Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.
Decséry Pál gróf, a ki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálczalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatal embert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetü ifjúkori délczeg tánczáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, a ki épen olyan deli most, mint ő volt akkor.
És egy pár szem épen oly rejtett ragyogással tekint rá e perczben, mint akkor Pál grófra.
Kit ne szédítene el az ilyen diadal?
Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:
«Nos uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?»
Biróczy pedig kicsufolá.
«Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem meglátott volna tánczolni, nekem ideadta volna magát a tornyot!»
Az irigység beszélt belőle.
Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partieből; az öreg grófot, a herczegnőt, és a szépek szépét. Még a főispán hátra van.
De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégis csak – feje segítségével tegye meg.
Marcalis ülés közelgett. A főispán behivatá magához Kálmánt s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nem igen tört útu magyar nyelven; azért rábizza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, a mihez egy pár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon czifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a mult megyegyülésen, a mikor az lévén a szájába adva, hogy «nagyon kecsegtetem magam», ezt úgy ejté ki, hogy «nagyot kecseget etem magam» erre pedig egy kortes felkiáltott: «kedves egészségére váljék!» a felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: «was hab i gsagt?» – «Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.»
Ez aztán a legkényesebb megbizatás s a titkok legdrágábbika.
Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, a mi annak eszméit kifejezze, a mi annak belső énjét mutassa a világ előtt; és pedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.
Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embereknek tetsző munkában.
Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalu tehetségéről tanuskodék. Ez a legnehezebb munka, a mire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kinjába került ugyan; de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szivéért?
Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyülésen megéljenezték érte. A sógor azt sugta neki: «mi bajod van ma? kezdesz okosan beszélni».
Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.
ARIADNE.
Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, a hol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a városligetbe, összejárta a csalitok összes útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, a hol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni, s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszoru belőle? de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.
Este elment a német szinházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze a kit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.
Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki s azt elküldte inasától Kálmán lakására.
Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tens úr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.
Katinka összetépte a visszahozott levelet s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.
Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen s nevettek nagyot az úrasszonyukon.
Óh azt Katinka nagyon jól tudta, hogy ő rajta mindenki nevet. Imádói, védő ügyvédje és cselédei mind nevetik.
Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, a min nem fognak nevetni.
Bezárkózott a szobájába s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.
Lakásának ablakai keletre nyiltak, azokból épen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utczára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.
Katinka, a mint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához s a szomszéd ház udvarát leste.
Látta, a mint a cselédek előhuzzák a kocsiszinből a hintót, a mint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.
Ekkor aztán elővette távcsövét.
A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetü asszonyság, egy lepkejárásu fiatal lányka, egy sánta ember, meg egy karcsu ifjú; óh erre ráismert minden mozdulatáról.
Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára «ő». Tehát szemközt jut a leánynyal.
A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.
Katinka sirt keservesen.
Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, a mit, ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani, – hát meggyógyul tőle.
De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.
Már pedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.
Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiuság.
Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, a ki mindent tudott, és Bálvándy, a ki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.
Ez a boszuság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.
Az napra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.
Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utczán s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet?
Három nap nem eresztett senkit a szine elé. Mindig beteg.
Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.
A negyedik napon aztán csodamódra meggyógyult s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.
A legelső volt természetesen Bálvándy.
– Ah, asszonyom! kiálta a báró; az égre! ne ijeszgesse ön a világot betegsége hirével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel? mi baja van? – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes «febris acolomannicus»-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.
– Köszönöm, már meggyógyultam, viszonza mosolyogva a hölgy.
– Allopathice, vagy homoeopathice?
– Csak paraszt-kurával.
– Tehát sympathetice.
– Nem olyan czifra ennek a neve. Valóságos parasztkura.
– No arra kiváncsi vagyok.
– Hát megismertethetem vele. Negyednapja irtam a férjemnek, hogy jőjjön fel Pestre.
– Ah! Kegyed kivánja őt látni?
– Nemcsak látni kivánom, hanem ki akarok vele békülni.
– Mi czélból?
– Hát mi egyéb czélból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik?
– Mint tisztességes házastársakhoz illik! ez remek. Kegyed megy ő hozzá haza? vagy ő jön kegyedhez haza?
– Azon majd megegyezünk.
– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető salonban képzelni, ez minden phantasiát fölülmul.
– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.
– És a gazdáját is?
– Simulni fogunk egymáshoz.
– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?
– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.
– Hja, azt nem tudtam.
– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.
– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.
– No önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…
– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.
– S hátha már meg is tette volna.
– Micsoda?
– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghivásomat; holnapután itt lesz.
– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.
– Várok rá, míg megjön.
– Én is.
Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.
– Ne haragudjék nagysád, monda Bálvándy, én egészen bele találom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust elvitte a tenger, én már most a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, a kire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, a miért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyának, a huszár őrnagynak, a kik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!
– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.
– Hiszen az Isten volt; azért hogy szerette a bort. No de én meg Neptunus leszek, a ki Theseust visszahozza Naxosra.
– Már akkor Csollán úr itthon lesz.
– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe kűldök egy csoport Angyal-Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyujtom Pesten a «két kecskét» s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.
– Óh nem fog a «két kecskébe» szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.
– Hol?
– Azt nem mondom meg önnek.
Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat? Hanem hát Pest még most sem London: azon időkben pedig még csak Páris sem volt. Könnyü a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.
Volt az úri-utcza torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utczára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a «fehér hajó». Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utczát; mondván az utazónak: «hova mennél tovább? itt az utolsó ház, ide térj be». S a fehér hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német szinház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül el s távolból háboritatlanul sárgul a ködökön át a «Neugebäud» vigasztalan tömege.
Tehát a fehér hajó a szélső vendéglő a város közepén.
Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a «griff»-hez, vagy a «vörös ökörhöz». De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végig hajtatott az egész városon a lókészségével.
Bizony megnézni való útiszerszám volt, a min megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van requirálva. A sárhágója valahol elmaradt az uton s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyiljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Czinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.
Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyaku szörnyeteg, a ki nem szégyenli a giráff-fejét még magasabbra is emelgetni; no ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, a kit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csunyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyaku rézderes, a konyafülü pedig szürke volt addig, a míg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitünő tulajdonságai vannak. A konyafülü szürke, rendesen a mint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem neki iramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban huzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no már most húzz te!
Ekkor következik a gémnyaku mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy a mint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar inditani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg épen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirugatni, vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, a míg megindul. S miután ezt a mulatságot tizszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyaku s koczog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig huzza a kocsit a szürke, délután a deres, a mi legszebb munkafelosztás.
A gyeplüs, az nem huz semmit; az csak tánczol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig tánczol, soha sem jár a szerszámban. Nyilván ujoncz hátas ló lehet, a kit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; a mit az meg is tesz becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farku mokány paripa; a kivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyitják a szőrébe csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.
Hanem csengetyü, az van mind a négynek a nyakában, úgy hogy előtte-utánna megáll bámulatára a nép, mikor végig vágtat a hatvani, meg az úri-utczán, be egyenesen a fehér hajó tátott torkába; a hol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.
Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról, meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; a ki után nyomban megjelenik a pinczér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?
Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazittassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, a ki finynyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.
– Micsoda megnézni való van itt most Pesten? Ez az első kérdése a pinczérhez.
– Kabale und Liebe von Schiller, a szinházban.
– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy «bezahl»; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.
– Azután itt van egy optisches theater.
– Hát az micsoda? Kutyakomédia?
– De az is van. A kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy heczcz, a mit az uraságok nagyon látogatnak.
– Miféle heczcz? te félszemü Cupido!
– Hát kutyák, meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.
– No a kell nekem! van ott entrée?
– Persze hogy van. Egy tizes a belépés.
– De már oda elmegyek.
Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heczczet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne veszszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.
Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házi kisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak félszeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkirozni.
Ezen kisasszony már itt várt a nagyságos úrra, s kényes természetü izenettel volt megbizva úrnőjétől, a miért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.
– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.
Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fenemlített fogyatkozását.
– Te kellner! kiálta a messzefutott pinczér után, – gyere csak vissza, hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négy szem között akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.
A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki «maga goromba, maga!» S azzal bevágta az orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.
Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heczczbe.
A HECZCZ.
Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultura azon tökélyén, hogy a német szinházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából épittetett fenséges magas nádorunk magas pártfogása alatt.
A kerepesi-úton még nagy a sivatag. A hirhedett Zrinyi kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus kórház tömör alakjáig nem látni egyebet, mint néhány kisvárosi csárdát, a mik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint «magyar király», «angol királynő», «Pannonia», «Európa», beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik «vörös ökör», másik «fehér ló», harmadik «griff»; a környezetök is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utcza pedig a városé. A Grassalkovich telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.
A mi bolt csak az utczára nyilik, abban mind paprikás szalonnát árulnak, vagy változatosság kedvéért pálinkát.
Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utczára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancz sereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!
Hanem hát dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, a ki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a theatrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszinen keresztül, a hol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert s megfizetteti tiz kemény krajczárig s akkor aztán beléphet a paradicsomba.
Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? azt nem tudja senki. Talán nem is volt. Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amphitheatrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot úgy hivják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak, s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. Egy pár ákáczfa, mely beleesett a szinkörbe, meg van hagyva azon módon: a korlátokat hozzá szegezték. A szinkör homlokjától ölnyi magas mellvéd választja el a néző helyet, mely köröskörül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy szinpad forma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. – Előtte egy tricotba öltözött vad-ember üti az öreg dobot s fujja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heczczre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.
A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arczok foglalják el: hentes, mészáros, timár legények és azoknak kaczkiás urhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletü jurátus; hetyke nyiri pajkos, csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki mellé jutott? s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit.
A theátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, a hol lovas katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangu kártyások szoktak bebocsáttatni, a kik nem a szinlap szerint fizetnek. De bizony még a főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész theatrumról épen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással birni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, a mit mult századi elődei viseltek.
Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben ujság volt e földön; s minthogy a dob elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a kerepesi uton, hogy hol van az az olympi látvány, a melybe ő be akar menni?
Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejü kalap a fején, s kurta galléru kék köpenyeg a vállán; minthogy a köpenyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.
– Ugyan hallja kend, majszter, szólítá meg Csollán Berti, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a «heczcz?»
A kurtaköpönyeges megállt, végig nézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon és a szerint felelt meg neki.
– A bikaheczcz és kutyaheczcz olyatén mulatságok lévén, a mikbe lelkes eszü minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kivánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurirstiblik hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy czélra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.
Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stylusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy «ülj fel a hátamra», hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurirstiblis úr után.
A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:
«Aztán ne legyen földindulás?»
Bertit pedig az inditá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kivánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje s miután Bálvándynak egy gömbölyü jockey sipka volt a fején, a mint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: «servus német!» Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbácscsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: «servus kozák!» Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének s rettenetesen örültek a találkozásnak.
Bálvándy is épen a heczczbe igyekezett, azért volt a kurircsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.
Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a diszes theátrumba, még a belépti dijat is ő tette le érte.
«Ma reggelig együtt mulatunk.»
Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak s egy talián magyarázta a dolgot németül. No azzal nem sokat vesztettek, a kik elszalasztották; már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonynyal a hátán, talyigával a kezében, elkezd tánczolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is tánczolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. A ki pedig arra hallgatott, a mit az olasz beszélt németül, attól meg épen nem lett okosabb.
Nem ér e semmit: hanem a kutyaheczcz, az a valami!
A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; a hol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fentartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkeritésre felkapaszkodott ingyen publikumot végig fecskendhették. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két percz mulva megint ott volt valamennyi.
«No lássuk már a kutyákat! türelmetlenkedék a publikum, egy felgyürt ingujju mészáros legény ütögette nagy somfa-fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.
Az opticum theatrum függönye legördült, s a helyett megnyiltak a rekesz kapui.
Egy bagaria csizmás peczér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csikos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csikos gyorsabbnak igérkezett.
– No ki fogad a csikosra a sárga ellen? Kiálta a páholyból Bálvándy.
– Én a sárga mellett! kiálta vissza a mészáros legény.
– Kettőt egyre! monda Bálvándy s két fényes tallért odadobott a földre.
– Meggubellirozom! hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.
Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heczcznek, a ki nyertes marad.
A peczér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.
«Alló Szuitli! fogd meg Lion! putz! putz! ksz, ksz!»
Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni s növekedő morgással jelezték a kettőjök közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.
Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háboru, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, a kit az imént pofon vizipuskáztak, azt a mulatságos boszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy czirmos macskát hajitott le a szelindekek közé.
E váratlan interventio azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek egyszerre coalitiót csinált a közös ellenség, a czirmos ellen, s mind a ketten neki estek.
De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elől rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.
«No mi ez?» morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s az alatt a gyors mozdulatu czirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek orditott és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a czirmos aztán észrevette az akáczfát, a mihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy percz alatt fenn volt a tetején.
A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát csóválta tigris módra.
A publikum fel volt lázadva: «marsch Lion, kuschti Szuitli!» hangzott minden oldalról, a peczér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, a míg ez a macska ott van.
«Le kell onnan kergetni azt a macskát!»
Ez volt az általános közvélemény. A baloldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni; míg a jobboldalon a vizipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vizkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni s a bombardirozásnak csak az lett az eredménye, hogy a baloldali hantok mind a jobboldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról, a jobboldali vizipuska pedig a baloldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgy, hogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét s ismerjék el a macska állását «status quo»-nak.
Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.
Az egyiket megfogta a peczér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s el kezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes «mernyau!» hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abba hagyta a harczot s ment neki a fának, a macskára ugatni.
A publikum dühös volt; a kik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, «azt a kutyát! azt a macskát!» ordította ki egy, ki más; utoljára Wastl, a felgyürközött mészáros legény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a peczér futott a kutyáit kikergetni a küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.
A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a «római állatviadal» ily fiascot szenvedett; a miért is kárpótlásul egy más mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programmban: a «chinai császár ekvipázsa».
Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, a kik ezt ismerték. Ah! valami nagyon derék, a chinai császár ekvipázsa!
A talián kihoz egy kis háromlábu asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú arany várat: az a chinai császár hirhedett nyári palotája (a mit később Palikao herczeg oly diadalmasan elfoglalt.) Annak van egy hüvelknyi magasságú arany kapuja, azt a talián egy csipetnyi aczélkulcscsal felnyitja. Akkor egy akáczfa levelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a chinai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a chinai császár ekvipázsa.
Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú aczéllánczczal vannak megkötve, ennélfogva húznak maguk után egy szunyog nagyságú hintót, mely aczélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz, s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!
A fütyülő nyelvsipolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy ő felsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotájába.
Van mit megcsodálni a bohóságon.
Először azok a finom aczéllánczok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek. Azután csodálkozásraméltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vad állatot ennyi tudományra betanítani.
A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát karjára, s körül hordta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.
Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.
S midőn a chinai császár az ő kedveért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörüséget, hogy azt ne mondja:
«O tu Spitzbub!»
S azzal egyidejüleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fenttiszteltet!!!
Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.
– Mit cselekedtél! kiáltá Bálvándy; megölted a chinai császárt!
Hanem a másik perczben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.
– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fentartóját! Oda vagyok! Koldussá vagyok téve.
– Ne búsulj; biztatá őt Berti. Küldök helyette egy egész skatulya bolhát.
– De fizetsz érte háromszáz forintot; kiáltá most egy másik hang, az meg a talián pajtása volt, a peczér.
– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.
Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak, mind rá röffent, oda szorították a páholy szegletébe s nagyon közelből kezdték neki magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell fizetni.
Bálvándy ez alatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti veszedelmében. Berti vette azt észre s menten barátja nyakába keríté a vizes ponyvát.
– Jaj barátim, mondá a komédiásoknak; nincs én nálam semmi pénz, mert én nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, a kit most visznek fel Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom ni, a ki ide hozott. Ezt fogjátok meg, minek hozott ide?
A komédiások elhitték. Nem is sok kételkedni való volt benne. Akkor aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére? már most fizesse ő a kárt.
Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt alkura fogni a dolgot.
– Ejh, mit? háromszáz forintot? Hiszen egy nemes embernek is csak kétszáz forint a homagiuma, ha valaki megöli. Paraszt gyilkolásért nem fizetünk többet huszonöt forintnál.
De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha, valódi castiliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak megegyeztek száz forintban. Bálvándy kifizette.
Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!
Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikaheczcz.
A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a vágóhid, a hol a heczczben elesett és megsebesült marhákat menten le is vágták. És ennek kettős haszna volt.
Az egyik az, hogy az alsóbb rendű polgárság, különösen a magyar ajku lakosság, valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy a tülekedésben kifáradt bikák husa sokkal porhanyóbbá és így élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési, mind diætetikai szempontokból a heczczek hatóságilag is pártfogoltattak.
Annál inkább sajnálom, hogy az épen előttünk folyó jelenet leirásánál mind azt a lelket gyönyörködtető látványt le nem irhatom, melylyel egy-egy megdühített bika és egy bivaly-bika párharcza kecsegtet; nem azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem épen nem mehetett végbe. A bika ugyanis, a mint a ketreczből a bivalybikát ráeresztették, attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett neki futott a mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztül vetette magát, ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd s közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott mulatni, hanem neki futott a kert kapujának, azon az első rohammal keresztül törte magát, mint egy bajazzo az abroncspapiron, akkor aztán neki a legszélesebb utczának!
Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészáros legények botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely bömbölve futott be a városba, ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piaczon a dühöngőt kutya és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy diadallal a vágóhidhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott, hátul az inait harapdálta a Szuitli, a farka ott maradt a csatatéren keresztül szúrva; Wastl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az, a ki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a két végét aztán annyi utcza-gyerek fogta két felül, a mennyi a széles kerepesi-úton hozzá fért.
Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert. Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította mulatságai közé.
A HIRHEDETT ERŐMŰVÉSZ!
Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy igérete szerint minden élvezeten keresztül vigye, a mi csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kinálkozott.
Legelőször is átvitte Budára a «három kapás»-hoz «csájá»-ra. A három kapás, az egy lebuj, a «csája» pedig valami ételneme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rácz ürmöst ittak és rácz nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy a mint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; igért neki egy tizest, ha megcsókolja az orczáját, a mit a bájos Hébe kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tizes legyen az, a mit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.
Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem a nélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.
Berti este kivánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a sáros fürdőbe, ott egy garasért megusztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harmincz darab, garasos gentleman társaságában.
Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a «nagy gárdistánál». Ott a két jó barátnak sikerült a hentes legényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy «tűz van!» s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrinyi otthonos csarnokai. Ott talált Berti egy csoport kozákot, a kik nasivasit játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsön kért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott megfizetni.
– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.
– Hát mit adjak? A pipámat?
– Az nem ér öt garast.
– Hát a bekecsemet?
– Ingyen se kell.
– Kötelezvényt?
– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.
– Ez a feleségem jegygyűrűje.
– Bánom is én. Holnap visszaváltod.
Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak bele vésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.
Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, a ki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a fehér hajóba s le is fekteté szépen.
Berti aludt kilencz óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon; azután apródonkint arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő multával az iránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hivására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy e szerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pinczérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilencz órára.
Már kopogtat is valaki az ajtón. «Herein!»
A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, a ki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta? Pedig hát Wasztl az, a mészáros legény, a kit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.
Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.
A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjuszájú ingszárat felgyürte a válláig.
Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből?
Wasztl a nyakravalóját leoldotta.
Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:
– No hát, itt vagyok!
– Látom, vak apád, hogy itt vagy; de hát mért vagy itt?
Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a két tenyerét összedörzsölte, azután kifeszítette a karját s így szólt:
– No hát hadd látom, ki üt engem a földhöz?
– Üssön a földhöz a hét ágú mennydörgő mennykő! Hát mit jösz te én hozzám? bunfordi!
– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hitt engem ide?
– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?
Wasztl a két tenyerébe csapott, mint a ki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.
– Hiszen nyomtatva van: ekkora betükkel ni, mint az öklöm!
– Mi van nyomtatva te?
Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz s a fehér hajóval átellenes Teleky-ház szögletére mutatott, a hol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető hercules alakja tette nevezetessé.
– Nem tudok én olyan messziről olvasni.
– No hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?
Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:
«Csollán Berti.
A török szultán első akrobatája, ezennel felhivja Budapest minden birkozóit küzdelemre; a ki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat igér!»
Berti háromféle szint váltott e rémsorok olvastára.
Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhivás.
– No hát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? Kiálta rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.
– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! tört ki ijedt haraggal Berti. Tolvaj volt, gézenguz volt, a ki ezt csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkozó, se vasgyuró, se acrobata; nem tudok az egészről semmit.
– Ohohohohó! uracskám! henczegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonázva. Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajczéczuból; mikor már az egész város, minden utcza-szeglet tele van ragasztva a czédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.
– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is Hexenschusz van a derekamban. Valami gazember bolonddá tette a várost.
– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett épen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy a ki őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek közép izma, mint egy kis malacz domborodott ki). Hát akkor annak is épen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot igért, de nem engedtük ám: hanem ki kellett neki állni a platzra, s birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön az többet Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.
– Kedves barátom, kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot: becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földes úr vagyok. Hagyjon nekem békét édes barátom.
Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.
– Üm, de ez már furcsa. Az embert ide bolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy a mi nyomtatva van, az már «gedruckt», az olyan, mint a szentirás. Én nekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.
Mutatta a felakasztott bekecset.
– Hogy volt ez a bekecs?
– Tíz forint.
– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten hirével.
Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.
– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyüség! Így bolonddá tenni az embert! No hát nem bánom. Én jó bolond czimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.
Berti markába nyomta a tíz forintot s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vas-szobor s nyájasan mosolygott.
– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szeliden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok? Nem pénzért, csak úgy barátságból.
Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenczeztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkinálja még egy kis dohánynyal a vasgyurót, töltse meg a pipáját a zacskójából, a mit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával s pipájára teszi az égő taplót s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.
Akkor aztán Wasztl is nagylelkü kezd lenni.
– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilenczveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto, no azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.
Berti még egyszer nagyot íjedt.
– De hát mik azok?
Wasztl megmagyarázta.
– A Krautsuppen Tóni egy fiakker mester, a ki minden verekedésben benne szokott lenni. A Kilenczveklis Jóska egy zsákhordó, a ki két tele buzás zsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, a ki maga is hercules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrinyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.
Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.
– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint én velem. Azok nem hagyják magukat ilyen apró pénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de én velem egyik sem bir. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilenczveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával ugy fellöki az állkapczáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztül dobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok füge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.
A mészáros legény elment. Berti kinézett az utczára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utczaszegleten, s magyarázza az ő felhivását kiki egymásnak.
Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!
De hát kitől jön?
Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el, ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, censurára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?
Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.
A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok boszantásért, a mit a férj szokott ő vele elkövetni.
Más magyarázata nem is lehet.
Boszujában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbujt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, a míg a vámon túl nem voltak.
S még az a boszusága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a zsacskóját elvitte Wasztl.
Csak időre, évek mulva kapott egy czédulát Pestről, melyre ez volt irva:
«Hát hogy tetszett a fehérhajói komédia?»
«Bálvándy, komédiás direktor!»
Ez volt az egyik visszatromfolás.
* * *
Bálvándy pedig még az nap délelőtt ellátogatott Katinkához.
– Ne várja biz «azt»; mondá a szép asszonynak; tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal hazament.
Katinka ráismert a gyűrűjére.
Piros lett a haragtól.
– Adja ide azt a gyűrűt azonnal.
– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.
– Hát mit akar vele?
– Felkeresem vele azt, a kinek az ujján maga szép asszony örömestebb fogja ezt látni. S annak adom.
Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy
«Maga nagy ördög!»
HÁTRAFELÉ FÖLFELÉ.
– Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyujtotta eléd; kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, a mint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghivattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja kiséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhymnuszt a zenekarban, gyönyörű csengő sopran hangjával; az olyan fiatal emberek pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek? Biróczy termetének rendkivülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, a hol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.
– No de, valljuk meg, hogy örömest tetted, folytatá a csipkelődést Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból formált alakján, a melyet egy perczczel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének s így kétszeres volt az áldás. Hát még, ha a mi urunk Idvezitőnk nem volna ott a két csók között.
De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.
– Eredj! Te Momus! Egy lélekzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Idvezítőt.
– Én pedig semmit sem mondtam, a mi, ha úgy történnék, azért akár a szűz erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.
… A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, a hol a notabilitások ültek. Az alsóbb rendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kivül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszáz ötvenkét fontot nyom, a fiatalabbik sokkal karcsubb, az csak háromszáz negyvenháromig vitte. Vas szék, vas ágy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. A mint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiakkernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.
Jovialis két derék ember. Omlik belőlük a jó kedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, a hová ők leülnek.
Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hivni; a mit pedig az nem igen nagyon kiván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az «emberem» (így híja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.
A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy «nostrast» sejthetett meg az asztalnál: «üljön ide mellém uram öcsém», könyörge Kálmánnak, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megenni való; valami kigyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedű szóban, mondja azt, hogy nagyon erős ez a bor!
Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, a mit most hoznak? Az a makaroni nem valami kigyófajta e? Mert ha ő valami kigyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.
Hogy elitélte magában a két kövér kanonokot, a kik még a csigabigát is megeszik tuczat számra. Nekik való az, mert pápisták.
Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását, az egyik kanonok hires toasztmondó volt; megkivánta a constitutiója, hogy minden étel előtt, s minden étel után egy toasztot mondjon, s mikor ez a jogczim elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az asztalnál, a ki nem volt felköszöntve, megtoasztozatlanul ne maradjon. Ezuttal harminczketten ültek az asztalnál. Toasztjaiban rendesen testvérére szokta a felhivást intézni: szállok az urnak. Azt mondta rá: «állok elébe» s tölte poharába. De miután a szónok toasztja hosszú vala, a fölhivott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül ujra töltött. Ilyenformán az egyik harminczkét poharat üritett, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.
Tehát Kálmánra is jutott egy toaszt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül a fölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitünő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd czélzás Dorothea grófnőre) szelid tekintetével vezesse a derék ifjút az igaz útra.
De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni nem enged.
No ebből azután tökéletes lett az asztalfölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy lapdázott negyedfél mázsás embereivel s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe sugni: «tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor.»
– Ha erős, ne igyad fiam! Vágott neki vissza a lelkesült harczos, s a harcz vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy s elvezeték szépen a parochiáig, folyvást épülve szent Ágoston citatumain; otthon pedig szépen lefektették s nem kellett neki ringatás.
– Látod bajtárs, mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak: ez az élet philosophiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatu házba vezet, a nagy urak gratiája pedig olyan palotába, a milyenbe visszamegyünk; «flecti, non frangi» (hajolni; nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi czimerre. Te már megtaláltad a «gradus ad Parnassum»-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és – hátrafelé. A hányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. «Sic itur ad astra.» (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, Istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék mint te.
– Részeg vagy te bajtárs nagyon.
– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a Katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban?
Mikor visszatértek a terembe, a toasztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.
A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe sugta:
– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak a kordiczai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!
Az a hang, az a szemragyogás, a mivel e szó mondva volt!
Kálmánnak nagyot dobbant a szive.
Ez a kordiczai statutio volt az, a mi elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, a mire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!
Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett ő nagyságának, a püspöknek kezet csókolni.
– Ő is!