Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész) / Regény

Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Czifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel Czilike. Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával előre.

– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füléig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a professoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legatus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt jezsuita noviczius. A professorainak meg megirtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Czilike itt aztán nagyot sohajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen most tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát levetették.

– Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!

– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van. Mondá Czilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.

És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát, homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem téged! Azokat! De valakit összetépek».

Csitt! valaki kopogtat az ajtón!

Czilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Franczia ember volt. «Tres humble serviteurt» mondott s kilencz krajczárt kért egy most érkezett levélért, azután je vous souhaite bien le bon jour-ral odább ment.

– A levél néninek szól Pestről. Mondá Czilike. Ismerem az irást. Korcza fiskalistól jön.

– Add ide! szólt Jenőyné s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.

– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzá tartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Oh azért meg fogok nekik fizetni!

– Kedves anyám, szólt közbe Kálmán. Ne nehezteljen biráinkra. Mi nagyot hibáztunk.

– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak?

Czilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelküségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem mulik.

Héj pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.

– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! héj Béni!

Hallotta azt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

Csak a midőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése lévén, hogy ha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokadeot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édes anyját, Kálmánt és Czilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

– Kereszett édesz aszszony-anyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki) ott voltam a méheszben.

– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

– A méhek nagyon dönögtek.

– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: «jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg kérünk!» de alig fogott hozzá fenhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével s rárivallt:

– Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez, – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyult az ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

– Asszonyanyám nem eszik?

– Már én jóllaktam.

Kis idő mulva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

– Valami baja van?

– Van.

A csuspájznál ismét megkisérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

– Haragszik asszonyanyám?

– Haragszom hát!

– Kire haragszik asszonyanyám?

– Minden emberre!

No, ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból ő rá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, a ki semmiből nem eszik és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arczot mélázott, mint a ki el nem birja találni, mi baja lehet asszonyanyjának?

Talányos is volt a helyzet.

A főbünös, Kálmán uram öcsém, ott ül mellette túl felől; nem látszik az arczán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel, (a mit csörögének, herőczének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban) a mi napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szivesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztanemüt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy «szabad még egyszer ebből vennem?» de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kivánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási utja.

– Ti többiek menjetek ki! parancsolá a nagyasszony. Te Béni jösz velem az irószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy «irószoba!»

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, a kik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerü kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál! s ha valami eszükbe jut, azt leirják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, a kinek semmi sem jut az eszébe!

Az irószobába érve, a nagyasszony oda huzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, a hol az iróeszközök álltak.

– Ülj le, és irj.

Jaj de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

– Mit irjak édesz mama?

– Levelet tiszteletes tudós Járay Ézsaiás uramnak Debreczenbe.

– Levelet? sóhajta keservesen Béni bácsi. Hosszut?

– Elég rövid lesz. Megirod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg épen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy a mint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát s olyan «körmöst» ád az irójának az öt körmére, a milyent csak valaha kalligrafiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

– Nem irhatná meg ezt inkább a Kálmán öczéczkém?

– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet irni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt irjam ugye Járai Jeremiász…

– Ézsaiás!

– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öczémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

– Irod a menydörgős menykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punctum!

– De hát ha még helyrehozzák a tiszteletesz professor urak a hibájukat.

– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! A kinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.

(«Az bizony nagy hiba!» gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképen szerette volna kikerülni az irásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszony anyját.

– Ne haragudjék édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: «ne menjen le a nap a te haragoddal».

– Azt ugyan nem a «kis káté» mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.

– De ne haragudjék, no, édesz asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professor urak.

– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium megbánhatja még, a mit czelekedett. Hiszen látja: «a ló isz megbotlik».

– Ló! Ló! De egy egész istálló! kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és irj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, a mitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát s az orra is tintás lett. – Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be?

– Hát mit irjak, édesz asszonyanyám?

– Legelőször is fogd az ollót, s nyird körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ir az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félre megy s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

– Tehát mit irjak?

– Majd én diktálom. «Tiszteletes tudós rektor professor úr!»

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.

– Jól van. Ezt már most keritsd körül s ird alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te czímered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.

Elkezdte aztán irni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betüket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonalis szegletet érte.

– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra no.

Béni bácsi aztán másféleképen fordította papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betüi a pinczébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. «Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a «g»nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat? Nagy betüvel ird az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a datum. Most add ide a tollat, hadd irom alá a nevemet.»

Hanem elébb még tanácsos volt végig olvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betü, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kólon, sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni. Akkor aztán a nagyasszony aláirta a nevét. Ő is görbe betüket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen irni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papiros boltban. Elébb az ivpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, a hol a két vonal találkozott, ollóhegyével keresztül szúrni, azután az ollóval a vonal mentében végig nyirni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonállal gyujtották meg a jó kecskefaggyu gyertyát, a mit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyol viaszkot, meggyujtotta a gyertyánál, először végig cseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a balkeze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráirta a czimet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s az asztalhoz verte: a mitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a czimirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.

«No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debreczenbe.»

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró kocza visítva kisérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, a meddig tetszett neki, a mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: «Az öcsém uram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fennül és tanul.» (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)

«Csak hadd tanuljon; monda a nagyasszony, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.»

Hja, egészen más zaj az! attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretü ember ezen harmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhivására Czilike a maga ezüst csengésü hangjával elénekli az ő kedvencz nótáját.

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamu népéneket; úgy illik az a szájába rokkakiséret mellett:

Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édes anyja ringatná a bölcsőt, s dudolná fölötte az édes altató dalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a félszemét tudja felnyitni, ha «czuczát» eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy «czuczának» nevezik azt az apró kender gombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyujtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak «czu-czu-czu!» a merre a czucza elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi kiki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójczakát kivánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: «tűzre, vizre vigyázzatok!»

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az «áhitatosság óráiból.»

E miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletü úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitör-ös posta; de azért a fél homályban is eltudta azt olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkivüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki collégiumnak kivánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjut. Hanem egyuttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lányoknak, a minek a végére ma este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy ő neki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes historia kezdett előfordulni, az öreg asszony közbe vágott: «Czilike, Julis te! valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg mi az?» A többiek tapasztalt fehér nép voltak már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Czilikét egy bohókás szerelmi dalra, a mi az öreg asszonynak is, meg a kis leánynak is olyan jól illett.

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És ő neki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy sulyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benmarasztá magánál unokáját a nagyasszony.

– Ide hallgass édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járay uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletü úr felvilágosított az igazi okokról, a miért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Itéletedben más ok volt adva, s Czilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert a mit ez tett érted, azóta hogy itthon vagy, a hogy állt közöttem és közötted, azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és te miattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy te érted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, a mit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, a hogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged? én! Nagyapád, szegény boldogult kedvesem, épen ilyen délczeg, büszke, eszes ifju volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, a milyenbe te keveredtél most. – Azon elátkozott könyvben az ő irására is ráismerhettél volna! ha irását később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betüket, hogy rá ne ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai és a kinzó hosszu idő alatt nagyapádból, a bátor, délczeg férfiból lett egy reszkető nyomorék; egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, a kit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leirt sorba és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony birja kiállni megháborodás nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy? Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz a mi akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. – De a milyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te a felől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, a ki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: ott hagylak, s egy ujjamat sem nyujtom a felemelésedre. – Most tedd, a mit akarsz; de rá emlékezzél, a mit mondtam.»

Kálmán úgy érzé a leczke után magát, mint a ki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

«Eppur si muove!»

És mégis megmozdul ez a föld!

A THEÁTRISTÁK.

Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utczák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak ő táblabiróságának, mikor végig megy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, a mik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. «Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!»

Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni lássa. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.

– Itt vannak! Megjöttek! kiálta izzadságtól ragyogó arczczal.

– Kik vannak itt? kérdé a nagyasszony.

– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a czédulát a generális gyűlésben. Az aztán a director! Jaj, de szép ember. Akár egy viczispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán czédulát is kaptam. Itt van ni: «Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi szinjáték 5 felvonásban; irta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska».

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a czédulát, minden személyzetével együtt, egész a «vége tíz óra után»-ig.

Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok «úr», «ifjasszony», «leányasszony» sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, a melyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. «Borcsay» nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a szinlapot s aztán könyörgésre fogta a dolgot.

– Ugy-e kedvesz, édesz, jó mamáczkám, elmegyünk a theátrumba? Menjünk el a theátrumba! Bizony czak elmenjünk a theátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, a mint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugy-e a Czilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugy-e Kálmán öczém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell, válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, még pedig herczeg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! mondá az anyja, majd eljátszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: «Lengyelországi Benjámin, vagy a kétgarasos atyafi».

– Jaj, mamáczkám! úgy-e, abba isz elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, a míg csak itt lesznek; abonnirozunk három zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öczémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nem igen fogok ráérni az idén, mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól s ment a szobájába tanulni; ott hagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymásután visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az uj redingotot fölvehesse, mikor elkiséri őket a szinházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az uj tobákszinű redingot, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!

Még az utolsó perczben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a szinházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a szinészek! Micsoda előadás! Soha sem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen herczegek!

Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingotot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, a miből az ember épül valamit. Nem csak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.

Kivált az a Bányaváry! A ki Kálmán herczeget adta. Az tetszett nekem legjobban, heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb szinész, monda a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban, szólt Czilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A szinház persze zsúfolva volt (az aranysas tánczterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak. Ez volt Béni bácsi approxamitiv calculusa. Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma? hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy «Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara:» csak a szemöldöke rángatásával birta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy «Puszta a Béla udvara!» csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől-végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.

Kálmán nem birt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje épen tele volt a «zálogperek» mindenféle tekervényeivel, a miknek semmi közük az előadó művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos fölfedezést tette, hogy a redingótján hátul végig csepegett a fagygyugyertya; mert épen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az ujdonatuj redingot!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle chemiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dült a párnái közé s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy «Hunnia nyög letiporva» még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingotja is faggyu-cseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; a midőn öcsém uram nagy hajnalban fölkelvén, a míg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából, úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingothoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyu-cseppről a hátán.

A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay szintársulatáról. A társaság kitünő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitünt, hogy a theátristák nem valami szedettvedett csőcselék, hanem literatus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint astronomiáról, vagy historiáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, a miknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpáczik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a szinpadon, hogy mindenkit megnevettet? a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiu, a minőt csak kivánni lehet; sőt még maga a czédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles száju kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga is házi úr Miskolczon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utczán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban?

A mi végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia, vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitünő; előadják a «Tolvajokat, vagy Moor Károlyt» Schillertől, a «Fösvényt» és a «Botcsinálta doktort» Moliéretől, «Romeo és Juliát» Shakespearetől, Kotzebue «Bak-őzét, Zürzavarát», Benyovszky «Móriczát», Körner «Zrinyijét», Göthe «Faustját» szinre alkalmazva, operákból Béla futását, Zampát (oh, milyen Zampa Bányaváry!) az «Arany-időt», a «Harisnyatakács és uszkárnyirót.» Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek. (Irja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint példul «Bocskay István» és «Cserni Gyurka». (Ez utóbbiak természetesen a koczkáztatott vállalatok közé tartoznak; szerző kegyes elnézésért esedezik.) Sugó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a szinházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiui frázis nélkül. Vitte a közönséget, nem gallérjánál fogva, a «hazafiság a nemzetiségnek», hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kiváncsiság; pedig nagymama és Czilike mindennap elmentek a theátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt itéletében sokszor Béni bácsival, a kinek az otromba komikum tetszett legjobban, a mit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer «Kakambukifornihorgyeminomen herczeget» adnák.

«Az már csak pajtába való!» volt rá a nagyasszony véleménye (t. i. olyan szinésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarább szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a szinházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hét órai harangszó után jócskán, szalad nagy sietve haza Béni bácsi: csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminalis eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi aztán, a mint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a theátrumból; s aztán a míg átöltözött magyarból civilbe, mindazon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a cassánál, a kitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?

– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a theátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, a kinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem birta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a cassánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. «Sganarellát» adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a billétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával huzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját s azt kérdi, hát maga hogy jött ide? Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a billétet. A szinpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: «nini! ott egy ember áll, a ki nem fizetett be.»

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s a mint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingótszárnyak merész koczkáztatásával egész a proscenium-lámpákig, s az alatt, míg a czigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthuszast a zsebéből s elkezdett vele a sugó félkupoláján bekoczogtatni.

– Sugó úr! Sugó úr! Kérem! Huzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhuzására.

A mint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a szinpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jőjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a cassánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a huszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kaczagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek? Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! Kiálta egy mindenen túl csengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré; mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!

Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.

BÁLVÁNDY.

Ez volt amaz emlékezetes úr, a kihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint «vándorló komédiás direktor»-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, a mivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, a mivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, a mikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy a mi Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinirozott, elegans patvarkodás. Négy vármegye vidám czimborasága bele van vonva e komikus guelph és ghibellin-harczba s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harmincz évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arczvonásai vannak, hogy soha sem vénülnek. Barnapiros arczszin, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek, s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arcz, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti typus; a kiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mæcenás és a kéjencz; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohócz.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja a zsebét, nyulj bele, végy ki annyit, a mennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal se veszed meg rajta, azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláirja a váltódat s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő s kifizeti a temetési költségeidet.

Jeges vizárból saját élte koczkáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vizbe, veszni hagyja s fütyülve odább megy.

A szinészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó szintársaságot megtud, azt messzeföldről elhozatja lakvárosába, s messze földre elkiséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak, ott lakik a szinpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari szinháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget s költ a kiállítás pompájára egész szenvedélylyel.

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kínek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: «bravo! nagyon jól van! remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylaneben sem adták különben».

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg épen fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz szinész, ki mindig részeg, s elkezdi: «most jövök» nem jut eszébe honnan? «a korcsmából» kiált fel rá Bálvándy, s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betűszerint kimondja magyarán, hogy «Rikkheli–e–u» – Risöljő! kisasszony, az Isten áldja meg!»

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: «súgj már annak a hunczfutnak jobban, mert mindjárt belereked!»

Meginti a kezdő debutirozót: «tüzesebben öcsém! nagyobb energiával! el ne aludjál».

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból?

Mikor pedig operát adnak, a kedvencz áriát együtt énekli a szereplővel, s a solóból duót, a quartettből quintettet improvisál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a czigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És a mellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcznak a parterren.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinentia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinentia is.

Egy nap pedig épen mit cselekedett? Bocskay Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem a tudta szerepét. Csupa hosszú monologokból állt a historia. A kire a sor következett, odaplántálta magát a sugólyuk elé s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásitott szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyilást, a melyen meg lehetne innen szökni. A szinészek maguk is sültek, főttek zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményitett gallérjába, (ő német vitézt játszott,) hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba ezt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék el szépen Cserny Gyurkát, aztán ereszszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az inditványnak, a szinészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskay Istvánt, elővették Cserny Gyurkát, az már kedvencze volt a közönségnek s jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának szinházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek? ámbár kiséretükre velük volt nem csak Béni bácsi, hanem Böske is, a ki többet számit.

A tehenesné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmult éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt s nagy későn, egy óra felé került haza a szinház-látogató nép.

Hát az történt a szinházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.

– No direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!

No még ez nem történt meg, mióta a szinházat feltalálták, hogy egy egész szinművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti dijért, a mi egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulási útját Bálvándy azzal, hogy «nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entréet, s nekünk játszák el a darabot még egyszer.»

S azzal neki indult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti dijat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett s akkor aztán a szinészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, a kiknek a vacsorájuk mind kárba ment ez alatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rossz kedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiæ professorától hallotta ezt a hármas aranymondást: 1. «soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne birj.»

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Czilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos «siccz innen!» kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapczagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott az által leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégis csak ki-kitört belőle az elfojthatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyott pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

– Hát te mit röhögsz? rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

– Nem én, édesz mama, nem nevetek, czak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.

– Mit nevetsz megint?

– Nem én, édesz mama, czak a peczenyét fujom.

– Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól s ott hagyta a vacsorát; azt mondta, lefekszik. Czilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagyhamar az ebédlőből eltünni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, a mint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd torkaszakadtából kaczagni. Úgy kaczagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbujtak a fejében, s a könyei csorogtak végig az orczáján, az oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végig várta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

– Ugyan Béni bácsi, mi volt az a jó, a mitől olyan derült kedve szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

– Jajh! kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár hogy maga is ott nem volt. Oh az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok «Holoferno Vitelezzo,» hanem rosszul hallotta a sugótul, aztán igen furcsát mondott; a mire aztán a báró felkiáltott rá, hogy «mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?» Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a theátrumban az emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a theátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fenhangon ám, mint a hogy én most kiáltok. S azt mondta neki: «hallja az úr! maradjon veszteg, üljön le a helyére s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk».

– Nos? És Bálvándy?

– Hát a báró Bálvándy erre oda ment a mamához, szépen kezet csókolt neki s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.

– Hát Béni bátyám mit csinált?

– Én? Hát én is nevettem nagyon.

– Nevetett! Kiáltá Kálmán, nagyot ütve öklével a tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

– Hát mit csináltam volna?

– Hát azt csinálta volna, hogy oda megy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját s azt mondja neki: «ott az úrnak a helye, a hol a zártszéke van, menjen innen s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává».

– Gallérját? hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebujt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét s erőhatalommal elaludt; a mi különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen hiresztelt darab, a mire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a czímszerepben. Egyuttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon ohajtását, hogy ma ő is elmegy a szinházba.

A nagymama és Czilike nagyon örültek rajta. Úgy is nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagy urak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanut hoznak magukkal, a miért a nem nagyurak őket rossz elővéleménynyel kisérik, s folyvást policzialis felügyelet alatt állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, a hol Kálmán öcsémet hagyta a Verbőczy mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.

Oda lopózott az udvar felőli ablakhoz s bekukucsált a függöny-nyilás alatt, vajjon mit mivel Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.

A szobában volt egy vaskályha, ember magasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik tapló sipkáját (volt neki nyolcz) s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végig próbálta rajta a vivóiskola vágásait, egymásután, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! most a fülét! most a nyakát! Volt mit szenvedni a tapló sipkának! Persze a vaskályha nem védelmezte magát.

Itt nagy veszedelem készül, gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a szinházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy «én ma nem megyek!»

– Hát mért nem jösz? kérdé a nagyasszony.

– Nagyon megfájdult a fejem.

– A te fejed? Hol?

– Itten hátul.

– Hát talán nem is vacsorálsz ma?

– De addig talán elmulik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a szinházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herczeget adták volna is!

Kálmán valósággal gyülölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyülölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.

«Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhancz? Az mindenütt bennvan, én mindenütt kivül maradok. Az szórja a pénzt, én kéztül várok minden garast. Az délczeg, hős, izmos termetü, én nyurga, nyápicz, kákabélü. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtánczos a vigalomban, a hova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset irok, s míg azon töprengek, hogyan juttassam azt kezébe, az alatt ez régen el is csábitotta, ott is hagyta a szép leányt.»

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszin haju férfi gyülölete a fekete haju ellen. Oh, ez a gyülölet nagyon régi! Talán a franczia-német háboru elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyülölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a szinházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan? de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenűl; mert a mint jegyet váltott, az alatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiáltott a férfiakra: «helyet uraim, a hölgyeknek!» s kiáltására, mint Mózes előtt a veres tenger, nyilt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgy, hogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak látszott valamit súgni, ki épen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert az öreg úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arczaikat.

Bálvándy, a mint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

– Jó estét, Kálmán barátom, monda neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. Csakhogy egyszer már látjuk. Jőjjön csak velem. Főispán úr ő kegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja s viszi magával, a hová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, a kit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajjon mit akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette arany-foglalványos szemüvegét s elkezdte tetőtől-talpig végig nézni az előtte álló fiatal legényt, a ki meg volt győződve róla, hogy őtet most nem csak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő már most ennyi bámulással szemben mit csináljon?

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel s nem szólt hozzá semmit, hanem az arcza valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt ő kegyelmessége; de akkor sem ő hozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

– Hát ez az a híres krónikairó gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

– Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

«Eppur si muove!»

– Igen is, én vagyok az! felelt merészen s rákvörösre gyuladt arczát fölemelte vakmerően.

– Áh! hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz s annak mondá:

– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt s vitte magával egy szegletbe.

Kálmán meg volt főve.

– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? kérdé zavarodottan Bálvándytól.

– A palatinustól.

– Hát a palatinus honnan tudja?

– A Pestmegyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött értte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

– Ki hozhatta azt elő?

– Azt biz én tettem.

– Hát ön honnan tudja?