egy menekülő dandárt keresztülhúzni.
Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A csizma maradt a győztes.
Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról, ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.
«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok számára, épen a vendéglővel szemközt.
Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten, gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez, ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van, alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni fognak ifjak és vének életbe és halálba.
«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú, a ki a bölcseséget és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».
Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve, Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.
Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.
Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak az arcza az örömtől.
– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz már?
(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával ütöttem így félre az orrodat.)
– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi csatában harczoltál együtt.
Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki «ott» igen vitézül viselte magát.
Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?
Mind «régi» jó ismerősök.
– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére: s arra a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett belőle.
Lenczi bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett rajta.
– Hát aztán a czilinderes spitzliből mi lett? kérdé Incze malicziával.
– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a félkezem a guba alá dugva!
– Akkor kétszer halt volna meg! tódítá Incze.
– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.
– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?
– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán gyujts rá valami szép beszédre.
– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem tudok én nektek semmit mondani.
– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a szádba adom én a szót szépen.
– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!
Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre, míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de még is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta végét szakítani.
Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.
Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s lediktálni, a mit beszélt.
Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.
Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a hazaszeretet?
Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s odaesik az ágyára.
Ez az ellenvélemény!
Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!
Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a merénylet!
Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.
A HIRESSÉG ÁTKA.
Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?
Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét; kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást, novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót, hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat. Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt szellemi vezérének nyilváníthatja.
Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.
A nagy férfiu szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár.
Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség, a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz, legalább is egy ágyút vár tőle vissza.
Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.
Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba. Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi bizottsághoz» utasittatnak.)
Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán, melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud különbséget tenni közöttük.
Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.
Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tiz perczent lesz is, Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.
Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte magát aranynyal?
De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.
Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át, arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták, hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez rászedve hiresen?
Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer forintnak!
Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe keveredni!
Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.
Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt – kitüntetéseivel.
S ez a jó hír a magánéletre is kihat.
Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél. Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy vigasztalására gondol.
Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy látogatta meg Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.
A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasá Incze:
– Stomfay Gídeonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.
– Stomfay Fatime Serena.
Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.
Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!
Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni lehet.
Sietett őket elfogadni.
Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal, dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s fején gyöngyös pártával.
Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem, hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt. Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva; ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy durczás, hallgatag vagy közbekottyanó.
Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon neki. Hiszen tartozik vele.
Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya arczvonásait.
– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen korán jutott árvaságra!
Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele az előtte heverő papirra.
Tehát – Nro 1.
– S Gideon csakugyan meghalt? Kérdezé Caesarinetól.
– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a dühös kozákok dárdáitól átszúrva.
Nro 2, jegyzé Incze.
– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?
– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.
Nro 3, szólt a veres iral.
– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?
– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van. Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára, hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.
Nro 4.
– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél felőlök.
Nro 5.
– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is, az kétségtelen sikert aratna számunkra.
Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni fog a «comitée» tagjaival.
De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.
– Csókolja meg tehát a homlokát, szólt Caesarine, hiszen keresztleánya!
Azt hát megtette neki.
Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős «comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.
Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy eddig nem volt.
Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet nem is kérdezősködött felőlük.
Volt neki egyéb dolga, mint szinházba járni.
A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon választókerületébe, magát választóinak megmutatni.
Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.
Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket, s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint azelőtt.
Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna tán azokat soha ki sem gondolni!
A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal, mire visszatért.
Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki üdvözletére sietett.
Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának diadalai le voltak irva.
Az ilyen előzmény nagy következményeket szokott maga után vonni.
A ki ennyira birja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.
– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.
– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyával? Azt sem tudom, hol van?
– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a nemzeti comitée.
Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.
– S kit kell megválasztani Mike-Bogyán?
– Nem kisebb embert, mint magát Napoleon herczeget.
– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a magyar alkotmányhoz?
– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken. Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.
– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg csak nem jön mi nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.
– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.
Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a kerület falvait.
Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta, ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.
Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit képviselőnek.
A diadal ime tökéletes volt.
Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.
Ki fog ezeknek helyt állani?
– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek kell megfizetnünk.
Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a midőn senkit sem vesztegettek meg a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a kassai sonkát, eczettel, paprikával?
Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.
Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből két ezer forintot.
Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!
Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó leczke.
Dehogy volt utolsó.
Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer forintról.)
– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.
Egész simán, mint a parancsolat.
Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák ezek. Ezt nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.
– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra nekem van szükségem!
– Neked? kérdé elbámulva Incze.
– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.
– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok pénzt kérni a takarékpénztárból!
– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.
– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.
– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.
– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak; Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se Muki az enyimet.
– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.
Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és fogolylyá téve.
Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.
Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki váltóján.
Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk előre.
Inczét már ez egészen kihozta a sodrából.
Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy vegyék meg az összeget az elfogadón.
Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni Lenczin: az attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona nincs.
Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják, hogy gavalléros tréfa.
Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni Kondorossy Mukit!
Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».
Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg nem árthat.
Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.
Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt kiengesztelje.
Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze, hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az ellenkezőbe.
Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a bizalmas értekezleteket nála nélkül.
Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.
– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot…
– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.
– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó piczuláig.
– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El is ájult. Azt mondják.
– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát megkapja a kalocsai érsekséget.
– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.
Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét s félbeszakították a discursust.
Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?
Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a repcze, s hogy hullanak a birkák.
Azonban csak mégis megtudta elébb utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?
A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.
A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort irta Inczének:
– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a szinháznál?
Inczének most nyilt fel egyszerre a szeme.
Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma, hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.
Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész a prágai Venczel-térig eljutott.
Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel megitélt pénztől.
S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják az országgyülést; több napidíj nem adatik.
Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.
Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek.
Bizony nem is énekelnek.
Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a szózatot.
Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a háznál!
Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a melodiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával. Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz «Bozse Czarja Chrani» is.
Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejü sas.
A HANG A TENGER ALÓL.
A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány kedvéért Magyarország kontumacziázva.
És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében, mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak. Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot. Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték, miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.
Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa.
Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul, reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.
Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek számára.
Egy szép napon a kormányzó hivatta magához Áldorfai Inczét.
Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről álmodjék?
De ugyan megcsalatkozott!
Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?
Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el magától ez ajánlatot.
No hát jól van. A viszontlátásig!
Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben koczkáztatni!
Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis szállásán.
Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni – egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?
Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a – mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő tartalmú hirdetményt:
«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»
Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó.
A hirdetménynek nem maradt el a kivánt sikere.
Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.
Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával keresse a kenyerét.
Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.
Végre azt is megtalálta, a mit keresett.
Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. – Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt vezér-igazgató.
Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény, mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.
Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.
Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét; azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy nagyszerű vállalatnak.
A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az embert) s azt mondá neki:
– Te szépen kifizetted ő excellentiáját a multkor apró pénzzel.
– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?
– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled, nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?
Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés bizonynyal az volt.
– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez semmit.
– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a válaszodat. Jó éjszakát.
Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?
Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt meg leányával együtt.
Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, a mi rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.
Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.
Mindenki örül annak!
De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő reá is felvirradna ez által.
Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.
Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.
Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.
Mikor védencznői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot.
Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen. Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?
Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.
Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek divatban voltak.
Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára.
Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.
A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó félkrajczárig.
Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, a mely így szólt:
Kedves barátom.
Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból, hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől. Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az, ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki az ön végzetére oly nagy befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg becsületét.