– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.
Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patronust talált benne, s ez által még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell leniök.
Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most ő rá nézve a «to be, or not to be?» mint Hamletre.
A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevisszabeszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monologját, a melyben így szól: «hiuság, asszony a neved!» akkor kezdett meglepetve oda figyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arcza önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyité a «fóra Bányaváry!» megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal koczkáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:
– Hiszen ez – Borcsay!
– Hát ön ezt még nem tudta? mondá Bálvándy. Talán még nem is beszélt a barátjával, a mióta szinészszé lett? Még nem látta eddig?
– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.
– No hát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A szinész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szivesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audentiát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapricziózább.
A mint az első felvonás végződött, Bálvándy karonölté Kálmánt, hogy felvezeti a szinpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.
Mikor a publikumon keresztül furakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, a ki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kis fiát?
Kálmán felvilágositá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahoz megy fel a szinpadra.
– No aztán bele ne szeress valamelyik szép szinésznőbe!
Ez utasitással bocsátá el Jenőyné unokáját.
Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a szinpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a szinpadon.
Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, a kire nem volt nehéz rátalálni, mert épen pogányul szitkozódott.
Szidta a lelket!
Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.
«A marha! három bekezdéssel hamarább elkezdi orditani, hogy «esküdjetek!» mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.»
A lélek, ki ez alatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy ő neki nem lehet a padlón keresztűl látni; ő a szinpad alatt ordit, mikor a súgó jelt ad. A sugó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.
«Megölöm akkor azt a sugót! Megölöm!» ordita Hamlet, és valószinüleg meg is tette volna a mit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ez által, ha először is a kardja már arra a czélra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor ha a sugónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Igy aztán csak beérte a Hamlet egy cserép kantának földre leverésével.
Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán oda lépett eléje barátságos üdvözletével.
No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha «lélek» elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a keztyü nem engedi a kézszoritást.
És aztán a patvarba is! az ember királyfi! és művész, s azt sem tudja, hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszoruknak örüljön jobban?
Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.
– Servus! Servus! fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, a mibe nagy adag izgatottság vegyült. Servus Kálmán. Valahára te is eljöttél.
– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt, menté magát Kálmán.
– Nem tudtad? (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) Rák! Hol van a Rák! Igazitsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a puderes döböz!
Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a látogatóit s maga egy fali tükörnek fordult s elkezdte az arczát befehériteni.
Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehéritse már be jobban az arczát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.
– Eh! mit ért az úr ahoz!
Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a szinésznek, ha az élete kedves.
– No majd játék után barátom. Most sietek. Agyiő!
Azzal kapta a fövegét Hamlet s otthagyva barátait, indult sebes léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.
Bálvándy nagyot nevetett magában s még azután egy pár obligat bókot vetve a naiv Oféliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.
– Ejnye, de hamar visszakerültek, mondá az öreg asszonyság, mintha csak lekergették volna a szinpadról.
– Egészen úgy van, mondá Bálvándy. A dán királyfi, mielőtt azt a sok embert, ki most a szinpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.
– Ah, olyan büszke? monda a nagyasszony. A theátrista.
– Épen azért, mert theátrista; védelmezé őt Bálvándy. Óh az nagy úr, az a kóbor theátrista! Maga teszi magát azzá, a mi lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, a míg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. A hányan látják, annyian szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménynyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari szinházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, a ki a mellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, a mit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagy urakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Oh az a vándor komédiás többet tesz egy maga, mint a pap, rector, biró, vármegye, és a tudós társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándor komédiásnak s nagyon meguralom, a hol találkozom vele.
Ez a thema felszokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik Czilike.
Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehüteni azzal az észrevételével, hogy «az igaz, hogy elég nagy úr a vándor szinész, a míg fiatal és szeretik; de hát mikor megvénül?»
– De hát nem vénül meg.
– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?
– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hi valakit, a ki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé meg csak emlékkő állítással sem, mint más hires embernek, hanem békében hagyják aludni.
Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a czigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot, hogy az «O du lieber Augustin» dallamának tizenhatféle variatióját eljátsza rajta, nem törödve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, melylyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit czinczog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kisérteties szinfonia kellene.
Két arcz pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Czilike. Valjon miről gondolkoznak?
A SÁRGA VIOLÁK.
E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, a mit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy a ki ily koczkáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)
Az öreg asszonyság őszinte szivességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyenczévé! mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! hogy fogadták egész szekérsorral, meg bandériummal, mikor Miskolczra ment; hogy lett egy nap «per tu» tizenkét mágnással; már annak ha fele volt is igaz, sok volt.
A nagyasszony a szivesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghivják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a szinészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony scrupulusai miatt elvettetett.
Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: «katonatiszt, pap és mágnás.»
Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, a hol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, a kiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.
Hát a szinész?
No az egeszen más! Az csak eltürt nemzetiség. A felől mindenki tudja, hogy csak grácziából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.
Pedig Czilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.
Egyszer, mikor épen a szinésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Czilike milyen szépen énekel, a vendég-asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, a miket tud.
A lányka irult-pirult, vonakodott: «de hát melyiket?»
Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.
– Azt, hogy: «Von der Alpe tönt das Horn.»
– Azt én nem tudom.
– Dehogy nem. Bányaváry úrral a multkor énekelte. Majd kisérni fogja Bányaváry úr.
Bányaváry aztán vette a gitárrt s elkezdé a német dalt; Czilike is csak belejött aztán, s amint egyszer neki bátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.
– Kisasszony! monda az igazgató; nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.
A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.
– Úgy-e bár, mink is tudunk valamit, a minek még önök is tapsolhatnak?!
Hanem hát szép Czilike! azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy «a havasról szól a kürt!»
… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a szintársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.
Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.
Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Már most ő azt soha sem fogja többé látni.
S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, melylyel jutalom- és bucsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szive alluvialis rétegeiben elrejtett hódolatát; de ime, tél van.
Voltak azonban a nagyasszonynak hirhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszinű szegélylyel, mik épen ez időben nyiltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.
Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.
Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a szinházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, a nélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, a mit magával vitt; ő visszatér, a sok cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A csonkított részt az utcza felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a szinpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.
Ez így volt kicsinálva.
Az nap pedig még egy bucsú-ebédre voltak a szinészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.
A director magas páthoszszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szives vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jőjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.
Czilike is olyan jó volt, hogy bucsúdalt énekelt nekik: «Isten hozzád, te csendes ház!»
A dal végén mindenkinek a szeme könyes volt. Czilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, a miről az a dal emlékezik. Azután bucsút vettek és elmentek.
Kálmán egész lakásáig kisérte barátját, Bányaváryt, s Czilike és a nagyasszony az utczaajtóból utánuk néztek, a míg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.
És azután minden úgy történt, a hogy ő kicsinálta.
A zsebkendő otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos virág-levagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg s egy meleg kézszorítással jutalmazá.
Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!
De annál többet is tett. A mit már Béni bácsi sem kivánt tőle.
Azt tette, hogy mikor a szinpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.
«Hüh, lelkem ifjasszony! mondá magában Béni bácsi. Mit csinált! nem azért adtam én magának a sárga viola-bukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már a bukétot.»
Hanem az bizony végigjátszotta a sárga viola-bukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát?
Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit? s miután mindenki elmondá a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:
– De milyen természetes formájú csinált virág-bukétokat viselnek ezek a szinésznők!
S nagy szive könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arczán, ki sehogy sem birta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.
Nem vett észre a mama semmit!
Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes szintársulat, dalkart képezve elénekelé bucsúdal gyanánt a «jer vidám csónakos»-t, a mi a közönségnek olyan kedvencz dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a «Fidelim, Lillám!» refrainejét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szives pártolást, szivébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgy, hogy a közönség szépen haza takarodott, s a szónok még mindig beszélt; a szinészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a szinpadon, de az epilognak még sem volt vége; míg a művészi önkivületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: «aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is haza megyek.»
Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement süspendüvel.
Az utczán minden ember «Fidelim, Lillám»-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szive körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra, «Fidelim, Lillám!» csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy korcsmából hazatérő polgártárs éneke «Fidelim, Lillám!» Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a «dicsértessék a Jézus Krisztus!» helyett fohászkodni, hogy «Fidelim, Lillám!» S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.
Hanem ez már nem a «Fidelim Lillám»-at énekelte! De nem ám.
– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!
No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt s dunnája alá, mint valami erősségbe.
A nagyasszony jött nagy furiával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.
De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém iróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, koczkáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.
S a mint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arcza, mely rendesen piros volt, most szederjés szint váltott a haragtól.
– Olvasd! Olvasd ezt! Rivalt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.
Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté a le fejét.
Bucsúlevél volt az – Czilikétől.
A kedvencz leány elment a theátristákkal, szinpadi princzesznek, szinész mátkájának, művészet martyrjának, családja számüzöttének. Azt irta meg nagynénjének abban a levélben.
Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajtavaló ruháját, úgy szökött a háztól.
Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sirva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.
– Meg vagyok gyalázva! Világ csufjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!
Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsó ruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kisértet, odarohant mamájához.
– Mama! Édesz mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Czilike! Hozza frisszen az opodeldokot!
– Eredj a gutába az opodeldokoddal! kiálta rá a nagyasszony, a nagy sirásból még nagyobb méregbe hozva. Ne ordíts a Czili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.
Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön el kezdett öltözködni, s mindent viszájáról szedett fel magára.
Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy a mire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahoz neki, a költőnek még elég szive nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik és készül magas állású úrnak!
A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!
– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért boszút áll, igazságot szolgáltat?
– Nincs, felelt Kálmán.
– No hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.
S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény a feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet s úgy vágta a földhöz, hogy a fentisztelt magas úr sem tette volna különben.
Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.
Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma épen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.
– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!
– Nekem! Hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhuzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.
A rémületet arcz még soha jobban ki nem fejezte.
A nagyasszony elkezdett kaczagni rajta. Két öklét összeszorítva, fenyegetőzött és kaczagott; majd a szive szakadt meg, úgy kaczagott.
Azután leült a pamlagra s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és bámult maga elé mereven.
Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.
– Összeszedted már a könyvedet? Kérdé aztán egyszer.
– Igen.
– Soká kell még készülnöd belőle?
– Már készen vagyok.
– Mikor indulsz a vizsgát letenni?
– Holnap, ha akarod.
– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, a milyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás, vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem a csábitójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? nem hallottam hirét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a himével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kinlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, a hol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. A mim van, kilencz tizedrészét magam kerestem. Uraság, gazdagság, a mit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; birói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat, nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy a mit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!
Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé, megcsókolá, s azután e szókat suttogá:
Még ma elmegyek…
A MIT A PATVARISTÁK TANULNAK.
Egy hét mulva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserü-savanyú irodájában.
A legelső, a ki megérkeztekor agybafőbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principalis kapta nem csak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, a mely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.
Még nem beszélhették ki magukat, a midőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.
– Hahá, domine fráter! kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát megérkezett? megérkezett? Letette az exament?
Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.
– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus». Mintha látnám. Pataki bizonyitvány?
– Igen is.
– Volt ott?
Kálmán szörnyű sértett arczot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind ő rá nézve.
Korcza úr kinevette a neheztelésével.
– Jól van jól, domine fráter (az már nem «audiát»), nem kell mindjárt megaprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megaprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, a meddig tetszik; a haját szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este theátrumba, vagy a nagy gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett? A nagymama küld a mennyi kell. Aztán ha megkiván valami irásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig megtalálja unni, csak adja oda az «audiát»-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdum fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.
Kálmán hagyta ezt a szép instructiót mind a fejére kiöntetni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.
Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.
Először is ő volt legelső, a ki felkelt a háznál, s mire a hajdu felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az iróasztalnál és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.
Élvezte az egyedüllételt.
Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.
A második aztán az, mikor saját kenyere van.
Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, a mi után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertrenéző ablakkal; a hol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem beczézi, a hol átadhatja magát annak a gyönyörnek, a mit a gazdag kedélynek az egyedüllét nyujt.
Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátra mehet kis szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon; deklamálhat, lelkesülhet, könyezhetik: senki sem látja meg. Irhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas páthosz hangján; kaczaghat a humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt megkérdené: megbolondultál-e?
Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, phantasticus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, irásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harczolt volna az előtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!
Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!
Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalmak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, a miknek a vége rendesen az, hogy egyik se kap semmit. Vannak azután megint más forma perek, a mikben mind a két paraszt kap valamit: – mogyorót – a fáját.
Az ilyen pereket nem igen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; a mi nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.
Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már haza megy s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor épen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott oly jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, a ki egy olyan gyönyörű teremtés, a minőt még soha sem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig s dirigálta a streich-terzetett, vocal-solo kisérettel reggeltől délig; hanem a szép tiszttartó leány nem érkezett meg.
S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartó leány még akkor sem érkezett meg; valószinüleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papirba tekert csomagot nyujta át titokban a dominus fráternek, mint «diurnumot», mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: «megérdemlette domine fráter, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért».
Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban? talált benne öt szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot keveselnék.
De hiszen Kálmán nem volt rászorulva az accidentiákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy huszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze s jól tud vele gazdálkodni.
Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólit egy pár irnokot, hogy segitsenek a leirásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leirják ők ketten Sándorral; nem kell osztozó. Le is irták az okmányokat reggelig s a húsz forinton megosztoztak.
Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.
Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonynyal.
Minek következtében azután nem sokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:
«Te kevély Kámbizes!»
«Csak nem akarsz ahoz a pénzhez nyulni, a mit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.»
«Alázatos szegény nagyanyád»
«Erzsébet.»
Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?
Nagyanyjának csak a virágos kertjében volt még öröme. Tavaszszal már kezdődött a tulipán idény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszinü, zöld szegélylyel s sötét csokoládészin és sárga csikokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörüségére ki nem ád.
Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipán hagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasitással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virág-ágyába.
Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerü tulipán hagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmult az magától.
Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyilni, a mikről semmi tudomása nem volt.
Persze Béni bácsi csak kaczagott és tánczolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda?
A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kiséretében kapta Kálmán:
«Te csúf ember!»
«Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyptomi hieroglyphképen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipán-szirom volt közbe ragasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád, szerető nagyanyád, Erzsébet.»
A haragos levelek aztán soha sem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.
Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hizelkedni.
S valami titkolnivalója volt.
Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől? Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.
Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjféleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.
Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszermásszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bizta. Az ő dolga volt azontúl a látogató clienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kivánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, a mi fiatal emberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versirás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.
Egy reggel Korcza úrnak személyes informatióra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba feljegyzett naplójába.
– Igaz! szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hivják, a kiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében: hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal quittek vagyunk. Hát ha idejön az alatt, csak absolválja, domine fráter. – A hajdu lássa el az embert oda hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne ereszsze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a birságot, tartsa csukva a fakamrában, míg haza jövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jőjjön ki belőle.
Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!
Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettősajtó külsőjén elkezd valaki koczogtatni, azután a két ajtó között nagy czihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy czeremóniát csinál hozzá.
– Szabad már no! kiált eléje Kálmán türelmetlenül.
Azzal lassan felnyilik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak, fontostalpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésüvel hátrafelé simítva, oldalán posztószéltarisznya, megkisérti, hogyan lehetne felényi ajtónyiláson beférni, mint a mekkorát a termete elfoglal? mig végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyiláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kivánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr?
– Nincs itthon. Mi tetszik?
A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, a miről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban s nagy jámborul elkezdi:
– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.
– Áh! tudom. Contra Decséry. Fizetni jött?
– Igen is, fizetni jöttem.
– Megkapni valamit?
– Igen is, kapok valamit.
– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbizott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.
– Huszonöt botot, ugy-e? Kérem alássan. Oh! köszönöm alássan.
– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt absurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.
– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem igen is. És hát nem kell megkapnom? Oh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.
– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend irni?
– Valami keveset.
– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.
– Ejnye hát ugyan siessünk vele.
A kopott ember odament az iróasztalhoz s igen szép gömbölyű betükkel aláirta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósujtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.
– No, ezen átesett kend. Már most csak fizesse kend le azt a kis pénzt; aztán elmehet Isten hirével.
A kopott ember csak ravaszul mosolygott, az állát simogatva.
– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.
Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, a mivel épen nyugtatványt akart irni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.
– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend ki, a hajdu majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.
– Köszönöm kegyes jóakaratát.
Kálmán csengetett a hajdunak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Már most hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha olyan pimasz.
Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.
Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, a mi neki dukált, itt a nyugtatvány róla.
Korcza úr bele sem nézett az irásba, azt mondta: jól van.
– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.
– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajduval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak ő méltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.
A hajdu nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de a kinek láttára Korcza úr ijedtében felrugta a háta mögött őgyelgő karszéket.
– Ezt csapatta meg, domine fráter! Tyüh! Kutya kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!
Korcza úr az üstökéhez kapkodott s fél lábával tánczolt dühében, ijedtében.
– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!
S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) Ilyen a poéta.
Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak épen nyugtatványt vett az «elvben» kiszolgáltatott botokról.
– Micsoda? kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! – E szerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine fráter e szerint bevallja, hogy egy huzomban hamisított, csempészett és egy kézre játszott az ellenféllel.
Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.
Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.
– Ne tessék zsörtölődni monda, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdu. Megkaptam-e a huszonötöt?
– Igen is meg, bizonyítá a hajdu. Mikor kijött a nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: Jőjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálczáját. Én most odabenn aláirtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenrül adhat quietáncziát. Ekképen történt.
Korcza úr elkezdett kinjában fütyülni, s a tarkóját, meg a tomporát ütögette a tenyereivel.
– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e domine fráter, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?
Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.
– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e? Azt mondta: «igen». Fizetni jött-e? Azt mondta: «igen». Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: «igen». Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia? Azt mondta: «köszöni szépen».
Erre mind a hárman nevetni kezdtek: cliens, principális és hajdu.
Tökéletes igaza volt a poétának.
Korcza úr diákra forditotta a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.
– Sed bene ipsi contigit? Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!
A mi magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukoricza nadrágban?
Aztán folytatta magyarul.
– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le domine fráter az asztalhoz s segitsen a pénzt megszámlálni. Tessék Tóth uram.
Tóth uram tehát előbbre lépett s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, oda helyezve azt Kálmán elé.
– Ennek két ezer darab öt forintosnak kell lenni.
– Számlálja meg domine fráter.
Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Meg van! A principális átvette s ő is megszámlálta újra.
Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.
– Ennek meg ezer darab tiz forintosnak kell lenni.
Az is hasonló mustrán ment keresztül.
Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsiros iszákból, megannyi tizezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, valjon adja-e még? De már lappadni kezd.
A következő csomagot ezzel a szóval kotorázta elő a kopott ember.
– Itt van pedig ötszáz darab százas.
Ötvenezer forint.
Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Ujoncz embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.
Ez is meg volt. No, az excellentiás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.
– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harmincz darab ezeres.
Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.
S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végig számlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:
– Ez nem harmincz, hanem harminczegy darab!
Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:
– Igen is. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr ő kegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletü kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, a melyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utczán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka? Annak nem lehet befogni a száját. A mint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az ő neki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy «a fanyelü szent», a mi elég csunyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket s aztán ülhetünk a tömlöczben nagyméltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szent képet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.
– Hja! kedves nagyuram, Tóth uram! monda Korcza úr, ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg buzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processio is! szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!
– Hát hisz arra való ez a harminczegyedik ezeres! szólt hunyorgatva Tóth uram. Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kivül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már én nekem az a nyelves asszony.
– No, jól van. Én megpróbálom. Monda Korcza úr fontoskodó képpel. De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem igérhetek semmi bizonyosat.
– No csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.
– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is domine fráter Kálmán fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban s Tóth uram irja alá. Én pedig megirom a nyugtatványt erről a kis pénzről.
Ez volt tehát az a «kis pénz», a mit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.
Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.
Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odább állt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, a minek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az iróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.
Akkor aztán szaladt a félbehagyott informatiót folytatni.
A mint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, a mi szemét megszurta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyü, a milyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági dijt a patvarista számára.
Kálmán felbontá, mi az? Egy két garasos volt.
Hogy felugrott a helyéből mérgesen!
Hiszen az is nagy boszuság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy két garasost! Egy vastag veres rézpénzt!
Hogy nem ütheti a hátához!
Tréfálni akart a gazdag paraszt? vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos kharakterét?
Ez már mégis nagy boszuság!
Most már hova szaladjon utána?
Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a két garasos.
A mint e fölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.
«Szabad!»
A kopogtatás ismétlődik.
«Szabad már!»
Meg ujra kopogtatnak.
– Ejnye, ki az már?
Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, a ki nem tud bejönni?
Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hét galléru köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének hajaszálai hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arczának soványsága azt látszik hirdetni, hogy ime egy ember, a ki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyirva s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.
Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:
– Alázatos szegény szolgája az úrnak.
Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentul minden kopott külsejü látogatóval a legnyájasabban bánjék s annálfogva még annál is szerényebben viszonza:
– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?
A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:
– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális urhoz?
Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:
– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.
A szerény látogató erre valódi inséges szuplikáló hangon könyörge:
– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?
– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal. A kis kopott ember az alatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.
– Egyébiránt mit kiván uraságod a princzipálisomtól? Kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.
A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás fölött simogatva, nyögé ki:
– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.
No biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, a kik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s a kiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egy pár krajczárral, a hogy épen kedvében találják.
Nosza eszébe jutott az elkárhozott két garasos.
Menten sietett az iróasztalához, s aztán nagylelkü pártfogói arczczal jött vissza az öreg urhoz.
– No hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám; szólt markába nyomva a két garast, már most az Isten áldja meg békével.
Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.
– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifju úr grácziáját. Az Isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.
Még a becsukott ajtón kivül is hálálkodott; Kálmán utána nézett az ablakon. Az öreg úr még az utczán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.
Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.
Egy óra mulva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdunak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.
– Nem keresett valaki az alatt? Kérdezé azután Kálmántól, a mint benyitott.
– Valami kéregető. Elutasítottam, felelt Kálmán, fel sem nézve az irásból.
Korcza úr át sem öltözött, mikor haza érkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a himzettet nyomta a fejébe.
Kis idő mulva megint hangzott az a gyanus kopogtatás az ajtón, háromszor egymásután, s a sok «szabad! tessék! herein!» biztatásra végre ki is nyilt az ajtó s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.
Kálmán boszusan csapta le a tollát s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza urnak: «már megint itt van!» de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.
A mindig pökhendi arcz, melylyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, utközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.
– Áh! alázatos szolgája excellentiádnak!
Excellentiádnak!
Kálmánnak elakadt a lélekzete.
Ő ezt az excellentiás urat épen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!
Az excellentiás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.
– Frissen, domine fráter! kiálta Korcza úr, segítsen levetni ő excellentiája köpenyegét.
– Oh kérem alássan, meg nem engedhetem. Tiltakozék az excellentia. S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygalléru, állig begombolva; úgy hogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.
– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellentiádnak! Kálmán fráter, adjon egy zsámolyt ő excellentiája lába alá.
– Óh köszönöm alásan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.
Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.
Mintha tövisekre ültették volna le!
– Vártam már excellentiádra; monda Korcza úr. Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.
– Oh enyém lesz a szerencse.
– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.
Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!
Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, a kinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a főispánnak, a kihez ő neki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.
S ő excellentiája mind ezt nem látszott észrevenni.
Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.
Ez volt az a «kis pénz», a miért az ügyvéd urat kereste.
Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát s mondogatta magának: «óh te poéta! oh te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?»
A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félre inté Kálmánt s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott palaczkokat hozzon fel ez alkalommal a pinczéből? Maga nyitogassa fel és szedegesse ki a dugóit.
Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pinczéből.
Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképen!
Mire visszakerült a palaczkokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kaczagnak valamin.
A mint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kaczagást.
Világos, hogy a két garasnak nevettek.
A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelidségbe hozta arczvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer nevetésre kuszálta képe ránczait, míg azokat megint más configuratióba birja összerendezni.
Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a «két garas» fatalis esetét.
Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s aztán osonhasson valamerre.
De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; a mint felkeltek az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság s oda állítá ő excellentiája elé, e szavakkal mutatva őt be:
– A főispán úr ő excellentiájának leendő júrátusa.
– Van szerencsém; mondá ő excellentiája. Sok jót hallottam uram öcsém felől beszéltetni. Szép készültségü, jó erkölcsü ifju. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szivéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön soha sem lesz gazdag ember.
Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó; ő excellentiája is mosolygott nagy szeliden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.
Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a száz esztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.
Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anecdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.
A nyájas, alázatos excellentiás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a fekete kávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.
Diákul beszélnek.
Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.
Oh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén. Azon a nyelven, a melyben nevelkedett; a melyen gondolkozik, a melyen éjjel álmában beszél, a melyen az úr Istent megszólítja és viszont megérti; a mely a királynak és a nemes embernek a nyelve; a mely megkülömbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; a mely a «corpus juris» és a privilegiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a «senki» nyelve, mely senkit meg nem aláz.
Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.
No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiomában előadja azt az előzményt, mely a fatalis két garast az asztalára hozta.
Kiderült, hogy ebéd után ő neki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.