Barátja Walter Leo.
E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá, hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.
Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből valami! Az a jótékony nemtő!
Ő érezte a legjobban!
Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté, tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.
Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem bízhatik magához?
Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?
A hesperidák arany almái kinálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?
Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik, s a tengerfenéknek szava nincs!
De hátha mégis van?
Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött, hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?
Idorfai Incze otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová.
Késő éjjel zaklatták fel álmából. Távirat érkezett számára.
A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából.
Áldorfai Incze «ezredes»-nek szólt.
– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.
… Ah! a tenger mélysége megszólalt!
– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!
Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.
– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal!
Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve: harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.
– Én újra «én» vagyok!
Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!
Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak; abban ez volt:
«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai Incze.»
Mással senkivel sem tudatta, hová megy?
Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.
S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik; – az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.
ÉJSARKI FÖLFEDEZÉSEK.
Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint tábornok és dandárvezér végezte pályáját.
A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak megmaradni.
Áldorfai Incze is kapott tizezer dollárt, mint végkielégítést.
Most aztán ismét nem volt semmi keresete az új világban.
A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok rajta; de teljesül.
De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után? a hol a czíméből nem él senki, hanem a kinek teszik, az czímezheti magát tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek számára.
Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.
Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba. Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.
Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk, ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.
Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz belőle?
Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba visszavonták?
Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már honn volt Pesten.
Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most odahaza.
Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki amarra! Falun lakik minden ember.
Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a hosszú asztalnál az arany sasban.
Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.
Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.
Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán szaladt is!
Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti ki valaki az által, hogy éjfél után egy órakor az üres utczán azt kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.
Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.
Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)
No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem vállalhatja.
Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt, kívált ha megharagudott.
– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.
Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert, meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő excellencziája, szolgálatára áll mind.
– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy kettősfenekü hajóban. Elhozta?
– Hamburgtól idáig száraz földön utaztam.
– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a felkelést szervezze?
Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás vállatások.
– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is mindenttudóbb.
– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet. De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?
– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza most tökéletes boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.
– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy népdalban is előfordul?
– Nem vagyok muzsikális.
– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!
– Ez nem az én dolgom.
– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»
– Bizony nem bánom.
– Például Prágát.
Áldorfai Inczének nagyot dobbant a szive.
Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni. Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.
Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is. Internálva lett Prágába.
Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.
Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! A korall-grotta ezalatt már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan építenek.
Áldorfai Inczének első dolga volt Prágában Walter Leot felkeresni.
Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy azt Incze már New-Yorkban megtudta.
– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be tetszése szerinti papirokba.
Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá. Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését, miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia véghetetlen időkig.
– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak, egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem. Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.
Incze nem mert kérdezősködni Hanna grófnőről.
– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született aristocraták, még püspökök is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!
Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott a feladathoz.
– Hanna is el fog jönni.
Ez egy kis változást idézett elő az arczvonalmak configuratióján.
– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig házunkat mindig otthonának tekintse.
E naptól fogva Incze és Leo tegezni kezdték egymást.
Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte tőle:
– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s vigyázzak, a hogy tudok?
Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat: idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)
Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte: köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez rangot szerez neki a lovagias körökben.
Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.
Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a feltünésre férfias szépsége.
Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok, sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj: szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti bizalmaskodástól.
Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé; megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek! Itt van még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt; másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.
S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először életében férfibecsének érvényesítésére.
Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival, kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé; sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek, rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté, mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi mindannál becsesebb: a férfit.
Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus, mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony) boltozatához.
A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.
És ő maga oly hideg marad.
De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?
Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely büszke szépségének javára vált.
Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül. Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz, habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos csillagkereszt.
A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága, hogy e különcz viselethez joga van.
Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt hímezve a kettős sas.)
– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!
– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.
– Mégis szép öntől, hogy ezt a helyet választotta börtönének.
– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.
– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: «én választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna. De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ. Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a véletlen… gondolatokat.
– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is, magamtól is szeretek kalandozni.
– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek. Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?
– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a grófnőé az égben.
– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi flosculus alakjába öntve?
Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva mondá neki:
– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal, férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!
Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna nála az «illemlátogatást».
– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a «jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van, beszélhetsz.
– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.
– Igy jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!
Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy megnyomni?
Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.
Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.
– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.
– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.
– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat. Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, a kik maguk is mind utazók, roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg, hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél, se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink. Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e, vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad ragadtatva.
– Hiszen nem is tánczolok velük.
– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse, válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek, imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a leányt egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy egész életedre boldoggá tedd.
Incze mosolygott s azt felelé:
– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.
Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.
Leo nem szólt többet.
Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte azt, hogy ezek kifizettessenek?
A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a felszinről.
Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt hoz neki vele.
Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a legnagyobb flegmával:
– Mit érdekel ez engemet?
– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te számüzetésed is véget ér.
Áldorfai erre hősi poziturába tette magát s magasra emelt fővel mondá:
– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak adott becsületszavam alól.
Incze azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: «Ah, ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha már most történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy elődje valaha valakit valahová internált s azt haza kellene már hívni, hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori őrszem a gyepen, a kit elfelejtettek felváltani». De Leo nem mondott rá sem komoly, sem tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn, mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Incze e vizsgáló tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén felemelt fejét s elvégre ő fordította kedélyes hangulatra a beszédet.
– De hát annyira meguntál már, hogy ki akarsz innen lökni?
Walter Leo a finom világfi udvariasságának szine alatt felelé e barátian komoly szavakat:
– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a magad helyén.
Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, a míg érte jön valaki s hivatalosan elrabolja innen.
Ez az alkalom sem váratott magára sokáig.
Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyülésre, s a hogy az *-apátúr előre megmondá: az ő hívei, a kit egyszer megválasztottak képviselőjüknek, azt, a míg csak lélekzetet vesz, mindig meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leo kap egy roppant nagy, hosszú paksamétát nevére czímezve, valahonnan Magyarország közepéből, s mikor azt felbontja, előtünik belőle a három fontos választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén s Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás. Inczének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenczi, s annak a pártja szavazást követelt. Volt is huszonkilencz szavazójuk, hanem azért végigszavaztatták Incze háromezer hivét két nap és két éjjel.
Most már tehát itt van az, a ki parancsolja a hazamenetelt. Leo legelébb is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb kapta ő méltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbizás okmányát, a mit Leo személyesen vitt el hozzá.
Incze kedvetlenül veté le asztalára a kapott csomagot s azt mondá:
– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak be engemet többé a taposó-malomba!
– Minő taposó-malomba?
– A magyar országgyülés csak egy taposó-malom, melyben az ember hasztalan lépdel, előre nem halad.
– Tehát te vissza akarod utasítani megválasztatásodat?
– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé. Nem értem a pártok czéljait, nem a közönség kivánságát, s nem látok semmi kormányprogrammot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve lennem.
Walter Leo megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint a ki ahhoz készül, hogy nagyon simán jőjjenek ki száján az elmondandók.
– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé és beszéljünk olyan dolgokról, a mikről még eddig nem beszéltünk.
Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Inczét olyan párbeszédre, a mely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé kell nézni.
– Hát legelébb is nem hiszem én azt te neked, hogy téged a hazádban felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem birna. Hanem teneked most épen egy nagy igénypered van a sorssal!
– A sorssal?
– Igen. Te azt követeled az Úr Istentől, hogy ő, a ki a symmetriát feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a symmetriát. Te azt hiszed, hogy a mit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett, azt egy waggontörés által illik, hogy visszaadja.
Incze elpirult. Találva volt.
– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom, hanem egy pár szép melancholicus szem, s ha az ember így együtt lát benneteket, azt mondja: «szép pár». A feleségem megbolondulna örömében, ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a keztyűt, a ki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te nagyon megcsalod magadat.
– Nem értelek.
– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el magammal. Nem csak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak tudatlanság. Nos, jösz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz kellemetes!
– Vogue la galère!
– No tehát «all right». Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok teremtve s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá lenni. Arra a kérdésre: «ki» ez a férfi? «ki» ez a nő? megtaláltátok a választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt s igazatok van. Hanem azt a kérdést: hogy «mi» ez a férfi? «mi» ez a nő? hasztalan igyekeztek sympathiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja nektek: concret alakban. Kivánod megtudni?
– Kérlek rá.
– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az ilyen kategoria emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal tisztességesen meg lehet élni – Gráczban; még egy asszonyt is el lehet tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy az aranyon heverő Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk s neked, az amerikai tábornoknak épen csak annyi vagyonod van, hogy sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.
– Ez való.
– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez a Hanna grófnő úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se testvér, se más afféle garde des dames nem kiséri sehova. Tehát önálló nő. Megjelenése a világban elegáns és a mellett igénytelen. Piperére nem ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a szinházban tulajdon páholya van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán soha sem voltál, mivel nekem megigérted, hogy «senkit» sem fogsz meglátogatni; de annyit hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre, hangversenyekre, s ott elegáns világ gyül össze. Mindezekből azt kell következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiusított leány. Grófoknál ezt csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony is «comtesse».
– Mi hát?
– Egyik sem.
– Nem nő és nem leány?
– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél és kevesebb a valaminél. Addig úrnő csak, a míg rabnő marad. Szabad: addig, a míg tetszik neki fogolynak lenni.
– Érthetetlen talány! Kinek a rabja ő?
– Egy halotté.
– Egy halotté?
– De a ki királyné volt. Mária Teréziáé. – Még sem érted?
Incze némán mutatta, hogy «nem».
– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, a melynek erkélyéről legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű panorámát, a mit Prága és vidéke nyujt? Azt a palotát Mária Terézia építteté, abból a czélból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig vétetnek föl az új védenczek), a kik vagy árvaságra jutottak s hires nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni mesallianceok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E rendnek az öltözete az a sötéthamuszin selyemöltöny, a mult századbeli szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a kettős sassal hímzett keztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép eredetijét pedig ama nő-asylum termében.
– Tehát Hanna apácza!
– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Conventjük szerzet, de nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak czélja volt egy olyan asszonyi asylumot állítani fel, a honnan a tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; a hol a nemes leány úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata mindegyiknek, saját páholya a szinházban. Szabóját, divatárusnőjét fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül kapnak még évenként két ezer ezüst forintot gombostűpénzül. És rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek estélyekre, bálokba s hívhatnak magukhoz társaságot s részt vehetnek minden mulatságban, a miben rangbeli nők részt szoktak venni.
– És e szerint férjhez is mehetnek.
– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset. Mária Terézia védenczei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes ficzkó szép szemeiért, sem józaneszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közülök, hogy feleségül vegye, a ki abban a perczben, a melyben férjhez ment, elvesztett mindent, a mivel addig birt; ott hágy palotát, fogatot, gyémántokat, még a hamuszin selyemruhát is, a mire már kétszáz előre bejegyzett aspirans várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetlen emlékét. – Kinek kell ilyen hozomány?
– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet «egy nő» a világon, a ki kényelmet, fényt fel tud áldozni szive hajlamának!
– A hol nőkről általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. A hol azonban ismerős emberekről van szó, ott inkább látom azt, a mit tudok, mint a mit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna grófnő pedig huszonnégy.
– Oly nagy távol az?
– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolcz éves leány, a ki akkor jött ki a növeldéből, inkább odatapadna hozzád s boldog lenne veled: de egy huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pyrrhusi győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed. Te mélyen tudsz érzeni, akárhogy titkolod. Azt, a mit elvesztettél, elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja engedni, hogy boldog légy. Kapsz egy büszke nőt: a ki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet ridegen megőrzi, de a ki mindig fölötted fogja hordani a fejét s mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, a kinek minden gondolatja te voltál, a ki csoda és tünemény volt, a mit te megszokott dolognak vettél. A halottak boszút tudnak állani magukért azokon, a kiket szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni, lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltünt eszménykép, a férjnek a tengerben eltünt valóság. Nagy baj, hogy a halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van módja talán annak is. Magadra hagylak. Kisértsd meg őt magad elé idézni. Vedd elő arczképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit, szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká s beszélj vele. Ő most már rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.
Áldorfai némán megszorítá Walter Leo kezét s szemei tele voltak könynyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette.
Walter Leo sietett őket «magukra» hagyni.
«NEVER MORE.» SOHA TÖBBÉ.
Egy óra mulva, hogy Leo eltávozott Inczétől, következő tartalmú levelet kapta tőle:
– Köszönöm baráti részvétedet. Már irtam az elnöknek, hogy a megválasztatást elfogadom. Ma és holnap végzem a bucsúlátogatásokat ismerőseinknél.»
Leo visszairt neki:
«Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a Behring-utat. Szerencsés utazást».
Inczének csakugyan megjelent az, a kit hívott: az emlékezet.
Az emlékezet az a halott, a ki hazajár, valahányszor idézik. Néha hivatlanul is eljön s elhozza magával ismerős hangját, ruháit, tekintetét: eljő egész környezetével.
Az emlékezet beszélt Inczével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint halotthoz illik.
Végigvezette őt multján – felfelé és lefelé.
Elvitte őt odáig, a hol belőle, a papból férj lett és apostata, a sors kényszerítő præstigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy catastrophára volt szükség, hogy ez így düljön el!
Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Incze akkor, a mikor első szerelme kigyuladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szive dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajjon ezt a második nőt is elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, a hol ifjú éveit tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a czellát, megmutogathatja-e neki is azt a fehér talárt s azt a skapulárét? – Csitt!…
S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a közelbe. Találkozik Hannával a waggonban.
Az éjsarki felfedezés kiegészíti már a talány részleteit.
Hannát vitte testvére, mert a család úgy kivánta, Prágába, a Mária Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.
Hanna felirta a nevét a waggon ablakára.
(E névről valakinek meg kellett tudni azt, hogy ő hová utazott?)
Testvére azt mondta neki, hogy az ablakot ki fogja törni.
(Annak a valakinek nem volt szabad megtudni, hogy ő hova ment?)
Az összeütközésnél meghalt a testvér s Hanna nem kisérte azt vissza anyja házához.
(Neki meg volt tiltva oda visszatérni.)
Továbbutazott e rémjelenet, e fájdalom daczára Prágába.
(Neki parancsolva volt, hogy menjen oda. A család akarata törvény.)
S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt. Mit siratott? Azt, a mit ebben a szép világban elveszített.
S azóta úrnő és fogoly. Magáé és senkié.
… Incze szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, a kibe szerelmes, már volt egy bálványa, a kiről ábrándozott, a kiben hitt, a kinek nevére gyönyörtől dagadt keble.
Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a félistent, s azelőtt nem lakott annak a szivében senki! Lelkének ő volt az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…
Incze utoljára hagyta a bucsúlátogatást Hanna grófnőnél. Már most tudta, hogy annak délelőtt misére kell menni s egyéb ájtatos szertartásokon jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.
Annak az elhidegítő gondolatnak pedig volt valami alapja.
Még mint nagyon fiatal lányka megimerkedett Hanna egy hasonlókorú fiatal cseh mágnással. Tánczvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot visszautasított s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, a kire számos férfitestvér miatt nem vár fényes hozomány, s a ki rangjához illő épouseuröket elutasít, állhatatosan egy fiatal emberről álmodozik, a ki megint, a családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával s a kinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, a kiket nagy mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkiséri Prágába; a család kieszközölte már a helyet a Terézia-rend alapítványában; az ifju főhadnagyot pedig elteszik garnisonba valahová Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.
Onnan aztán levelezhetnek egymással, ha az nekik könnyebbülést szerez.
Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifju főhadnagynak is fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, a hol egy gazdag grófi család egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas, – egyenesen ő reá vár s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs testvére). Azonban az ifju főhadnagy inkább tanulmányozza Nagy-Szebenben, vagy Mantuában a török buzát, az első helyen puliszka, a másodikon polenta-alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiusított leánynyal. Hívek maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, a minek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem compromittálhatná. Csupán egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halavány. Az által, hogy legidősebb bátyját a waggon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, a mit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára készült, de a mint ő reá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem volt felszentelve) s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifju főhadnagynak vannak chanceai. A majoresco után ő következik. Egy szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett mulatság s azt kiáltják: «válts föl!»
Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást keresztező levelek.
Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és Istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó méreg. A idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált ha azt egy tökéletes férfi adja elő, a ki nemcsak mondani tudja e nagy, merész dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke, osztályát mégis úgy elitéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti s irígykedik rá. Ez negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S az ellentétek vonzalma erős.
De hogy az a másik is elfeledte a levélirást, az már csodálatos.
Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas kitörte a nyakát. A ló negyvenezer francot ért. És ezzel most az ifjú főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére s urává lett a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a «von und zu».
Hanem azóta nem irt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött. Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet irjon a majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van «ő»?
A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizonyára «Ő», a mint átvette a majoratust s imitt-amotti hitelezői kielégítésével első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül.
Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a férfi szivet.
Addig, a míg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cœlibatusban élő kis úr rajongott egy apáczaéletet folytató barátnőért, s a mint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához – egy kézszorítás árán?
De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegényeknek, az elhagyatottaknak? s ha azoknak lehet széttépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széjjel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért?
Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle aristocraticus pompa, feldíszítés. Kárpitok, butorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, a míg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának butorzata emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják butoraikat Párisból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak évenkinti (lázsiásokban kifizetett) kétezer forintjokat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a míg benne laknak.
Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra, ismét végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kandallóba!
Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól, a ki még sohasem volt itt.
Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czím, se korona, «Áldorfai Incze» állt rajta, semmi más.
– Szivesen látom.
Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét.
– Valahára mégis meglátogat ön engem is!
– Ön tudja azt, grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.
– S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.
– Miután látogatásom egyúttal bucsúvétel.
– Ön elhagyja Prágát?
– Hazahivnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.
– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.
– Parancsolnak velem.
– S noblesse oblige.
– Saját nemességem ugyan nem igen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A mióta tudva van megválasztatásom, a hány nemes barátommal találkoztam az utczán, «Isten jó nap!» helyett mindegyik azzal köszönt, hogy «szerencsés utat!» s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval utasítanak ki innen.
Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglaljon helyet.
A kandallóban egy tűzbe dobott levél vetett lobbot.
Hanna grófnő leült Inczével szemközt.
– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, a hol annyi keserű tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, a mely önt csaknem számüzte?
– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a mit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni.
– S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni?
Áldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé:
– Never more.
Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szívbeli titok.
Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?
Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.
– Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?
– Nem.
– Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok!
– Honnan sejti azt a grófnő?
– Mert velem is épen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigoruan szabott jövedelemmel.
– Ha azt mondta, igazat mondott.
– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztosítva.
– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az sincs.
Áldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe.
Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s azt kérdeni tőle:
– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli?
Incze megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultan rebegé:
– Hanna grófnő!
– Mondja ön: Hanna! s kezét nyujtá neki.
Incze megragadta a neki nyujtott kezet, büszkeségben ittasult szenvedélylyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani, de a «szerzetbeli hölgy» gyöngéden visszatartá őt magától, komolyan súgva:
– E falak között nem ölelkeznek.
Hanem kezét ott hagyta Incze kezében s megszorítá azt erősen.
– Ha ön akarja és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, a mi most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a mit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, a mit rabkoromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?
Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint a milyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagylelkével tölti be az ürt, mely kettőjök közt van, rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a mit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegető kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s eldobni érte az egész világot! És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát.
Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta keblére.
– Egészen vak vagyok a gyönyörtől, rebegé, s nem csodálnám, ha meg is némultam volna. Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy egy férfi egy hölgy elé léphessen azzal a szóval: «te adj oda értem egy egész világot, s végy érte cserébe engem». Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szivemre, a mit csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet, az öné. S ne higyje azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, a mit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, a kinek tőkepénze van «itt» és «itt» (tenyerére és homlokára ütve mondá), még mindig élhet úrmódra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!
– Igen, igen! szólt Hanna fellelkesülten; én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, a kit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, a miben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utólérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arczképét le ne tegye ön értem soha. Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi nem leszünk egymásnak vetélytársai!
E szóra Incze térdre roskadt s most már könyeivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. Ez volt szivének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó.
Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképet kiszakítani s arról levágva a főt, ő maga illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medaillonba, melyben Incze Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.
Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új menyasszonyét is, meg a régiét is.
Ettől aztán egészen üdvözült lett.
Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel-térre, arról nehéz volna számot adni.
Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szivesen is látták minden időben.
– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? kérdé siránk hangon Helene.
– Rövid időn.
– Ah, az a csúnya Pest!
– Nem, bárónő! Budapest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.
– Én? Mit keresnék én Pesten?
Incze rejtélyesen mosolygott.
Helene ideges látnoki kedélylyel mondá akkor:
– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön nőül veszi Hannát!
S azzal tenyereibe tapsolt.
– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet, szólt nevetve Walter Leo. Tudtam én azt már tegnap.
Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatlanul nyakába borult Inczének s összecsókolta annak arczát, jó kedvében féktelenül kiáltozva: «kedves, édes Incze! Drága Inczém!»
Walter Leo csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldeivel meg a tenyereivel feléjök. (Tanuja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő, meg egy öreg zongora-művész is.)
– Itt van ni! Tessék! mondá Leo. Már most én e miatt kell, hogy elváljak a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.
Incze nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették benne az oroszlánt.
– Hát az is jó lesz, vágott vissza. Hanna már megengedte, hogy az ő arczképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat is.
Walter Leo gúnynyal figyelmezteté:
– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak quittek vagyunk. Én is kaptam egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!
Ez pedig nagy gorombaság volt Hanna irányában.
– Hanem hát már most lássunk a prózai intézkedések után, folytatá a bankár, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, a míg a lámpákat eloltogatják.
A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Inczét, mint eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátur. Szerencséje volt Inczének, hogy dimissoriálisát a dudai matricula nyomán az ottani új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből bizonyos stadiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják, bizony beteszik a szürit a Daliborkába, mikor épen esküdni megy!
Végre nagy nehezen a családot repræsentáló Starrwitz majoresco is ráadta a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.
– Nem egész mesalliance. A tábornokból lehet megint tábornok, a képviselőből lehet minister, s a convertitából lehet reconvertita. Az asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat sibi!
Hanna és Incze most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a vasuton.