AZ ELEFÁNT-CSONTRA FESTETT KÉP.
Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajta rontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal a markába nyomoritani: «itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza» s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá? hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint a kit a lidércz kerget.
Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a ki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.
– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy a hová akarsz.
Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg?
A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy «egészen más vagy most, mint reggel voltál!»
Ismét a régi vagy!
Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, a mint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyuttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal.
– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.
A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idioma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem ismerősek a magyar nyelvvel.
A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, a hol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyilt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros ut vezetett odáig. S a ki nem bérkocsin ment, (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.
A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester leányát rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkivül rendelkezésére állt a juratus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.
Korcza urat és védenczét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet füteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatu kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegesznek be maguktól.
Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza urat régen ismeré már s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szintén bemutatott.
A herczegnő kövér, elhizott asszonyság volt, erősen fehér arczszinnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.
A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyűbe álczázott kezét s könnyü kézmozdulattal inte unokája felé: «Dorothea grófnő», hogy annak is meghajtsák magukat.
Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a hol Csokonay gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.
Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó incarnattal, körülfogva aranyfényü, dusgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas buzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.
Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszinü csigák. Vajjon mire használja őket? Vajjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?
De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi tőle:
– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?
Szelid mosolygással felel:
– Morgen reisen wir ensemble!
«Ensemble!» Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?
Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen «ensemble» utazunk; ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol.
Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor aztán egy «wie heiszt man?» interpellatióval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: «man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen» (értsd: «ujra beszentelni»).
Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, a ki az examentből megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.
Ez az «ensemble» szó ezekről a szép ajkakról egy uj világot nyitott meg előtte. Mint a hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hivására megnyilik a mennyország.
Mikor a lépcsőkőn lehaladva, Korcza úrtól bucsut vett, kétszer is megcsókolta principálisa orczáját; pedig biz az nem arra való volt. Könyjei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanusított szivességeit; a minek azután Korcza úr így nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle a szeme.
– Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, a ki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes grátiájáért.
A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségü szép szemek örvényében.
Az a másik asszony el volt feledve nála!
Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy posta lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatu ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet meguszni készül.
Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből lejöttek. Az inas czepelte utánuk uti táskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.
A herczegnő jó reggelt kivánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már? nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyujtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a herczegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kinálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea grófnővel.
Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenvén a primitiv alkotásu kövezeten.
Szép tájai vannak a szivnek! Csakhogy változik bennök a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó, meleg nap.
A rózsaszinü álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az egész. Gonosz álom, a melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!
A mi szivének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arcz!
Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden uj tárgya az utnak alkalmat ad uj beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kivángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, a miből ő vitézül kiszabadíthatná utitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kivánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harczban megvivhasson, s habok árjában meguszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkalni, birákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyébb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy bámulatára.
– Soha sem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz!
Haj, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?
Délután egy végtelen sik, unalmas rónán döczögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtessenek a délibáb tengerében uszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szent kép a tündérmeséken elaludt.
A herczegnő régen tette azt. Az egész uton mindig szunyókált.
Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára s elszenderült.
Kálmán ott maradt «egyedül», néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.
Belenézhetett a napba.
Most látta még csak, minő földöntúli tüneménynyel van találkozása. A halvány tündéracz ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott az orczáját: oh, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: oh, hogy azt meghallani nem lehetett!
A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döczögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengetyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.
– Vigilasne? szólalt meg Biróczy.
– Non. Mortuus sum.
– Sub spe resurrectionis…
(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: «ébren vagy-e?» «Nem. Meghaltam.» «A feltámadás reményében…»)
Miért beszéltek latinul?
Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!
Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, a mit a hölgyeknek nem kellett megérteni?
Körülbelül.
Biróczy folytatá latinul.
– Boldog constellatió a tied.
– Perihelium. (Napközel.)
– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)
Ezen mosolyogtak egy kicsit.
Kálmán folytatta bámulatát az «alvó nap» iránt.
– Quanta species!… sohajtá fel Biróczy.
Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.
A mit mondott, az Phædrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy «minő szépség!» hanem azután következik még egy mondás, a mi már gorombaság: «… sed cerebro caret» (De nincs veleje). Kálmán emlékezett a folytatásra s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.
Biróczy tréfásan mentegetőzék.
– Azért mondanám, mert nem tud magyarul.
– Majd megtanul.
– Ki tanítja meg?
– Én!
– Magasan áll.
– Nőni fogok, míg elérem.
Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhült egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. A mint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szent kép orczáin könnyű pir hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? Ha úgy volna?
Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztül ugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a herczegnő uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint a hogy mosolyognak, a kik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan jól esett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak, mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.
Hanem a herczegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az utfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjut a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, történelmet, a magasabb államtudományokat s azokból úgy megexaminálta, akár egy professor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szent képre áhitatoskodni.
S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, a mi a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.
A kastély udvarán már cseléd és tisztviselő sereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornáczig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasítá, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márvány lépcsőn eltünt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a juratusok lakosztályába, mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyiltak, melynek százados hársfái épen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszürődő esti lég mintha mézzel volna terhes.
– Nos, hát megbántad-e, hogy ide jöttél? kérdi Biróczy barátjától.
Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.
Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal juratusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.
Ah ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, a kik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint a kikből évek mulva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellentiás urak is lesznek.
Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint a ki az igazi boldogság küszöbén belépett.
Másnap a reggelihez már áthivták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori franczia divat véletlenül utólért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem birt arczának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális «két garas» eszébe jut. Szinte jól esett neki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt? talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.
A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a herczegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is, és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifju is. Az látni való volt, hogy ennél a háznál a herczegnő parancsol.
Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, a ki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A herczegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e, vagy menjen?
– Direktor úr, monda az öreg gróf, ha a herczegnőnek úgy tetszenék, hogy ma a családi gyülésben elnököljön, sziveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.
– Már az archivum asztalán állnak, felelt az igazgató.
– Meg voltam felőle győződve mondá az öreg gróf, nagy tisztességgel.
Azzal ismét a herczegnőhöz fordult:
– Kit kíván a herczegnő a két juratus tabulæ regiæ notarius közül a családi tanácskozmányhoz vonni, mint jegyzőt? a másik ifju úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy úrat?
– Nem, szólt a herczegnő, Jenőy úr jön velünk.
Nagy kitüntetés volt.
Az étteremből átmentek az archivumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A herczegnő elnökölt s balfelől helyet mutatott Kálmánnak.
A director kibontá az iratcsomagot s egy documentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fenhangon olvasni. Latin okmány volt.
Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a herczegnő arczára: «vajjon érti ez ezt?»
Mikor az okmány fel volt olvasva, a herczegnő inte, hogy ő akar beszélni.
És aztán megszólalt a legválasztékosabb classicus latinsággal, a milyenen csak valaha férfiak beszéltek s szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.
Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal köröskörül. Szeretett volna elsülyedni a föld mélységes kebelébe.
Azonban ezuttal a föld alá elsülyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; épen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, a melynek előzményeit épen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.
Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell tartani a fölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye? nehogy a hitetlenek beleköthessenek s e tárgyban Kálmánhoz több rendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.
Mindenki latinul beszélt hozzá.
E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.
Kálmán pedig átkozta magába még azt is, a ki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.
Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán még is aludtak a hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó? Mert ha meghallották, akkor meg is értették.
Ettől a menedéktől is meg lett hát fosztva.
Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a herczegnő feloszlatá a gyülést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.
Kálmán titkolni akarta remegését; de arcza elárulá. Nem birta szemeit a herczegnőhöz fölemelni.
Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a herczegnő lassú nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.
– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, a kiknek szemük hunyva van.)
Kálmán arcza lángba borult e szóra.
Erre a herczegnő azt mondta neki:
«Jól van.»
És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.
– Jól van. Legyen úgy, a hogy ön mondta. «Fel akarok hozzá nőni!» Tehát nőjjön ön! Ez olyan devise, a mit az ir a czímere fölé, a kinek ereje van hozzá.
Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.
– Lássa ön; én az olyan embereket, a kiknek erős akaratuk van, szeretem. A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, a mit talán hallott is már. A mostani cancellár, fiatal köznemes korában nagybátyja házánál volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja épen vásárra akart utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a házi urat a szándékolt útból s az ifju unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házi gazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: «oho öcsém, addig még sokat kell nőnöd, a míg az én vendégeimet elfogadni érdemes leendsz.» Az ifjoncz pedig azt felelte: «és pedig lesz idő, a mikor a király vendégeit is én fogadom el». És felnőtt odáig, a hol ezt elérte. Most Magyarország cancellárja, s minden zászlós úr meghajolva lép be hozzá. Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem. Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. A mennyit nyer ön a világ előtt, annyit nyer én előttem. Én csak kétféle embert látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát előttem láthatóvá? Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én emlékezem önnek szavaira s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők előtt áll, hogy egy láthatlan kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni segíti.
Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a herczegnő kezét, pedig talán etiquette ellen is volt.
Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a herczegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.
– Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorothéának, hogy magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, a mit a parasztok egymás közt beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik. Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben, az udvarnál németül beszélnek. A külföldön franczia a társalgás. Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, franczia könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, a mit megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom kezébe. A mit eddig magyar költők irtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem számítottak. De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők lesznek s egy magyar férjre nézve orczapirító az, ha neje nem tudja az ő nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. Ön azt mondta, hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egy órai oktatást a magyar nyelvtanból.
Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra volt szüksége, hogy el ne árulja e perczben azt a gyönyört, a mi szivét betölti. Némán meghajtá magát s miután a herczegnő inte neki, szótlanul eltávozott.
Szobájába érkezve szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott. Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fenhéjázó terv született agyában s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott ragyogott az az elefántcsontra festett drága szent kép, a kit el kell érnie, ha még olyan magasan van is.
Fényes ábrándjaiból csak az ebédrehivás zavarta fel.
Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon van abban.
A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve vendégektől, vagy családtagoktól; kevesed magával nem szeretett ebédelni. Ha mást nem, vándorszinészeket, utazó diákokat fogatott el az úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy irnokának állandó hadkészletben kelle magát tartania, hogy ha történetesen az asztalnál tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.
Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.
Az asztalfőt elfoglalta a herczegnő; mellette ült az öreg úr jobbról, balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyencze, a mellett Zuzanne kisasszony, a herczegnő társalkodónéja; a főispánon túl a három kis grófocska: tíz, nyolcz és hat éves úrfiak; mellettük pater Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus, Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a franczia tánczmester. Ezuttal épen tizenketten voltak.
Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.
A legtökéletesebb néger arcz, lapos orral, vastag ajkkal, eleven szemekkel, kondor gyapjú hajjal.
Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.
A mint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a legájtatosabb képet s oly nagyot fohászkodott, a milyent csak egy igazi franczia igazhívő fohászkodhatik, s a mint az amen kimondatott, olyan jó kedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, a milyenre csak egy igazi franczia képes.
Kálmán is utána mondta az ament. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. Még soha sem imádkozott életében latinul. Most először.
Akkor aztán megeredt mr. Henry espritje, s tartotta élczekkel és adomákkal mind végig a társaságot.
Kálmánnak pedig nem voltak fülei a tánczmester élczei számára, csupán szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; a ki viszont fel nem emelé a szemeit soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.
Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait «monsieur Clamant»-hoz, a hogy ő Kálmánt czímezte; (soh se tudta senkinek a nevét megtanulni,) de attól feleletet nem kapott. Kálmán aristocrata volt már. – Ebéd után pedig Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel gazdagítá Kálmán ismereteit:
– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, a kié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek parancsol a fia, a főispán. A herczegnő, az parancsol mind a kettőnek. A herczegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Ő nevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; s viszont Zuzanne kisasszony ennek a francziába ójtott négernek a præstigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.
Kálmán azt felelte neki rá, hogy «nagy bolond vagy!» s hátba ütötte jól ezért a bolond tanácsadásért.
A MESSZELÁTÓ CSALÁD.
Könnyű a regényirónak, mert ez azt irhatja, a mi neki tetszik; de nehéz a történetirónak, mert ennek azt kell irnia, a mi igaz. A mai realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént; még azt is megkivánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a mechanica, chemia és electromagnetismus szabályai szerint lehetséges is volt, hogy megtörtént legyen.
A régi módi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A «véletlen» nem fogadtatik el a forgalomban, s a «szerelem» megengedtetik ugyan, de a genesisére nézve alapos indokolást vár.
Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a «véletlen» és a «szerelem» csillagképleteinek a maga egét megnyitni?
Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.
Kezdjünk az analysishez.
A Decséry grófok egy «messzelátó» családot képeztek.
A «messzelátás» ezuttal magasabb értelme a speculátiónak.
A messzelátás, vagy mondjuk, hogy speculátió, saját benszületett ösztönt és tehetségeket kiván. A kibe ez beleszületett, az annak minden körülményben hasznát veszi.
A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).
Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni szerető fiu, ki mindennap ministrál a családi kápolnában, mikor pater Demsus misézik és áhitattal viseli a csipkés choral inget a veres zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépász, mihelyt a nevelő szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon, ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.
Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a legkisebb, a melyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra spekulálni.
Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz, auctiót ád, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat, commassál, ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy dominium kézalatti eladásra, subhastatióra? előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit megelőzhessen.
A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb speculátiói vannak; nem dominiumokra, de egész országra terjednek ki: s ebben anyja, a herczegnő a vezetője.
Van egy magyar szó: «nexus».
Ez a «nexus» az egyedüli nagy hatalom a világon.
Uralkodók sainte alliancea, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok, ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas szó előtt: «nexus».
Ott ül az a birói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöld asztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audientia-termek ajtait, ott informál a ministereknél, ott tánczol az udvari bálokban, ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, a mit ember vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező itéletet, népszerüséget; s kisegít minden bajból; ez a «nexus».
Ennek a nexuscsinálásnak a titkával birt a herczegnő s ő utána fia, a főispán.
Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számitásba vehető kört; a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.
Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi rendszer.
A «jurátus» valami mythologiai személy volt, a kinek létezését még majd utoljára el sem hiszik.
A húsz éves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy úrrá, a kinek szabad volt kardot viselni az utczán, szabad volt belépni a királyi kuria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezi az előadottakat; a ki leülhetett a királyi személynök asztalához, s tánczolt az udvari bálok grófnőivel; a kinek bizonyságtétele egymagában annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabiróé és esküdté együtt, a kinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra s annak birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt a kinek még az 1723-dik 50. t. cz. országos fizetést is rendelt; s a kinek mind ezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.
Ez így tartott egy esztendeig.
Akkor aztán letette a censurát, megkapta a diplomát s azzal vége volt a dicsőségnek, letétették a kardját, becsapták az orra előtt a kuria tanácstermének az ajtaját, eltették a székét a királyi személynök asztalától, megszünt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett vissza megint szegény ördögnek, a kinek ugyan szépen kell könyörögnie, hogy az emberekkel sürűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis helyet.
Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry főispán kettőt, hármat, néha többet is; a kiket aztán másik évben megint mások váltottak fel.
Neki, mint főispánnak, ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez tévedés volt. A főispánban és egész családjában volt ugyan nagy adag takarékosság; de a jurátusi rendszer ő nála messzebb látó terv volt.
Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, a kik ész, vagy birtok szerint nagy reményekre jogosítottak s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifju kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.
Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul vitte magával azt a láthatlan, de elszakíthatlan fonalat, a mely őt kötve tartja hozzá.
Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy a mint kiléptek a világba, mingyárt találtak ott valami üres helyet a maguk számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.
Ilyen formán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s ha Decséry herczegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az bizonyosan úgy is történt meg.
Ekkor keletkezett valami, a mi még eddig nem volt. Valami új, egészen névtelen dolog.
Nincs is a szótárban; mi az?
Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen kihirdetteti a patenst, egyszer csak az asztal tulsó végén feláll valaki, s azt mondja, hogy a patenst kihirdetni törvény szerint nem szabad?
Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi ujonczozás és adóügy végett, ott egy marczona alakokból álló deputátió várja, az első alak így mutatja be magát: «én Varju vagyok», a második így szól: «én Farkas vagyok», a harmadik azt mondja: «én Medve vagyok», s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy «kérem, én emberekhez jöttem, nem vadállatokhoz»; azok tartanak neki egy olyan értekezést törvényességről és alkotmányosságról, hogy a föúr a kannibálok között szeretne inkább lenni.
És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjonczok elkezdenek titkos gyülekezeteket tartani, s vajudásba hozzák merész, teremtő lélekkel a megvénült világot?
Valami mozog a porban… a Spitzbergák «élő iszapja» dagad s új alkotásra készül.
A világ olyanná alakul, a milyenné a fiatalságot nevelik.
Húsz esztendő elég egy metamorphosisra, mely egy egész országot átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifju kebel adománya, kitör a fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok közül, Neptun daczára?
Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.
Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.
Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, a hol a czél ragyog, ha nem engedi, eldobják s ott hagyják fekünni a földön.
Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval?
Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte magát ennél a háznál. Talált olyasmire, a mi egy kezdő jogtudósra nézve megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a másik monsieur Henry.
Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, a mikor pater Demsus a kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig egészen faczér volt az esti órákban, a mik monsieur Henryt foglalták el a táncztanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent meg a kertre nyiló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a délutánnak, a mikor a nevelő is felszabadult, meg a tánczmester is; a midőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; épen azon órában ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni: ekkor aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt scytha hitetlenre s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.
A thema mindennap újból ajánlkozott.
A Decséry palota valódi úr-lak volt. Volt annak pompás könyvtára, régiség-muzeuma, képgyüjteménye, a miket a gróf-főispán maga szokott minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behivta a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a muzeumőri szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyüjtemények ritkaságait.
Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó karzaton lehetett végig tekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a legrégibb litteraturától a legujabbig. Pompás diszkiadások, miknek ára ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkokkal; hirhedett térképgyüjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüst nyomású sarokkal, a vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, arany nyomással a régi classicusok, a sárga borjubőr, veres czímsarokkal a történelmi és jogi könyvek, a veres maroquin a szép litteratura. Egy osztály a chinai és japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat, történelem és regék.
Mikor mindezeket végig mutogatta a gróf a bámuló ifjuságnak, monsieur Henry azt a malitiosus kérdést ejté el:
– Hát a magyar litteratura osztálya melyik?
A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak egymás mellett; felül a szekrényre irva: «Hungarica».
– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven irott könyvek nincsenek?
A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.
Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leczkéről, teljes veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.
A szerecsen azt mondta:
«A magyar csak kalendáriumot csinálni való.»
Biróczy azt kivánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen megdöngetni a monsieurt; Kálmán e helyett nyugodtan azt mondá:
– Vous avez raison monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi kiszámítást.
Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás gyüjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva, fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf nagy archæolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a lelhelyét s egykori tulajdonosát.
Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:
«Magyar munka ez a Bethlen Kata nyakláncza?»
«Nem; ez velenczei mű.»
«Hát ez a csüngős ékszer, a mit Dusán menyasszonya viselt?»
«Ez pedig szerb munka. A czifrázatai mutatják.»
«Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok.»
«Ezek római emlékek.»
«De ez a czifra buzogány csak magyar termény?»
«Nem, ez cseh maradvány.»
«Ezeknek a huszárkardoknak a készitője csak magyar volt?»
«Nem; rajta a neve: «Fringia.»
«Ezt a szép hólyagos billikomot ki készitette Báthorynak?»
«Brassói szász.»
«Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?»
«Nem. A Qvádok harczoltak azokkal.»
«De legalább ezek a kőbalták.»
«Azok a kőkor ismeretlen benszülötteinek emlékei.»
«Nincs a régi érmek között a hires Rákóczy fejedelemnek egy emlékpénze?»
«Itt van egy, rézből.»
«De hisz erre is latinul van irva: «pro libertate.»
Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakas viadalon monsieur Henry és Biróczy között.
«A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.»
Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorún azt mondta:
«Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a sarmatának, a quádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de annak a népnek, mely ezt a földet nagyon szerette, semmi emléke nem marad itt.»
Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a szerecsen azt állitotta, hogy a magyar pictor csak tulipántos ládát festeni való.
A decsériék istállóiban gyüjteménye állt az angol, arab, norman paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.
«Magyar ló csak forspontnak való.»
Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a néger-franczia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.
«A magyar csak úrnak, vagy parasztnak való.»
Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak.
Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt születtek-e? Jamais!
«A magyar vitéz csak közkatonának való.»
És mind ezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent mosdatni; hanem ráhagyta, hogy «vous avez raison». Eddig úgy van.
Csupán egy dolgotok van, magyaroknak, mondá egy este a néger, mikor már Biróczy is elnémult a niebelungi harczban, s ezt az egyet úgy elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódithatnátok vele. Ez a minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó «magyar magántáncz.»
Biróczy féktelenül felkaczagott rá.
«Szénégetőnek tőkén a szeme!»
– De én komolyan beszélek.
– No hát tanits meg engem a magyar solora, szerecsen; hadd hóditom meg vele a világot, henczegett a kis sánta.
– Oh, önt is igen szivesen: s a mi a hódítást illeti, az tökéletes lesz, mert a komikumnak is van hóditó ereje. Hanem a kit önnél szivesebben tanitanék meg rá, a monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét). Önnél nem veszne kárba a fáradságom. No gondolja meg, monsieur Clamant, naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor meghálálja azt nekem. Mert higyje el ön, hogy a mit minden iskolában tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi magántáncznak, a mire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra felvinni, mint a két lába hegyei; ha én reám bízza azokat.
Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.
– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántánczot.
Biróczy malitiosus vigyorgással sugá Kálmán fülébe:
– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.
Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, a mikor Kálmánnak e nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.
– Az nem lehet, akkor épen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.
– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik. Hagyjon ön fel ezzel a vesződséggel.
Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből a tekintetből a választ: «hát egy egész mennyországért tele olyan fekete angyalokkal, mint te vagy!»
A négerfranczia nevetett s aztán azt mondá:
– No hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti pavillon termében.
Igy jó lesz.
De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani órákból Kálmán!
De még csak egy másodperczet sem. Mikor felment a herczegnő szobájába leczkét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s mikor vége volt a leczkének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.
Oh az olympi gyönyörűség volt.
Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni vele és mondani ugyanazon szavakat.
Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat miként idomuljanak, hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek s találják ki gondolatait.
És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az elégült ragyogást, midőn helyesen talált.
Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó irásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt betűt közébe szúrhatott az ő betüinek, mintha ez is a gyönyörteljes érintkezések egyike volna, mikben a nap és a hold találkozik.
Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy, vagy a tanitó diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, a miért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mind azt, a mit tanúlt? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanitója bizott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven beszéljen tanitójával? Már meglepetésekre készült.
Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?
Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanitványba is.
A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis iróasztallal szemközt ült a herczegnő maga az egész leczke alatt és kötött.
Rettenetesek a nők, a mint ez a négy öklelő szurony egyre vaczog a kezeik között, s aztán máshova vigyáznak. Ez a legéberebb előörs. Ha a francziák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, soha sem lepték volna meg őket a németek.
Semmi gyanus szó nem mondatott s nem iratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyuság is lett volna szavakkal beszélni ott, a hol a lelkek suttogása hallik.
Valóban szerelem volt az!
Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavillonban egyedül bezárkozva a négerrel, a magyar magántánczot.
De az valóban eszményi szép táncz volt. Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délczeg plastica, erő és kellem egyesült benne, művészet, rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, a kik azt most a szinpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltünt egészen. Még én emlékszem a korra, a melyben hódított. Az utolsó magántánczot a komáromi főispáni beiktatás ünnepi tánczvigalmán láttam, s a ki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes egyedül kilépve a sima parquettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjuság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának az elnöke, születésére: úr, Istenétől: lángész, magától: jellem. Az ilyen látványban csak nagy urak rendezte országos ünepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.
Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.
– Született tánczos! Valódi genie! Az ilyen tánczczal tavernicussá lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant nem fog az udvari bálban tánczolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.
Kálmán maga is érezte azt. A délczeg tánczlépés nagy előny! Szegény tudós ember, a kinek feje egy egész könyvtár, de tánczolni nem tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen miserábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prém gallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mind azt a mit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólitják, és mind ezt azért, mert lábait elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délczeg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.
Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (t. i. lábujj hegyeire). Biróczy észrevette a lenézést s azzal állt boszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mind azokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a «harangot», a «bokázót», a «kigyózót», a «hegyezőt» a «topogót», meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel birta hányni a lábait, mint Kálmán a «harang»-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délczeg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apollo mozdulataival.
Kálmán ilyenkor veres volt mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a tánczát paródiázták, azért dühös volt. Elnyögte, ha gunyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de a ki már még a magyar magán tánczot is gúny tárgyává volt képes tenni: az ellen felforrott nemes haragja.
AZ ELSŐ «TE».
Páter Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes inditványnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter Pál napjára tetessék, midőn az öreg gróf nevenapja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katholikus volt. Hanem azért ez az indítvány még sem talált pártolásra. A herczegnő kimondta kereken: «a mikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van nevenapja».
A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulácziónál is erősebb volt a Decséryek közt.
Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szivesen látnak, csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: épen csak azoknak a társaságában, a kikkel mindennap együtt élnek.
És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok, herczegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellentiák csak úgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönyeiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csak úgy belesülnek a köszöntőbe s csak úgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s a kik egymást szeretik, csak úgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.
S mind ez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.
Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.
A Pál napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a herczegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szép hangzatait.
A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a herczegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.
Elébb a herczegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet kivántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.
A legnagyobb gróf fiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweiczi Senner-bubnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velenczei gondolierenek, aranyozott evezővel a kezében.
A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához, melyből pater Demsus sugásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot irásban is átnyujtotta a paterfamiliasnak. De sem római szóval, sem irásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt?
A schweiczer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, a mikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyujtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem a felől az sem mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében?
A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca classikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az az evező, majd megtudjuk talán később.
Az öreg gróf nagyapói gyönyörüséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: «ago gratisa dilectissime domine; – a schweiczinak: «danke für die Güte, mein Herr»; a gondolierenek pedig: «bravissimo signore».
Ekkor a herczegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elől gyöngysorokkal kifüzött vállderék simult pálma-termetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszinü szalagok közé füzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arcz mosolygott.
Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsu derekát, ugy nézett az arczába; azután megforditá s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.
– No hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.
Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére s már nem mosolygott, de a helyett elpirult, mintha ahhoz, a mit mondani fog, szin is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:
«A jó Isten tartsa meg édes nagyapámat sok esztendőig minekünk és szeressen minket, a hogy mi szeretjük.»
Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a köny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:
– Az Isten áldjon meg «Tégedet» kedves kis leányom.
A herczegnő tapsolt örömében, a kis gróf fiúk bámultak, a szerecsen tánczmester azt sugá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lányka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s a míg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (A minek különben természetes okai vannak.)
A főispán közbeszólt.
– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.
Az öreg gróf ránézett a fiára s azt mondá:
– Tapasztalom.
A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.
– Hát aztán ki tanított meg «téged» magyarul? tudakozá unokájától Pál gróf.
Erre a piros arczu szűz még jobban elpirult s alig hallhatón suttogá:
– Jenőy úr.
Pál gróf szemei kerekre felnyiltak e névnél.
– Jenőy úr? szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelküségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát; megnézte az óráján, mennyi az idő s visszadugta azt a zsebébe. – «No Jenőy úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.»
Kálmán nem is kivánt többet.
És ezentul Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit «te»-nek szólítson.
Mindenkinek titulusa van előtte: nejét a «herczegnőnek», fiát a «főispánnak» nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit «dominusoknak» titulálta; a parasztnak is azt mondta «uram», a tisztviselőnek «tekintetes úr», a cselédségnek «monsieur» és «madame» volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, a honnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a herczegnő mopslijának is azt mondta: «Herr von Kutya.»
És most akadt a világon egy emberi lélek, a kit az Istennel egyenlőn szólít meg: «te».
Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárdafejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öcscseinek több jusson a vagyonból. És mind ez miért? Egy bagatellért.
Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett discursusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.
Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.
Péter Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, a minek osztályozásához épen annyi leleményesség kellett.
Persze, hogy mindennek a herczegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az az ünnepeltet? valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomásu adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet a mivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a herczegnő gondoskodásából jőnek.
Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A herczegnő és a társalkodónő zongoráztak; Páter Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.
Azután következett a tableau: az eleven rebus, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.
S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi czélra valók a jelvényes eszközök?
A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betüt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy «L» betüt. Együtt hárman a nagyapa nevét.
Pál gróf nagyon meg volt elégedve a herczegnő gyöngéd ötletével. A herczegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.
Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébusban s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy sziveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.
Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a hegedüvel és nyirettyüvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még néhány perczet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, a melylyel ő fog kedveskedni.
És erről már a herczegnő sem tudott semmit.
Monsieur Henry az állához szorította a hegedüt, neki akasztotta a nyirettyűt és egy előjátékkal jelzé a magyar magántáncz dallamát.
A kiváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, balkeze csipőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedü jelszavára elkezdé délczegen, büszkén lejteni azt az úrnak való tánczot.
Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes tánczot lejté. Gyönyör volt nézni délczeg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy «érzi» a mit játszik, ő is érzé, a mit tánczolt. Minden léptében kifejezés volt.
Az öreg gróf arczán egyszerre két szokatlan tűzű piros folt kezdett kigyuladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elől fölborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánczhoz tenyereivel, ő is utána lejtett a félvállával a tánczolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.
Általános tapsolás rekeszté be a végzett tánczot.
Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orczáját.
És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orczával:
– Épen ezt tánczoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt herczegnő ugy-e bár?
A herczegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán épen akkor, talán épen ezért a tánczáért szerette meg Decséry Pált. Veszedelmes egy táncz az.
– Mikor azt a tánczot eljártam, folytatá Pál gróf, ő felsége a királynő férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orczámat, azzal kivonta a zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: «viselje ön – ennek a táncznak emlékeül». Hát most én mondom önnek: «viselje ön ezt ennek a táncznak az emlékeül.»
Kálmán, ha a bécsi szent István tornyának az óráját nyomták volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, a mit most kezébe adtak.