A SZIVÁRVÁNY KÖZEPETT.
A Korda folyam ős forrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, három öles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! A ki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül, örök szivárványnyá törve látja az eget. A ki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vizporában egy kerek aureolet lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.
Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugotról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavaszszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.
Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy koloszsz a többiek között, épen azon barlang szikla padmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld guláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vizesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.
A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfült léget, a mi tropikus légkört varázsol elő s a légkör nedves melegében a bércz minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorui virítnak le róla, s a hol más nincs, zöld moha folytatja a tarka himzést.
A vizesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálmaalaku legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi diszkert, az erdők drágaságai: orchydaeák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női czipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.
A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubanczos máhola és málna bozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s a hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejtssel, sötétkék csengetyü virággal, piros havasi rózsával.
Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötétéhez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csodatudománynyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang számüzöttei.
S a mint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb czölöpépítmények, egy mesterséges gát, a mellett sorba épült gömbölyü gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vizi épitészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, a hova ember el nem jut.
Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.
A ledült fatörzsön országgyűlést tartanak a czinczérek, e hosszú bajuszu bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betüiró czinczér.
Az erdei méh még csak fiainak gyüjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, e levegő maga mámorít, andalít s titkos érzelmeket költ fel.
S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: a hol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihivó fütytye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárvány kört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.
S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfrán levelek legyezői szétnyilnak s előjön közülök a meztelen syrén.
Ah, mily elragadtatás volna e látvány egy vágyódó természetbúvárnak.
Az a «syrén» egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kigyó, apró lábai vannak s fejéből két mozgékony vörös czafrang nőtt ki, a mi még rémesebbé teszi.
De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, a mit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.
Ezé a syréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.
A kordiczai statutio két hét helyett két hónap mulva lett megtartva, jóval későbben, mint a hogy Bálvándy kitűzte.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem engedett magával alkudni.
Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordicza volt a metropolis. Ezt a czimet nem csak azzal érdemelte meg, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyuttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.
Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végig járta azt a hosszú sáros utczát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kivül érezni a büzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiot meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.
Arról a kisegitő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, a miben valamennyi vendégét eltegye. A meghivott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hirére sem vágyott; a kihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.
Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyujtatta Kordiczát s a rongyos házak aztán végig leégtek, szenynyes vaczkok, szurtos czókmók, büzös limlom minden oda égett bennük.
Akkor aztán összeszedte Hevesmegyében, Zarándmegyében a maga hires faragó embereit, felküldte őket Kordiczára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi butorokkal, vászonnal, edénynyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgy, hogy mikor a statutio napja eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy külön paraszt házhoz jutott szállásra, a hol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki s leste még a kivánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.
Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdu, inas azonkivül.
A kordiczai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakács tanya, külön tüzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütő kemenczék. A szabadban nyitott laczikonyhák; nagy félszerek a boros hordóknak, szárnyékok a vágó marhának.
Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s Galicziával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint, minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hivni, s minden megye hivatalos előjáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.
S nemcsak a nemességnek, hanem a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földes úr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből, vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!
Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, a milyent soha az életben szántszándék, vagy vakeset össze nem bir állítani. Papok és tisztviselők, falusi birák és notáriusok, kis birtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucztollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Igy rendeli a törvény. Még Galicziából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.
Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál itten, a kikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.
Az egymásután érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné, Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó hire miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordiczaival, valamint a Decséryek egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrüjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.
Kálmán sem talált valami megbámulni valót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt irva. «Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.»
Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.
– Te! monda Bálvándy Kálmánnak. Látod azt a hosszú nyaku mendikást? Fogadok veled tiz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutio, felálljon protestálni.
– Mi jogon?
– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tiz aranyat, egy fületlen gombra.
Kálmán ezt felelte rá, «nincs elveszteni való fületlen gombom».
S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, a minél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébuszsza.
A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordiczai statutió nem ezen kezdődött.
A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az ünnepély előzménye.
És annak is megvolt a maga jogosult indoka.
A statutio egyuttal határjárással is van összekötve. – Hogy a határjárás végbe mehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilencz medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén maczkó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.
Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani a felől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét, mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.
Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.
Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangu vadakra, mindég olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest bele melegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.
Hatszáz hajtó volt kirendelve, a kik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villás reggeli után húztak sorsot a helyekért.
A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkivül egy jó lövő orosz puskás.
Még Decséryné a herczegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, a hová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyam parton, a melyet a sorshuzásból a herczegnő kedveért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, a miben Decséry főispán is igérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon? s melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője?
Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Ugy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kiséretével is, a mi nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zsacskó mellett, melynek több rekesztéke van s a belenyuló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, a melyet a rendező akar.
Katinka ezt a nevet húzta: «Korda-fő.» Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka is kiváncsi volt megtudni, hogy «ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Kordafőt?»
– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válaszszal Kálmán.
– Ah haha! Katinka elkezdett kaczagni. Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugy-e?
– Az, hagyta rá Kálmán s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép?
– No hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre, monda a szép asszony s előre bocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.
Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.
«Elbirom magam is.»
Kálmán utána ballagott.
A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé, karcsu termetének délczegségét emelte a kurtán feltüzött feszes vadász öltöny; s a daru tollas férfi kalap még több büszkeséget ruházott rá.
Fél óráig haladt az ösvényen fölfelé, a nélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, a honnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra s megszólítá kisérőjét.
– Nem fáradt ön el?
– Nem. Talán kegyed kiván megpihenni?
– Oh én nem fáradok el soha.
S azzal a nélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kisérője csúf arczának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.
Itt már elhagyta őket az ösvény s csak a vezető tájékozása után kellett haladniok az őserdőn át, a hol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; feltudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, a nélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.
Egyszer aztán olyan helyre értek, a hol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vizben, átczammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.
– Átvigyem önt rajta? Kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.
– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen, válaszolt Katinka s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a tulsó partról visszanézett társára.
Most aztán Kálmánnak is meg kelle mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.
A vezető igérte, hogy most mindjárt eljutnak a Kordafőhöz, már hallani a vizesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.
– Menjen ön előttem! parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kivánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.
Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tiz öles fenyőszálat kivágatott az innenső parton s a keresztül dülő koloszsz lett az átvezető hid. Annak levagdalták az ágait s azon kellett végig haladni a tiz öles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.
Ez egy szál fenyőből álló hidra lépve, Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkinálja kezével.
– Fogódzzék kezembe, nehogy leszédüljön.
Katinka elfogadta a nyujtott kezet s engedte magát vezettetni a veszedelmes hidon.
Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét s azt mondá neki:
– Ha én most itt el találnék szédülni s lerántanám önt magammal oda az agancsok közé.
Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:
– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok én rám.
Katinka boszus negéddel ütött Kálmán kezére.
– Menjen, nem kell többet a keze.
S azzal átbalanciroztak a folyam forrásáig.
A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri szine.
A kinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkivüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát, meg a szalonnát s elkezdett pánizálni.
Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputyját kitudakolta, a közben kinálgatta saját pálinkás butykosával, a mi rhummal volt megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész discursusban. – Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, s aztán elaludt, mint a juhász-bunda.
Kálmán pedig ez alatt elővette az albumát, meg a rajzónját s megkisérté lerajzolni ezt a festői képet s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. Akkor aztán fogta a puskáját s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy lesse a medvét.
Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort s oda lépett a vizesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a syrénnek a trónjára.
– Barátom! Szólítá meg Kálmánt csipős hangnyomattal. Ugy-e nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?
Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:
– Miért?
– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon veszélyes; erre a hid felé pedig útját állom «én».
Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.
– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, a míg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.
Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját s odament Katinkához és leült mellé a mohára. Talán syrénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.
(Szegény syrén! Hogy irtózunk tőle, a miért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szivéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)
– Kegyed többször is volt már hajtó vadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? kérdé Kálmán.
– Oh nagyon sokszor! mondá Katinka s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyilásra tette a két kezét, s a két kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.
– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.
– Miért ne?
– Mert el talál sülni.
– Ah dehogy sül el!
– No én nagyon kérem.
– Jó! tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint a milyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.
– Nem tanították rá, monda Kálmán csipősen.
– Az igaz, hogy nem tanitottak rá, monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert; inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.
Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.
– Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem «úr». Mindenben szabad voltam. A mit kivántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, a kit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, a miben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a Teremtő Ur Isten már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, a mit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.
Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.
– No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem? utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy irok annak az embernek, jőjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrümet s elvesztette azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta: «jó éjszakát».
Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.
– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrüt nagysádnak?
Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.
– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Itéljen fölöttem, a ki Istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még az nap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyujtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt; mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, de én magam megbocsátottam azt magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, a merre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. Lucifer ott maradt a paradicsomban; Éva pedig bujdosik a paradicsomon kivül.
Katinka eltakarta két kezével arczát.
Kálmán félt, hogy most mindjárt sirni fog. Nem biz az, kaczajra fakadt.
– No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme én önt már félóra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. Apropos; nem lett ön még pápistává? – Még nem? – No én azt hallottam.
Katinka e beszéd alatt megkisérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira sorba felhuzgálni: egyikre sem illett, Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.
Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává? s azt felelé «még nem».
E közben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a perczben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vizesés boltivéből elporló ködnyi vizcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vizpermetegben megjelent Iris hétszinü sugáröve, mely a két alakot két öles kerületben fogta körül.
Ah minő szép tünemény! mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik kitalálja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.
A helyett Katinka élczelni kezdett.
– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák hiányzanak. Most jön a zsidó mythologia után a görög mythologia. Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.
– Nem egészen: tudott magáért boszut állni, felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.
– No hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junohoz, veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig czivakodtak. Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?
No erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.
Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.
– Megbántotta önt valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? Vagy csak egyszerüen meggyülölte a két szememet, s nem akart többet beléjük nézni? Feleljen ön nekem, miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holt részegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.
S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést lágy, érzékeny panasz hangon: «mondja meg, miért hagyott el engem?»
– Mondja meg, miért gyülölt meg engem?
– Jól van asszonyom, monda Kálmán, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó egy pár napnak a történetét. A mi odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugye bár? és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása ez volt. Az istennő azt mondta imádójának: «én el akarok menni olyan helyre, a hol ragyogni lehet;» «jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak.» Az nap elmentem egy uzsoráshoz s felvettem tőle két ezer forintot, lekötöttem érte tizezeret, a mit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő mulva. Ezt csak el kell kezdeni s azután egész a hegy lábáig legördülni egymásután következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a sziv, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, a ki álmunkból fölébreszt; hanem egy percz mulva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kinzott a szívnek minden keserü érzése. Ez a nap is feledhetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, a hogy van. Olyan útra léptem, a melyen veszendőbe megy a becsület maga. Oh én ezekért a minden földi ragyogványt felülmuló szemekért a földet körül kerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Oh engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást; se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét váló perednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: «férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hirnevet, se becsülést, se életpályát, dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban.» Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom, három ember számára már nagyon kicsiny.
– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! kiáltá fel Katinka haragra gyultan. Az Isten verje meg érte.
És aztán eltakarta arczát kezével és zokogott.
Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.
Katinka meg is bánta nagyhamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve könyeit, büszke arczot öltött s aztán keserű hangon mondá:
– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, a mit álmában elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem is végzett; még könyvének van eljegyezve; az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt – azt is tudom és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fő dolgot. No csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És még is egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét a mint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?
Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az? De azt nem szokták megnevezni.
«Az, hogy már mást szeretek!»
De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.
– Fordítsa vissza az arczát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Oh, barátom. Az mind nem igaz, a mit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárgaszemű szörnyeteg, a minek féltés a neve. A ki félt, az küzd; a ki félt, az tesz; az elfutásnak neve «megijedés». Ön megijedt attól, a kit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se én bennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett és elfutott előle.
De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.
– Tehát elmondok önnek mindent, – mondá Kálmán, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindúltak már azt a göröngyös utat törni: oly útakat, a hol előttük kevesen jártak, s a kik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani, mint színész; másik óvilágot keresni, mint tudós; harmadik az igazságot buvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldúsbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképen. – Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ez alatt; csak én nem mondhattam semmit; egyedűl azt, hogy «éltem az életet». Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. – Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az itéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.
Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arczát. Azt hitte, hogy most szányakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Oh, mintha az mentsége lehetett volna!
– Most fogtam már meg önt; szólt Katinka kegyetlen mosolylyal. – Önnek magas missiója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön én nekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? A mit ön akart, azt kivánhatta tőlem. Ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam, mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna: ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, a ki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy a mit ön ír, minden gunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint a mit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, a kik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s a míg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a Pantheonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön én hozzám ilyen szót valaha? Az ön muzsái voltak én rám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg én velem mind a kilenczen egy házban? Nyügöztem én önnek olympi felszállását? Vagy a poesisnak asceták kellenek, mint az evangeliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszélylyel a himes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok s még rádicsérem az elocsárlottat! – Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, a hol a koldusbot vezet s az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulysses és Circe története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, irdogálnak itt amott, szűk körű olvasó közönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellentiás urak hintajába s vitette magát azon az úton, a melyen nem göröngyök, de sima parquettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen tánczolni tud ez úton! a hol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes czímek teremnek, s a hol a statiókat nem kidült poeták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy nagyméltóságú, angyali szép madonna arczba, – ni!
Katinka mutató ujját végig húzva a két szemölde felett, végzé be a mondást.
Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arczába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a «sárgaszemű szörnyeteg?»
Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ott felejtette tekintetét a hölgy arczán.
És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Oh ő tanulmányozta e csudálatos hieroglyphokat, mik egyetlen szépségvonal kigyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó, csak száj.
A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.
S a mint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett űlők körül, a fényes kristály boltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.
Sok idő mulva felnézett Katinka Kálmán arczára s megszólalt.
– Még a bajuszát is levette a kedvükért! hogy hozzájuk illjék. Mint a ki szökni készül; mint a ki azt mondja: «engem olyannak ne ismerjen többet senki, a milyen eddig voltam! «Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kivánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt; hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis részecskét a szivéből s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak s azt hiszi, hogy már most szeretik. Oh én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, a kik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, a mi magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet, – mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatal embernek, a ki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást, mivel fizetné meg az a fiatal ember ezt az ajándékot? Mindenével úgye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a «minden»? – Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestanshoz adják nőül? – és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek előtt, a kik a magasramenőknek bálványai. – Mit? ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséry Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot pártolni? hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kuruczot fogja játszani? Azt ám: Palatinus Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arczért, a kit meg kell szolgálni.
Kálmán a fogait csikorgatta össze: ez az asszony a szívét szurdalja keresztűl-kasul szavaival.
– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarcz, a míg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – No no! – Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök valósággal szeretik egymást; s soha sem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év mulva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel: (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél juratus?) akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószinüleg özvegy lesz, valami német uralkodó herczeg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arczukat az erős naptól s szivüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.
Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szivéből.
– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?
Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.
De a hölgy megragadta kezét egész hévvel és nem bocsátá.
– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarczok mindvégig szentek maradnak? hogy a kiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szive, a hol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szivig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hizelegni kinzójának soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenűl eddig?
Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztűl a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, a miknek hegye bentörik.
– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedveért? Talán a véletlen hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, a hol most másnak van jelenete? Ez az egész statutió, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antinous alakja nagyon odaillik a madonna arczhoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet s berohannék a vadászkörbe, koczkáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.
Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.
– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!
És mikor így nevetni látta, elfacsorodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak?
Akkor aztán oda térdelt melléje s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.
– Ah Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, a mit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rosz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet máskép. A ki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!…
És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könyjeivel szaporítva a harmatot; oda borult Kálmán lábaihoz; szép sylphid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.
És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.
A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőambrától terhes, a magasban hangzottak a fülemüle csókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris büvős szalagjával.
A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, a ki meghódol.
E perczben csörtető robaj közelíte a völgy felől.
A sűrű tövisbozóton keresztűl törtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott és fölkapta fegyverét.
A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott s egyes puskaroppanások.
A tar galy recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett cziher ropogott, felriadt vadmacska rohant előre köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.
Egyenesen arra tört a vízesés felé. Talán ide szorították.
Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közűl.
Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.
Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.
Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első-lábával szorítá magához.
A bozót és a vízesés között volt egy húsz lépésnyi tisztás. A mint a menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arczához emelve fegyverét várt reá.
A medve egy ijedt hördülést hallatott s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.
Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten miért nem tette? Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak czélzott utána míg láthatá, a mikor aztán eltünt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset ujoncz vadászokon akárhányszor.
– Miért nem lőtte ön meg? – kiáltá rá hevesen a delnő.
Kálmán ránézett s aztán azt felelte:
– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)
Pedig nem volt igaz.
– Ah, minő kár!
Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. A mint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.
Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, a mit szájában czipelt, át futott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.
Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső parton hagyott kölyke elkezdett szükölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.
Vissza jött érte.
A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az útat.
– Ah, a medve visszajön! kiálta a hölgy s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájaért.
Kálmán egy perczig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik perczben már látta, hogy oltalma felesleges, a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.
Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat, elbújt fia végett.
Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett czammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.
Megtalálta a kölyket.
Akkor aztán örömrivajjal vihánczolt fel, s szájába kapta azt és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy ime megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.
– Álljon félre az útamból! csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.
Megdöbbenve tekinte vissza.
A hölgy ott állt mögötte, ballábát előre toppantva, jobb lábán nyugtatva termetét s puskáját hevült arczához emelve czélzott a vad állatra.
Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Oh annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.
– «Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kis fiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.»
Sírhatott annak.
Egy percz alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.
Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s oda vonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.
Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ád többé.
Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.
A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyket s karjára vette azt; azután ballábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arczczal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mind két keze és himzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig, hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekerité nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordúlva, megfújta a «hallali» jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.
«Tuhú – tuhú – tuhúúú!»
A bérczi viszhang százszorosan adta azt vissza.
És e perczben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson – a syrén.
Előjött odujából megnézni, hogy mi új történik itt?
Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alúl piroslanak elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztűl minden belső része látszik lüktetve, lélekzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába, vagy keze, azon alúl egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.
Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.
Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kigyóhoz.
Mind a kettő szép és iszonytató…
A HŐSTETT.
A hallali kürt szavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, a kik legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak, medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.
A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.
Katinkának pedig épen semmi beszélgetni valója sem volt ezentúl kisérő gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte, hány arasz az elejtett medve? megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát nyomhat? S a mi mind ennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el innen? Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztül vontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A husa is pompás, ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való inyenczségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.
Hát a kis medvebocs? Annak már most nincsen anyja, hát ki fogja ezután szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka ő nagyságának igen érzékeny szive van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és czukros mogyorón fog felnövekedni s egész életére gondoskodva lesz életéről, nyugodalmáról és ketreczéről.
Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bujt kegyes pártfogónéja keblére, furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett. Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs egyik ujjacskájára. Egészen rávaló volt. Ott is hagyta.
A mint aztán a medvét nagy kinnal átvonszolták a szakadék másik oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz s vitte az egyre szaporodó vadásztársaság kiséretében a főhadiszállásra. Az orosz nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.
A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, a hol Decséryék tartottak állomást Bálvándy és a főispán kiséretében. Ide hozták az elejtett medvét.
Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis elejtik, egy egész gyüjteményt fognak a bőre alatt találni, a mit egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vas szegeitől kezdve a lengyelek vágott ólmáig. Hanem bíz ez keresztül törte magát a vadászokon s elment arra alá az erdőnek.
A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vizesés felé. Senki sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De épen ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a nemes vadat.
El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején ment keresztül, a másik a szivét szakította el. Minden vadásznak becsületére válnék.
Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét s maguk a Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános lelkesedésből, minél fogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő amazonnal. Sőt a herczegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne szökhessék.
– Gratulálok nagysádnak! monda Bálvándy Katinkához. Megmentette az egész társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi megérdemlette a «bajuszt».
– No de legalább lőttek: szólt Katinka neki hevült arczczal; de az én vitéz kisérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen?
Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is nevet.
Rosszul lőni is elég nagy vétek; de épen nem lőni, az már főbenjáró bűn.
Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbujnia; mert szükség volt rá. Nem addig van az. A vadásztörvénynek sanctiói is vannak.
– Most tehát drága nagysád ezért a remek lövésért fel lesz avatva ünnepélyesen czéhbeli vadásznak, mondá Bálvándy.
– Hogyan?
– Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztül fektettetik és ünnepélyesen megcsapatik.
– Ah! Mivel?
– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.
– No az nem fog fájni.
És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem pirulnak-e? Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.
– No ha meg kell lenni, monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés szertartásához, mi alatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de fejét nevetve hátrafordítá.
– No hát ki üt meg?
– Kálmán barátom! kiálta Bálvándy; tessék csak előjönni onnan a bokorból. Az ön hivatala ez, ki a hősnő kisérője volt.
S azzal kiszakítva a haraszt közül egy magas szál réti füzényt, mely aljától hegyéig rózsaszin virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt Kálmán kezébe s előre tuszkolta ő kegyelmét.
– Aztán nagyon ne üssön! szabódék pajkosan, nevető arczát felé fordítva Katinka.
Ne féljen tőle.
Kálmán végig húzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.
Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.
– Már most tessék azoknak, a kik eddig nevettek, előbbre kerülni. Nevessünk mink is.
– A rossz lövőket meg szokás büntetni.
Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez viszont a győztes jogaihoz tartozik.
Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan itéletet a vádlottakon.
A kinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész a füléig; s a kinek már úgy is a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan malitiosus volt, hogy bajuszszal és körszakállal jelent meg a vadászaton: azért nem menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka festett neki feketéket. És mentül több arcz jelent meg a társaságban ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában fejezé ki e fölötti jó kedvét.
Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, a ki még nem is lőtt. A gyáva! Végig kellett néznie társai executióját. Mikor eléje kellett állania a büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész torzképpé fogja mázolni az arczát azzal a maradék puskaporral.
Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bűnhöncznek a sima ajkára, a milyen volt az a mit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, a miben az ember az egész arczát megláthatta; azt eléje tartá s durczás szemrehányással kérdezé:
– Nos? hát nem ilyen volt-e?
Az összeverődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen izlik; mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése hegyére szúrt szelettel kinálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely mindenféle drágalátos köveken, galyakon keresztül csergedez tova. Száraz galyból vadásztűzet raknak, nyers veszsőre szúrt szalonnát, kenyeret pirítgatnak rajta s a pirított kenyérre a pírított szalonna zsírját csepegtetik.
A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat felakasztották a fákra s kiki leheveredett a fűbe, a hogy tetszett.
Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonna szelettel a kenyérszeletet bezsirozni. A komtesznek nagyon tetszett ez a művészet. Sokat nevetett rajta.
Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a kegyetlen mondások, a mikkel az a haragos asszony szúrkálta tele a szivét.
Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha imádatának tárgya más férfival jó kedvüen tud beszélni. Annak csak az ő számára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania, hogy «nix deutsch».
Hanem hát a szép fiatal lányok ezt nem igen teszik s a szép fiatal legényeknek ez sok keserüséget okoz.
Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz kedvét s elkezdett e miatt vele csipkelődni.
A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogatni, ha valaki fölött hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élczet valami elkövetett ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a szép asszony ne csak nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot mulattassa vele.
Kálmán türte azt mind szelid kedélylyel. A minélfogva aztán mind az egész társaság bátorságot vett magának őt élczeivel elhalmozni.
Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, a kibe szerelmes.
De mégis volt egy ember, a ki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a jurátusának. De abban meg épen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál jobban csipjék.
Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az orra elől az elkészített piritosát. Volt rá kaczaj! Még a kutya is ő vele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.
– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? nevetett Katinka. Se lőni, se ütni nem szokott? S kecsesen szopta be finom piczi ujját, mely zsiros lett a kenyértől. Vajjon lemosta-e róla elébb a vért?
Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.
– Soha sem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg tőle, de a mint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.
Egészen költőhöz illő mentség lett volna, a ki egyuttal fiatal gavallér is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a sikert.
– De barátom Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.
Kálmán nyakig elvörösödött.
– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.
– Teringettét! ez kihivás!
– No uram! csitítá Katinka: ez mauvais genre, élczekért felförmedni! A vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan meghallani valót, a miért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt pedig mindenki jó pajtás.
– Hát hiszen nem veszekszünk mink, szólt Bálvándy: au contraire. Én Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára?
Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról s mutatta mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos medvére menni.
– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe, azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rá csettentetted bizony te kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod hire.
– Úgy van úgy! erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a mentegetettre.
Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek s visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport közepett egy festett bajuszú gyerek, a ki haragszik, nagyon nevetséges figura volna. Senki sem mondaná, hogy «fejébe ment a szive», hanem azt, hogy «fejébe ment a bor».
Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által rögtönzött nemzeti táncz az odasereglett pórleányokkal, idylli dudaszó mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, kiki vette a puskáját s készült a hazatérésre.
Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, oda ment hozzá, mikor az a puskáját felvette.
– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska. Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én «Lazzarinomat». Én úgy is a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem bizhatom rá a hajtást. Te kisérhetnéd a hölgyeket.