Ő excellentiája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben tartá az a tréfás quiproquo, a mibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.
– Ad vocem! monda a gróf, kiverve pipáját. Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.
– Parancsoljon velem excellentiád, monda Korcza úr; ismét nyujtva a dohánydöbözt az illatos véki dohánynyal.
– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, a mit szeretnék tőle visszanyerni.
Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papirszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.
– Kálmán fráter! gyujtsa meg ő excellentiája pipáját.
Kálmán a neki nyujtott fidibuson e szót olvasá: «taceat!» (hallgasson!)
– Mi legyen az a tárgy? kérdezé Korcza úr.
– Egy kőfeszület.
– Egy kőfeszület? Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hirét sem hallotta volna.
– Igen; egy fogadási emlék-kereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda, midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már husz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a herczegnő, annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt birtokába került; és semmiképen meg nem akarja engedni, hogy a kereszt kálvinista-kézen maradjon.
Korcza úr nagy füstfellegeket fujt a pipájából s nézett a maga alkotta ködbe.
– Hja! Ez pedig nehéz dolog! monda farizeus-képpel. A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.
Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. Dehogy értette! A poéta!
– De talán ide adná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.
– De igen is veszi hasznát. Azon szent ereklye egyuttal búcsújáró-hely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei épen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.
– Hát tudja mit? fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a herczegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e czélra egy ezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?
– Már nem tudom. Meg fogom kisérteni, monda Korcza úr; ott hagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. Hanem egytől óvom excellentiádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellentiád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tizszerannyival sem elégszik meg. Oh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!
A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s igérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szivességeért.
Kálmán most már többet kezdett érteni.
A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos koczogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.
Szemei ragyogtak s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.
– Jelentem alássan, megjöttem.
Ő excellentiája fel is kerekedett mindjárt s igyekezett mentül távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, a kinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó szobából az irodába, a hová Kálmán kikisérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Ő excellentiáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán az ötgalléru köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; ő excellentiája hetvennégy éve daczára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt a felől, hogy alázatos szegény szolgája marad.
Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.
– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! monda Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.
– De meg is szolgálom az úrnak, monda a boldoggá tett férfiú, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malaczot.
S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen, völgyön odább.
Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyéd így szólt patvaristájához:
– No, domine fráter! Vegye elő naplóját s irja be sub rubro «sportulák, accidentiák:» «a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt.»
Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nem tetszését.
– Hát maga mit tenne ez esetben?
– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját s kivánnám tőlük a honorariumot.
– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malaczot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, a mit a patvaristája adott neki. Oh, maga poéta!
Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malaczot; de biz az is csak olyan nyársra való malacz volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a herczegnő sajátkezű köszönő levelét küldé el neki, sajátkezüleg czimezett boritékban; hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt irva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.
A PER-SIETTETŐ.
Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:
– Domine fráter! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdun kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Az alatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ez alatt jőnek a cliensek, fogadja el őket, hallgassa ki s vezessen a dolgaikról diariumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a váló-perek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. A melyik még folyamatban van, ahhoz irja még saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjeszsze elő.
Az ilyen megbízások Korcza úr főfőtréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilencz esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy megtiszteltetésre, hogy «dehogy nem! Majd én itt neked bele ülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processusokból s kanyarítok replikákat, a mikre az ördög se kért! De alig várom, hogy hihuzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, a ki meg akar találni, a «Hétválasztónál» a billiárd mellett!»
Tíz közül kilencz bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is tette.
Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, a ki belefeküdt a rábizott periratokba, mint az új fűszeres inas a mandulába és mazsola-szőlőbe, s a ki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replika-töredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betüig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiátot. «Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!»
Az ilyen ritka species azután mindig kedvencze maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, a hol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.
Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.
Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvárkodott.
Hanem ezek a pörök ő belőle nem csináltak prókátort.
Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki, hogy ő belőle nem lesz jó ügyvéd.
A költő missiója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni, ha ez a védencze; oly melegen, oly erélylyel, oly furfanggal, mint a hogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös «alter ego»-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.
Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.
Testvérek veszekednek azon a vagyonon, a mit a jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.
Nagy urak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát.
Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.
Világos követelések elnyujtatnak két emberöltő időn keresztül.
A pörbefogott fillér megnő tallérrá a végén.
Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok lesznek.
Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.
Jőnek emberek, a kiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek a nélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye biró elé ne kerüljön.
Határvillongások száz esztendős folyamának biró nem birja végét vetni.
Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.
És végűl «plus valet favor in judice, quam lex in codice.» (Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.)
Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a földalatti világnak! A hamisítások, végrendeletsikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragœdiái, mik a magasabb mívelt körök selyem-függönyös ablakai mögött játszattak le; alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.
És aztán az a nyelv, a min a prókátorok maguk beszélnek egymásról ott a papiron! Mikor már kifogytak egymás clienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiator, a ki egymást szétmarczangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről? Nem maradhat olyan piczi kis bűne titokban, a mit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kis diákkorában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító; ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis huszast adtak vissza: hamis-pénzverő a neve; ha liberalis nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor atheista; ha kártyázik; akkor «spiller»; ha nem kártyázik, akkor «schnorrer»; ha van felesége, akkor «hahnrei»; ha nincs felesége, akkor nőcsábitó; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyujtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, a melyiket valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomásu dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták, stb. Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a biró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt s «biróilag» kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy az egyik félnek «emendát» (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.
Kálmán mindent megkisértett, a mit főnöke rábizott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú munka után lefekszik, nem bir aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti: nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papirt, tollat vesz kezébe, és a mikből nappal kivonatokat irt, a csodaperekből, éjjel regény- és drámatöredékeket teremt.
Mert az gyönyör!
Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?
«Hiszen nem dolgozom: élvezek!»
Miért dolgozol éjjel-nappal?
«Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!»
Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.
Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony?!
Van egy betegség, a miben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.
Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.
Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak? A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.
Egy dél előtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos «szabad» jelszót elkiáltani, azzal egyidejüleg, egy kategorikus csizmaorr-rugás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyilásra, s az iratai közül felmerülő ifju előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.
Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora; hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.
A hatalmas férfiu zengő sarkantyus dobbanásokkal járult a fiatal ember elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőrkravátlijában a nyakát s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:
– Itthon van-e a fiskális?
Kálmán hivatalos készséggel s a mellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: Biz az nincs itthon.
– Hát hol csavarog ilyenkor? mennydörgé a kardos úr. Mikor megirtam neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az iródiákját? Ezt a mamlaszt.
Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.
– Jól van, jól öcsém! Kiabálhatsz nekem! némítá el a nagy vitéz. Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz én miattam, a mit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hizelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem a mit én mondok neked, azt te meghallod. No hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyujtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s épen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint a milyen a principálisod.
Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.
A süket úr pedig folytatá nagy hangon:
– Beszélj! beszélj. Tátogathatod én miattam a szádat, akár csak a csizmám talpának beszélnél. Már most én itt leülök a kanapéra s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.
Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok között, s mi után rohammal elfoglalt egy positiót, abban megerősítette magát, s ballábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, a ki őtet e pivotból ki fogja mozdítani.
Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; a kinek az az előnye van, hogy huszonnégy fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspánczéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.
S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak két hét mulva jön haza.
Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik irásban fog correspondeálni.
E szándéka kiviteléhez leült iróasztala mellé s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.
De nem készülhetett el vele.
Mert alig járt közepe táján, midőn új ajtónyitást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr s elordítja magát.
– Ahán! itt jön a kópé valahára! Szervusz fiskus!
Kálmán kiváncsian tekinte hátra, vajjon ki lesz az a szerencsétlen, a kit a harczias látogató Korcza úr helyett elfogott? S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. Ő érkezett meg hamarább a kitüzött időnél, egész úti-készületestül.
Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.
Csúnya intrikus-képet csinált, mikor végig nézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.
A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátli-másliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve, mutatá be magát.
– Én vagyok Sátory főstrázsamester! uram!
Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az?
Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda?
A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan oda férkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábbujj hegyein hozzá, úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá s azt mondá neki:
«Hán?»
A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.
– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a huszároknál.
Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a balfüléhez s balszemét összehunyorítva s a szája balszegletét csunyául felhúzva, kérdezé:
Az őrnagy elszörnyedt e természetkivüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, a ki nem hall semmit.
Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez s két tenyerét két oldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy csak a torkán kifért:
– Sátory major vagyok! Ördög bujjék a süket füledbe.
Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.
A vállát vonogatta s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.
A vitéz úr kétségbeesve tekintgete szélylyel. Micsoda fegyver nemével ölje meg már most ezt az embert?
Megtalálta!
Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színüre levén festve, hatalmas nagy betükkel ezt a kérdést irta fel rá?
«Süket az úr?»
Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:
«Kissé nagyot hallok.»
Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből s irta a colloquium folytatását az ajtóra.
– Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?
Korcza úr előkeresett másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Irta aztán a választ.
– Azt, a mit Májor úr: nyugszik.
Kérdezett ismét a major.
– Mért nyujtjátok ezt a pert olyan nagyon?
Felelt rá Korcza:
– Mert nyulik.
Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:
– Az alperesi ügyvéd épen olyan gazember, mint te vagy.
Korcza úr replicázott:
– Magadra mondd, goromba.
Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.
– Egy kézre játszotok mind a ketten.
Korcza úr moderálta magát:
– De nem az úr kezére.
Az őrnagy krétája így fogott:
– Tolvajok, rablók, mikor akarjátok a pert elvégezni?
Még rettenetesebb volt rá a válasz:
– Majd ha az úr meghalt.
És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után kréta nyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgy hogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára irhassa a folytatását a hallatlan csunya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki e néma veszekedésnek szótlan tanuja volt, minden perczben azt várta, hogy a mint az egyik ott térdel s irja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálczát onnan a szegletből s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, a mi ilyen helyzetben épen nem a feje, hogy azt süketen is meghallja. Az őrnagy guggolt épen az emléktábla előtt, irván:
– Gyilkosok! méregkeverők! meg akartok ölni!
Korcza úr nem maradt adós.
– A ki fél a megöletéstől, akaszsza fel magát.
Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.
– Én titeket összeapritalak kuty – (de már ez nem fért oda).
Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztül irta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:
– Eb fél az úr rozsdás fringiájától.
Az őrnagy kitalálta a módját a discursus folytatásának. Meglelte a nyullábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat s olyan magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.
– Én föladlak benneteket a császárnak.
Korcza úr sem volt rest.
– Nem félek én a császártól sem.
De már erre a mondásra megszünt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát s ráütött a tenyerével a kardjára.
– Micsoda! ordíta rettentő sebzett oroszlán hangján. A császárról merte ezt irni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a viczispánhoz! Hozom a profuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a blasphemiát. Le ne merje törülni, míg ujra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr irta! Egyszeribe itt leszek a patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.
S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generalissal, auditorral, profuszszal, patrollal, Krigsgerichttel, míg csak ki nem ért az utczára; hanem aztán a mint az utczán végig ment, csak még is meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképen miért is félne valaki a császártól? hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az irást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se viczispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhivatta hű trombitását Csuka Ferit: «gyere fiam, tedd a trombitádat a fülemre s fujd el nekem rajta azt a nótát, hogy «ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!»
Azzal aztán végig feküdt a pamlagon s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.
Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatánczot a megtartott csatatéren.
– Lássa domine fráter, monda Kálmánnak: az ilyent is meg kell szokni a prókátor embernek.
Kálmán csodálkozva rázta a fejét.
– Nem értem ezt az egész dolgot.
– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furcsa bonyodalmaknak, a mikben mindenik félnek igaza van.
– Tehát az őrnagynak igaza van?
– Tökéletes igaza van.
– És nekünk?
– Nekünk is igazunk van.
– Az lehetetlen.
– Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyors parasztokkal jöttem, s azok csak épen lovat váltanak; sietek vissza a «Fehér farkas»-hoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No majd ha haza jövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, a mit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért s az engem compromittálna, ha a pert birói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán-Sátory-féle válóper. Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ád gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzá fog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kiváncsisággal, a mivel egy fiatal ember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kisértse meg akár az alperes, akár a felperes védelmi állását elfoglalni. Irjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú phantasiájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafus-ismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intentiójából rájön-e a dolog velejére?
– Nem fogok belenézni. Monda Kálmán.
– No ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.
Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megujítása s bonyolult cancelláriai ügyek kivánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a fehér farkashoz.
Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.
De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félbenmaradt költeményeit: jertek múzsák, jertek ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!
Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyilt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon czélból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelenteni valója van, azt megtehesse.
Jutka asszony volt a szakácsné.
Jutka asszony nem tudott sem irni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.
Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két huszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy huszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy huszasból nemcsak elegendő húst, tojást és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piaczról hazaérkezett, a patvarista előtt élő szóval el kellett számlálni mit vett és minő áron, abból az egy illetőleg két huszasból? mennyit hozott belőle haza? Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle, és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási czikknek egy pár krajczárral feljebb tenni a tariffáját; úgy, hogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy huszasból, mely áll 50 váltókrajczárból, képes volt 55 váltókrajczárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit s azután csak megnyugodtak benne.
Mikor tehát Kálmán a benyiló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.
Ezuttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.
– Mi baj, mi kell?
– Csak jöjjön hamar, suttog Jutka asszony. Egy szép asszonyság van itten.
– Hol?
– Hát hol? Itt a vizitszobában.
– Hogy jött oda?
– Én eresztettem be.
– De hát minek eresztette be?
– Hát hiszen ismerem; sokat jár ide. Gazdag kliens!
– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?
– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.
– Ejnye! évelődék Kálmán; hogy már most félbe kell hagynia a dolgot. Mindjárt megyek.
Egy kicsit körülnézte magát a tükörben, (valljuk meg, a fiatal ember egy kicsit hiú) aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.
Mekkorát dobbant a szive, a mint a hivatlan látogatót megpillantá.
Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.
Annak a rejtélyes pörnek a védencznője, a mire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a pörre, sem a védencznőre.
– Ah! ön a fiskális patvaristája? szólt a delnő, kaczagó hangon, a mint Kálmánt meglátta. Ejh, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.
Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.
– Nálam minden héten van tánczestély, s ott a fiatal tánczosokat mindig szivesen látjuk.
Ez egy kicsit lehütötte. Mint tánczost! Hiszen csak hivatalos functiókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.
– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. Valamit meg akartam tudni a peremből.
Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre s lekönyökölt és maga elé bámult.
Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van ő nagyságának.
– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?
A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.
– Hála Istennek! csak egyféle perem van a világon. A válóperem.
No ez szép kelepcze.
Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibuvó ajtót.
– Én úgy tudom, szólt szemeit lesütve, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.
A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kaczagni.
– Hahaha! milyen rosszul tud ön füllenteni! Hisz az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinhagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni?
Kálmán egyre nagyobb zavarba jött. Ezek a kaczagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.
– Igaz; vallá meg, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bizta rám s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.
– Hogyan? Ön maga olvashatja, a mi engem érdekel, én pedig nem?
– Én bele sem pillantottam abba.
– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne? És én is meg akarom tudni!
– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.
– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No én akarom! A hölgy daczosan dobbantott lábával. Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játszák!
Olyan jól illett neki a parancsolás.
– Menjen no, hozza ide azt a pert!
Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.
Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alaku irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.
Azaz, hogy az olvasásból nem lett semmi.
Durczásan csapta össze az egész paksamétát.
– Hisz ez diákul van.
Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.
– Hát persze diákul van.
– De hát én ebből most hogy értek meg valamit?
A hölgy boszusan csettentett nyelvével.
– Ön nem is tud semmit.
Azután megkisérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat? Nem ment semmire.
Akkor összetette a kezeit s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.
– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.
– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.
A hölgy suttogva mondá neki s megfogta kezét:
– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.
Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, soha sem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.
Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni.
Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való a tudománya, hogy a míg latinból magyarra valamit lefordít, az alatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkimélje a szép delnőt az arczpirulástól.
Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztül bukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.
A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.
– Ah, ön engem csal! Ön nem azt olvassa magyarul, a mi diákul ott van. Azzal odálépett Kálmán mögé s vállán keresztül hajolva, kisérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: mit tesz ez a szó? hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; a mit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?
Utoljára Kálmán megboszankodott; azt mondta, hogy tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy irva van.
Pedig azután kegyetlen dolgok voltak irva. Kálmán érzé, hogy arcza ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarczú szép hölgy előtt.
Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végig hallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.
Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.
Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanu, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.
Kálmánnak a szive arczába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy hangosan ásított.
A felolvasó letette maga elé a vádiratot s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.
– Unalmas és ostoba beszédek, kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?
Óh, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek; szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de a ki e tudományt plastikai alakításra tudja használni, a ki azzal festeni tud, a ki abból architechtonicai remeket tud építeni, az már művész; s a ki épen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!
Száraz volt az a replika és unalmas az elaltatásig; de a mellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végeig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak? Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat az ellenfél tanui ellen; belekötött azoknak erkölcsi multjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kivánt ellentanukat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ád; szembe állította az egymást megczáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy a mi reggel volt, az este volt, s a mi nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egy órai időközt, melyről semmi tanubizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromlófél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurczolta az olvasót a «corpus juris» minden valamiképen idevonatkozó paragraphusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva a felől, hogy ezeken kivül a Tripartitumban nem maradt semmi.
Hanem…
Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét, s a férj jellemének a vádolását.
Pedig négy egész sűrűen teleirt ivre terjedt Korcza úr védirata.
A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencznőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s el kezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.
– Nincs több hozzá? kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.
– Eddig van.
Katinka oda lépett az ifjú elé s kezét azon szék támlájára nyugtatva, a melyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tüzü szemeit.
– Mit szól ön ehhez a védirathoz?
Kálmán zavarodottan felelt:
– Főnököm műve.
– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, a mit mond.
Kálmán úgy találta, hogy a torturázó szép szemek szent inquisitiója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a hæresisben találtatást.
– Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.
– Mit?
– A mi életet ád embernek és betünek, a melegséget.
– Ugy-e bár?
A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élőparázson pirított lélek még többet is vallott tőle.
– A ki szeretni és gyülölni tud, az másként irna e tárgyról.
A delnő kitalálta, hogy van valaki, a ki másként tudna irni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:
– Irjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, a minőt ön gondol: hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kivülem soha.
– Óh! semmi okom sincs a titkolózásra, mondá Kálmán. Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kisérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rámhagyta, hogy irjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.
– S ön nem választotta a vádiratot?
– Még nem olvastam a pert.
– Oly közönyös volt iránta?
– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.
– S tegnap óta nem volt rá ideje?
– Nagysád kegyetlen vallató biró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.
– Rettegtem attól a gondolattol, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.
– És most, miután ezen átesett?
– Meg fogom irni a védiratot.
– És megmutatja azt nekem?
– Elébb közölni fogom főnökömmel.
– Köszönöm, szólt a szép hölgy, shawlját szorosabban húzva karcsu termete körül, s aztán levetett fél keztyüjét vonta fel picziny finom kezére, mint ki indulni készül. Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.
A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utczaajtóig kisérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.
– Hejh! nyelveskedék; ugyancsak sokáig elinformácziózott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!
Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.
– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.
Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy a fölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának?
Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.
Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az?
Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.
Foglalt magának egy magas álláspontot, a mely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvencz regiója; a magasztos, lovagias, angyali felfogást.
Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg, méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; a mit véteknek mondanak, az csak szeszély, a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.
Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.
Elővette azt a pert, végig olvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végig ment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt ránézve ez a per.
Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihivta harczra az egész világot.
Ha szinbiráló kezébe adták volna védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monolog egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedélylyel, hevülő arczczal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sirjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus szinész, ki mint szinpadi biró a vádlottat ennek daczára is el meri itélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házi gazdája rögtön felmondja neki a szállást.
Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szivvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, a mi szeretetreméltó.
A nő helyzete ékes dialecticával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, a hol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett, ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kutfeje egyedül a férj. Kiszámított, előrekészített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanuja: több mint gyanu, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. Ez a nő gazdag hozománya. E körül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.
Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr haza jövetelét. Nem ment ő az alatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.
(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, a mi nem alkalmas madártávlati panoramának!)
Korcza úr végre haza érkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, a mi távollétében az ügyeket érdeklő történt.
– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?
Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.
– Olvasta ön?
– Elolvastam.
– No azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?
– Egy replikát.
– Persze a vádlott mellett?
– Igen is.
– No azt is előre tudhattam. No majd vacsora után elolvassuk.
Este volt az idő, Jutka asszony már hivogatta az urakat vacsorálni.
Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principálisa előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.
Persze hogy kipletykázta.
Alig várta, hogy letegye a tálat az asztalra, már kifurta az oldalát a titok.
– Ugyan sokat vesztett a téns úr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a téns úrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No csak tudom tán, hogy mi az emberség? Aztán behivtam hozzá az ifjú tensurat. Annak mondott el a mit mondott. Legalább másfélóráig itt volt. Nem tudom én mit beszélhetett olyan sokat?
Korcza úr nevetett.
– No majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!
Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett s magában a Sz.-Gellért tetejére kivánta annak a megfőzőjét.
Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimászokkal tekintgetett Kálmánra, a nélkül, hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját?
Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép cliensnőt? A mivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.
Arra nem számított, hogy egy malitiósus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.
A mint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeczi pipáját a jó véki dohánynyal, mit Bécsben olyan sulyosan nélkülözött s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:
– No, domine fráter, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.
Kálmán végig olvasta azt s gyakran nézegetett principálisa arczára, mintha mondaná neki: «ugy-e, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint a milyen a te replikád abban a perben!»
A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.
Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifujta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét s csak azután, hogy mindezzel készen volt, simitá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját s azt mondá neki:
– Óh maga poéta!
Kálmán ingerelve volt az által, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.
– De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?
– Igen nagy vétke, felelt Korcza úr, házi sipkáját homlokára húzva. Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencznője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják.
Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.
– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?
– Hohohó! De nem ám. Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy clienseiket a törvényszék el ne válassza.
– Soha?
– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kivánná maga a férj, vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul, az alperesi fiskálisnak, éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védencze érdekében, folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messzenyujtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.
Kálmán rázta a fejét, mint a ki nem birja felfogni a dolgot.
– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit, mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. Nem rég tanuja volt domine fráter annak a heczcznek, mit azzal a huszárőrnagygyal ketten elkövettünk itten. Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kivül még egy harmadik titkos peres fél is van, a kinek érdekében áll, hogy ez a per mentül előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.
Kálmán még most sem értett a dologból semmit.
Korcza úr új pipára gyujtott.
– Tehát, domine fráter, tudja meg legelébb is azt, a mit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencznője egy «præfecta». Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fenmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján, s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, a miket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet örökölik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig öt éves, Berti délczeg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év mulva Berti egy piszkos, cynicus czimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörüségre termett amazon lesz. No úgy tiz év multával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, a miket semmi gouvernante nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő planumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. A hogy egy princesset feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez s erőtette mindenképen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahoz pedig okvetetlen hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; a mit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – daczára heves véralkatának – húsz éves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahivatta magához a leányát s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, a mikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. De még jobban megvolt kötve a csomó. Az öreg úr tudta azt, hogy van Szilágyságban, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; a mely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő soha sem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kisértetek huhognak benne, hanem az, hogy az erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házas felet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak, vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát a ki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, a ki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszár őrnagyra; a præfectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tizezer forintnyi jövedelemmel; Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. Már most fráter, kezébe kapta ön a gubancznak a fonalát, ugy-e bár? A házastársak, azon a napon, a melyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni a felől pro és contra, a kettő közül melyik volt a hibásabb? melyik a bűnös? De e közben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátya ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagy birtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy de a két prókátor, a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, a míg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. A míg a præfecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a præfecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a præfectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; a mi rajtunk mind nem fog. Érti ön már most a dolgot gyökeresen?
– Értem.
– Hogy az őrnagynak is igaza van, meg nekünk is?
– Nekünk nincs.
– Nincs? Hadd halljam még egyszer!
– Nékem egészen más felfogásom van erről.
– Én most is azt állitom, hogy az én védiratom jobb, mint a főnökömé.
– Kutyánszki!
– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.
– S elválasztatná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a dominiumától?
– Visszaadnám neki boldogságát.
– Hahhaha! nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr, no ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.
Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának irt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Ő róla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.
Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.
– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el domine frater s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyim, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.