JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIII. KÖTET

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

TOLDY FERENCZNEK

TISZTELETE S BARÁTSÁGA JELÉÜL

AJÁNLJA

A SZERZŐ.

Kedves barátom!

Midőn jelen regényem irásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazitást kérni, s Te oly szives voltál, hogy míg egy részt nagybecsü utasitásodat meg nem tagadtad, ugy más részt megigérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kisérni.

Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötven éves pályád jubilæumán Neked ajánljam azt. Te szives voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyujtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.

Mert azokat én igen jól ismerem.

Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószinü. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem hárithatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.

A martyrokról irhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mythoszt: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

És mégis az volt.

Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai voltak.

Én még együtt éltem nehánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután letüntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tüntek le?

Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.

Garay meghalt – szegénység és feszitett munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

Nagy Ignácz meghalt szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferencz, Kölcsey, Katona akkor tüntek el, mikor én még gyermek voltam. A magyar-utczai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét kapui kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg?

Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az uj korszakba magad. A szellemi igéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink? Te tudod, mi volt az a puszta? S az a negyven évig vándorlás a pusztában?

Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, a mik regényem alapját képezik, ha nem valószinüek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tiz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a catastropha megannyi dicsőé!

Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harczot valószinüvé tudja tenni a jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, a mik azt létre hozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatatlanok. A mi negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leirtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmom.

Hála az égnek, hogy ez így van.

De én tartoztam e gyönge kisérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a proféták szent sirjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?

És tartoztam e kisérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: «nézzétek! így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a mult!»

Te egyedül jöttél át velünk az igéret földére. Harczolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmult irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánitását antisteseink iránt hódolatomnak Te Neked ajánlhassam. Tedd tulsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk s tarts meg Te engem baráti szivességedben, ki legőszintébben szeret.1)

Pesten 1870.

Jókai Mór.

ELŐSZÓ.

Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve, megdobbantá lábával a földet: épen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a mi itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekitve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcseség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiæ; a tétlenség ereje: «A ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; a kinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát a ki jól alszik, az jó ember.»

Azután akadtak nyughatatlan emberek, a kik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz s megkisérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét irom le, a ki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra birni? E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de még sem tett le a hitről, hogy «eppur si muove!»

Tisztesség adassék emlékezetének!

A CSITTVÁRI KRÓNIKA.

A debreczeni «nagy erdőn» volt az akkori időben egy hires tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért; még Csokonai idejéből emlékezetes hely.

A tanya ivószobája szolgált a humanissimének; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek s arczaikat borotválák.

Itt az ócska fenyőfaasztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

Csupa merő diák! Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi olyan hosszasan leirja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: «mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk».

A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, a hol az akadémika promocziókról van szó: mennyire megy Bergengócziában a dáczia? rosta után adják-e a siligót? mennyire rúg fel a siklus? vizezik-e nagyon a lukmát? engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy electio volt, itt cserélték el, mint valami börzén, a legatiókat, egy kis ráfizetéssel – post festam, – egy-egy bagolynak, a ki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a biróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a patenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patronust, s ha a papkisasszonynak kondizik, min kezdje a beszédet? Aztán egyik másik tarisznyából elő kerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nuncziumot; a mi oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót nyeli, vagy a kinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy a kit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról czibál az ekklézsia, – csak ünnepnap, mikor absurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kurál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világit közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élczek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kiboszantatik a kalefaktor, kijut a guny a grapsáknak; s jaj annak, a ki ezt a kutyafülünek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, mig a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-e be vagy egy pullus, vagy egy superbia? Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik meszsze, s nem egyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kis botos, nagy botos, előre a gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a collegiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt ide mellékelem a szavak magyarázatát is.

Tehát «humanissime», ez a diáknak a czime: emberséges ur! a «tóga» az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletü kalap; hívták «felszegezett kalapnak» is; botanizálni annyit tesz, mint «füveket keresni», közé értve tyúkot és pulykát is; a miket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a «suvasztással», mely jelent diák nyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a «felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró», különféle divatszabású köpönyegek elnevezései; mint a hogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, a ki a kollegium felállításakor Debreczenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s a mit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá «akademika promoczio» az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollegiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. «Bergengóczia» minden falu, a hol nem tudni, hogy mi a dáczia? Ez a «dáczia» pedig nem Dakoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem «fizetés». A «siligó», az a gabonafizetés, a «síklus», az a készpénzfizetés, a «lukma», az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenczió; képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A «vaskalapos», az a vén pap népszerűsített elnevezése; a «kosta» pedig a tanító görög titulusa; a «stóla», szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A «párbér» minden egy pár embernek azért való büntetése, a mért megházasodott. Az «electió» válogatás a legatióban, a «legatió» pedig egy igen czélszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – «Post festam». Ez a dátum a mikor kontókat szokás fizetni.

A «pátens» egy olyan levél, a mit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a «patronus» pedig az a valaki, a ki szeret elszökni a patens elől. «Kondizni», az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy «udvarolni» s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval «kurizálni». – Az «elemozsyna» minden, a mi megenni ajánlja magát. A «létum nunczium», különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja «az örvendetes hír» értelmét. A «kókvia» konyhát jelent, de kollegiumit; a «semper» mindennapi leves, a «pikó» pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a «civa» jelent polgárnőt, szabadon fordítva «civisből» fœmininumra; a «macskanadrág» pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A «czibálás» származik egy latin szótól? «cibus» – étel, – tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – «Absurdum» egyszerű fordításban annyit jelent, hogy «töltött káposzta». Ez a képtelenségek regiójába tartozik. – «Potya» azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. «Baltás» ez a joghallgatók álneve. «Szatyi»-nak nevezik a fehér kenyeret; «dárdás»-nak azt a kicsi tanulót, a ki a nagyobb diáknak fűt s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. «Gugyi» valamely szeszes italnak a neve; a «klipitroklapatorium» pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. «Közjóravilágítani» annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, a ki az asztalhoz férhet. «Hálpaklacs» annak a neve, a ki nagyon siet a beszéddel; rövidítve ebből: «Hála a papnak, másvilágon is van kulacs?» Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. «Kalefaktor» az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; «grapsa» az illető felsőbbség, ha professor, – «kutyafülü» pedig, ha jurátusi minőségben létezik. «Gyantázni» természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: «harmónia». – «Quinquennis», a ki már theologiát hallgat, «longissima» pedig a hosszúszárú pipa. – «Pullusnak» neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg «superbia» (kevélység) névvel ruháztatik fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányu és hajlamu borbélylegény.

A mi pedig a «szuka» szót illeti: ezt körülirnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést, mely nem férfi – de nem is asszony; hanem nem is kis gyerek. Találja ki: a ki tudja! Biz ez rosz szokás, de talán majd kimegy a divatból.

Végre az «ad arma!» – «fegyverre!» – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. «S nagybotos, kisbotos» ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, a kik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjuságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett «gerundiumok» nem valami grammaticai formák mint inkább hatalmas tölgyfa-fustélyok, ólommal beöntve, a mik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s a miknek hatalmas öklű kezelői a legátiói electióknál ez érdemeikért tizenkét ifjuval elébb választanak a sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, a mit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyirottfejű deáknak az anecdotáit meghallgatni, a ki a hosszú asztalfőn ülve, társait megnevetteti s fizetésül a borukat megissza, s a kit a korcsmáros «humanissime Aszályi»-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pinczében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő hiretudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a «sacro sanctum».

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, a körül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíz itczés «órros», körül rakva egy tuczat bádog pohárral.

A sacro sanctum látogatói épen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilenczen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csipőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek «kinnlakók», valószinüleg «baltás»-ok, a mi a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel daczolva, önkényüleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orczátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hidon, a mely a debreczeni sárlagunák fölött a kollegiumtól a városházig az utczán végig vezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas, aztán a feje úgy a válla közé van huzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arczban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé huzódó, szemöldöke sertés; s a mi még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgy hogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik csipejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délczegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arcza, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dacz van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a daczból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tünik ki. Arcza első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arczkifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint theologia-hallgatónak. Ez pedig Csuka Ferencz humanissime, egyúttal «nagy botos», hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg «finak» volt a neve) s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb busongó halott, kisérő melodiával kezdődik, s azután marsch-ütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, a miket valaha mester alkott:

S aztán megint vissza az első sorra: «Mulik mint az árnyék ez az élet».

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát s sötétben maradtak. Azért csak végig danolták a nótájukat s csak azután kezdtek el kiáltozni: «Nagy uram, elaludt a gyertyánk!»

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával s egészen debreczeni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyujtotta. Tudniillik, hogy «debreczeni szem»-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, a mit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag negyedrét alakú könyv.

A korcsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a «csittvári krónika».

1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerzeni, ha jól tudom, Sáros-Patakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy a mit a hatalom vas keze kitépett e lapokból, vagy a miket az udvaroncz hizelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve «csittvári krónika».

«Csitt» azt teszi, hogy «legyünk némák!»

A jezsuiták, a kikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt hiresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették «Csicsvári krónikának», s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy «ez is a csicsvári krónikába való!» Hanem voltak – kevesen – a kik tudták, hogy mi az? a kik pedig nagyon keresték, soha sem tudták meg, hogy hol van? Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, a mire fátyolt kellett vetni, a mit az utókorral el kellett felejtetni; a mire rá kellett fogni: álom volt az! hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincznégy gályarab szenvedése, kik mind magyar predikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, a mit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden perczben megemlékezzék rá, ha netalán ifjukori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczy titkárának, siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diætán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Therézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti ráczpusztítás és az erdélyi pórlázadás leirása.

A debreczeni castellum kisértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

Az országgyülési gúnyiratok; az emlékezetes «compono, impono» kezdetű, mit a soproni országgyülésre irtak, a törvénytemetési paródia az 1791-iki országgyülésről.

A gúnyversek, miket József császárra irtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: «aquila non captat muscas». (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak juniusi visszavonását.

A sajátságos tariffa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított; mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolcz garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich catechismusa, a Manch-Hermæon, I. Napoleon proclamatiója a magyarokhoz, az Árpádivadék, Crouy-család documentumai; s az a végzetes szindarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről irtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guilotinnal, a miből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aphorismái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragœdiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreczeni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes «cras» fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

A rejtelmes epitaphium története az volt, hogy egy kis gyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemenczébe bújt, ott kenyérsütő anyja rá fűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát s a haza érkező férj fájdalmában szörnyet halt. Ez eseményről irandó epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák irta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes prófécziák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arczképekkel. Némely arczkép olyan is volt, a melyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek s miknek nem volt szabad hangzani többé. A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek, íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjubőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikairók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a collegiumból, helyette választottak ujat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett birnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén résztvettek a krónikairásban, a kik aztán a hatalmi polczon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, a hol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A ... három esztendeig kutatta a krónikát inquisitori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a kathedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van a Nagy uram pinczéjében. De hogy annak melyik odujából került elő? azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikairók minden vasárnap összegyülnek a nagyerdői csárda pinczéjében s bemutatják, a mit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvétetésre? Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában és nem szabad elterjesztetnie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvencz költő munkáit leirta kiki magának sajátkezüleg. Ott nem izgágáskodhatott a censura. Egymásközt pedig soha sem nevezték azt «Csittvári króniká»-nak, hanem «Koszoru»-nak, hogy a czím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a korcsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyülést.

– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a «Dungó» dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utczaszegleteken «hogy a Dungót ne danolják», – az volt rá a felelet, hogy «csak azért is Dungó» – hanem mind a mellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hypokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb itéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo kihágásai isteni scandalumok s méltók márványbavésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a «dungó» egy olyan sárban járó, s a mellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövőkor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a «Koszoru»-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s ime ma már meg sem jelene közöttünk. «Genus irritabile vatum». (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt inditványozom előttetek, hogy a mai összegyülésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbizatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

– Ismét jutottam több rendbeli satyricus költeményekhez, a mik eddigelé még unicumok.

– Kérjük felolvastatni.

– Az első Kovács József verse a «kopott nemesekhez».

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát versbe szedni merni!

No hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz biró egyhangulag méltónak itélte a verset a krónikába beiratásra s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát s satyrnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a czíme: «A két forintos Tallér, a Vén Krajczár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése».

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangulag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papirra volt irva, hogy egyenesen beilleszthessék.

– Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáczió idején pedig gyalog elvándorol messze utakra s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. Hanem aztán jött a mongol csorda s végig sepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most épen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel irtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálcza négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, a hol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen irás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archæolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, a miket ma is csak suttogva lesz jó tovább adni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig a hogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha szent Istvánnak a fején. Az angelus, a ki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, a mi görögül «küldöncz»-öt jelent. Dukas Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb sziveket is. Épen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert ime itt vannak a geologia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti, ha az illusióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne irja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta).

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifju sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonázhasson.

Egy felfordított szürőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonay Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e czímmel: «Vallás.»

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a positiv vallást, gúnynyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja Érsek, Derwis, Boncz, Rabbi vagy Superintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat s azt meri mondani, hogy egy czifra toronynak az árából száz szenvedő embernek lehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti oduban elszavalva egy hosszu, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolcz fekete ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb conspiratió képét mutatta fel, a mit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arczokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. Azt mondják az ilyenre az igazhívők, hogy «az ördög is szereti a magáét!»

Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén theologus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beirassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete czédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: «szabad legyen-e e kölményről másolatot venni?»

Jenőy feltette magában, hogy «nem»-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalpagot, hét fehér és csak négy fekete czédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát «kettőnek» az először «nem»-mel szavazók közül kellett másodszor «igen»-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét Vigyáznunk kell egymásra…

A költeményt aztán mindannyian leirták, Borcsay dictandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az irásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de a rokon trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fuvója hosszu és vékony, mint a tollszár.

Ez a «tárogató.»

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, a mikor még rebellis kuruczok hordták zászlóikat egész Német-Ujvárig s harsogtatták a szabadság-dalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefujjon ez ördöngős hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó dæmonok, a mik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harczbüvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemenczében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fujták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyült nemesi banderiumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a «Héj Rákóczy Bercsényi!» indulót s aztán azt a másikat: «Őszi harmat után.» Volt is nagy riadal Budán. Mintha a félvilágot akarta volna vállára venni a magyar! Hanem már tizennyolcz év múlva a nemesi felkelő banderiumokat ezzel a marssal vitték a táborba: «hol lakik kend komámasszony? Kereszturban?» De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy «Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.»

A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, a ki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; a ki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, a ki pedig tudja a nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kiván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczy nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, a mit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól: