S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért kudarczok képezték, kellett vinni a házi asszonyi szerepét – Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élczeket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arczán minden nap. Mikor azt a hires macskazenét adták a főispánnak, akkor neki épen egy víg tánczestély fényénél kellett szégyentől égő arczát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utczán?
És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.
Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, a ki az asszonyoknak ideálja.
Hanem a nők sokat eltürnek: megbocsátanak.
A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.
Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.
A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját s azt legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.
Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet? hogy mikor valakire azt mondják, hogy «országos gazember!» ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.
És azután visszagondolt arra az emberre, a ki tudott hazát szeretni, a nélkül, hogy gyűlölt volna; a ki hordta szivében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett martyrjuk; hanem annak családjához, a kit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.
Dorothea járatta magának mind a két lapot, a melybe Kálmán irt és a melybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kisérte mind a kettőt és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, a ki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek? A silány polemiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.
Oh minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.
Azt is jól esik a silány polemiairónak kihiresztelni, hogy az ellenfél nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni; hátha a két forintja ott vész.
És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, a ki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És még sem átkozza azokat, a kik őt elvetették.
És Dorothea szive minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.
Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, a milyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kivánja, hogy szeressék.
Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szivét kapta meg, de kincseit még nem.
Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejtseket!
Nem csak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt elébb kimondja.
A Decséry főispánon elkövetett sértés napján túl nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:
– Uram, én el akarok innen utazni.
– Bécsbe kiván ön menni szülőihez?
– Nem. Erdélybe óhajtok menni.
– S meddig óhajt ott maradni?
– Hat hétig.
Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.
– Együtt fogunk utazni ugy-e bár? kérdezé hideg udvariassággal.
– Remélem. Legalább oda.
– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestansokká kell lennünk.
– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.
– «Azután» majd visszatérek az orthodox hitre megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.
– Az az én magán ügyem.
– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?
– Ismerem.
– Tehát kivánja, hogy azt a házat megvegyem?
– Le fog vele kötelezni.
Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni az által, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kisérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis útat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.
Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyülöljék.
Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre a nélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát ő rajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arczát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan alakot riasztott el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.
A próza is belejátszott a kedvetlenség melancholicus zürhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelmüen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A boszantó dacz után, melylyel a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.
Bálvándynak nyüg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.
Dorothea csak Kolozsvárról irta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.
A családi tanácsban nagy lett e miatt a zavar.
Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, ki atyját, s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbeejtettek. A leghivebb katholikus családnak egy tagja kitér hitéből és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfájára! Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől, csak protestans úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.
Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és ime megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kellett türni, nem lehetett segíteni rajta.
Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, a mi ugyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez örömtelen ifjuság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sóha sem vált felségáruló, rebellis, emigrans és protestans; vagy ilyennek neje.
Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a consistorium itéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, a mivé kitért.
Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?
A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesujtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.
Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kivül, a mit Bálvándyhoz vitt hozományul, s a mit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.
Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.
Csakhogy mindez késő volt már.
CORRECTURA.
A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.
És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.
Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geografical Society és a Club of Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa. A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.
Az akkori hirlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hirekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt, már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.
Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolczon tanyázott. Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolczról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; daczára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: «te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál». Már előre ki is csinálta magában az élczes beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.
Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, a ki e gyászkereszt ágában fennakadt.
Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.
– Ki parancsolta így?
Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: «a cholera».
E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, a ki békét hagy annak, a ki szeme közé nevet, s átlép azon, a ki daczol vele: nem bántja.
Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.
Biróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.
Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénból, Abaujból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.
Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolczról átköltözzék Egerbe.
Miskolczi ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a város biró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szivű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a szinészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vigjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szivű nép; mulassanak, mint eddig az Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a cholera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidékeket kikerüli; de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.
A jó ismerősök aztán elkisérték őket egész a város végeig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük s útnak eresztették.
Első nap eljutottak Mező-Keresztesig. Már ott is vették észre, hogy nem igen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, a hol az a jó vörös bor terem, a hol a szinészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szálni senkit a szekeréről, hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, a míg a két heti vesztegzárt ki nem állják.
Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.
Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolczra.
Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.
Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találtak dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a «cucumis»- és «pepo»-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.
A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.
A honnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.
«Vissza! ide nem szabad bejőni!»
Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbiró kegyetlen tekintetű arczczal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálczával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.
Bányaváry megkisérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki sem akart már arról tudni: «Vissza! Ide be nem hozzátok a cholerát! Már a szomszéd Zsolczán van!»
– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!
De nem lehetett azokat a geographiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A szinészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.
Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag Coriolanus; s miként Cajus Martius Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősileg életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, a kik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, a ki dühösködött, hogy ő most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a cholera előtt.
Bányaváry azonban kiadá rendeletben a szinészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülök cholerában; mert akkor a többit agyonverik.
Szerencséjükre másnap, mikor a cholera kiütött, Zsolcza felől jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy szinésznek sem lett semmi baja, pedig duskálkodtak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, a mit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a szinész valamitől!
Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az épen Czilike volt. Valószinüleg meghült és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában, sem imádságos könyvben.
Az orvos nagykésőre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálczát tartott maga elé, annak a hasított végébe volt csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyujtva, ugy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miasmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Czilitől, mi baj? csak ránézett az arcára s azzal a háta mögött tintával, papirral ácsorgó kanczellistához visszafordulva, diktálá hivatalosan: «irja amice: Kholera 132; – nem lehet rajta segíteni.» Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos, eczetes zsebkendőjével és odább ment.
Másnap halva volt – az orvos; Czilike pedig kialudta magát és fölkelt épen.
– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy és Borcsay…
A halálvész rémhire Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyüvérü fiatalság, a német szinészek és a helyőrség.
Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.
Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, a mit Boccaccio decameronejának hősnői a florenczi halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála, összegyüjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyü kedélyű nőket, a kiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó szinészeket s a mindkettőben kitünő katonatiszteket. Ott azután kigunyolták a halált.
Minden délután késő estig kihallatszott az utczára Csollánné kertjéből a czigányzene, víg kaczaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott ütni a fejét, a hol ilyen vígan vannak.
Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a cholera! az első halott fekszik a ravatalon.
Hol?
Itt a Csollánné házával átellenben; a Decséry palotában.
A házfelügyelő, Csuka Ferencz. Tegnap még erős izmos férfi.
Hogy eltünt egyszerre az egész florenczi társaság!
Este már nem volt zene, kaczaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.
Akkor aztán menekült a városból, a ki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német szinészek fel Gráczba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltüntek. Áthelyezték őket Váczra, Gödöllőre.
Katinka egyedül maradt.
Egyedül maga és kedvencz állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még fertelmesebb majom, s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hizelgett a házi asszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagálynak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy koppasztott lidércz ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy «filou»; a mit Aszályi, nem franczia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hizelkedésnek vett.
Tehát Katinka unta magát nagyon.
Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.
Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?
Épen azon időkben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.
Még egy lépés, és egészen közel lehetnek egymáshoz.
Hiusága azt hizelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.
Ehez a hiu reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet irjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyülölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.
Ezt a levelet nem lehetett a postára bizni. Abban az időben nagy fatumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztül lyukgatták, megfüstölték valamennyit, a gyanusakat fel is bontották, elolvasták, ugy pecsételték le ujra. Katinka tehát Aszályit készitette fel az utra, rábizva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.
Aszályi épen ilyen küldetésekhez való ember volt, a miknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztül menni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, a ki az első cholera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztül utazott.
Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató kastély volt a nagy szőlő közepett; csak hogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kholerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.
De Aszályi hiven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.
A mint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá; levetkőztetik tetőtül talpig s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, a mint a víz a szájába megy, borzadva érzi, hogy az eczetes víz; odavagyok! gondolja magában; hisz ezek emberevők! elébb páczba tesznek, hogy puhább legyen a husom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, a közben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az eczetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibal, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázszsal. Már megsütnek! gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitüek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az eczetes vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek s Aszályit ugy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.
Akkor aztán nyájasabb arczok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára ujdonatuj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes uri gyapotszövetekbe, a mik illatoznak az otkolontól s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni: a báró ur odabenn van.
Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.
– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak; sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyu kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.
A báró nevetett.
– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a cholerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Már most kezet szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?
– Ő nagysága, Csollánné levelével jövök: szólt bizalmas mosolygással Aszályi.
– Még levél is! szólt boszusan Bálvándy. Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bizni az izenetét, ha már ide küldte. A levél legjobban elhordja a miasmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő a teins ur zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya füst fölé kell tartani, meg chlor mészbe mártani, ugy hozni be. A melyik a levelet megfogta, be ne jőjjön a szobámba.
Az eként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá s Aszályi egyfelől egy csipővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyiró ollóval fülön csipvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró ur.
A levél igen válogatott nyelven lehetett irva, azt elhihetjük, hanem a chlormésznek, a min keresztül ment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a szinét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, a mi az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégis csak megérté belőle a báró.
Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.
Házassági rózsakötelékről beszélni annak, a ki épen most tépett le magáról egyet, a mit messziről a legkedvesebbnek hitt, épen annyi, mintha szilvával kinálnának valakit, a kit épen a hideg lel. S a kit épen a szép madonna arcztól lel a hideg; s a ki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános kedélytelenség, a mit a cholera félelme terjeszt.
A mig a szép madonnaarczot birta, addig megvolt az inger a vétkező szép szemeket fölkeresni; de a mióta utólszor látta könyezni elvált neje szelid szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk s untatá amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképen elveszté, s épen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerte meg végkép.
Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.
Bálvándy ahoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csintevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király ő felsége, vagy maga az Ur Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.
Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal, viszonzásul a párisi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a váló pörig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti boszu volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka számára nem maradt szivében más, mint az unottság; még lejebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.
Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:
– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?
– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a váló perének Erdélyben.
– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, a mi a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.
Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pinczéje híres volt s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor? Aszályi azon emberek sorába tartozott, a kivel az ember per tu van, a meddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak ujra kezdi vele a kendezést.
Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, a mit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, helyet, az embert az elmondandó anekdotához.
Ezuttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól mulatott a cholera előtt mindenféle urak, urfiak, válogatott svalizsértisztek társaságában, s hogy a cholera hirére hogy futott szét valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!
– De hát tudod-e, hogy mit irt nekem most a levelében? szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.
– El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.
– És férjhez akar menni rögtön.
– Ah!
– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen te hozzád fog menni.
– Én hozzám? hebegé Aszályi s letette az ajkához emelt poharat. Ne tessék tréfálni!
– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben megirta az egész dolgot nekem.
Azzal kivette zsebéből Katinka levelét s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.
«Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hivem.»
Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.
– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran theázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toilettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét még sem értem.
– Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban résztvenni, mint eddig. Ehez férj kell.
– Ahán! Egy szóval palást! röhögött Aszályi.
– Hát igen: palást! kisérte őt Bálvándy cholericus nevetéssel.
– Olyan férj, a ki nem haragszik meg semmiért! hahaha! S arra én lennék épen jó, hahaha!
Erre Bálvándy nagyon komoly arczot öltött.
– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.
– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos urnak.
Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.
– Kedves barátom: őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyilt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam ránézve, a mi az apa a leányához.
– Ühüm; köhintett bele cynicus ostobasággal Aszályi.
– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint a ki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam e felől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jó akaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e chatouillet, ebben vannak Katinkának minden hozzám irt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?
Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon fülön csókolta azt és sirt. Melodrámai jelenet volt.
Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltétette a szekérre s elszállíttatta vissza Aradra, a hová Aszályi csak este későn érkezett meg.
Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképen kicsoda ő, és mit visz most magával a köpönyegzsebében? Az, a kit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabadszellemü urhölgynek, s az, a mit zsebében visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld épen ő általa vissza.
Egy perczig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot bele hajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy perczig, a másik perczben jobb tanácscsal szolgált a gyomor.
Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, a ki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relativ fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fő dolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket irni, nem kellene a téli kabátot nyáron németszóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utcza végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, a kin tekintélyét gyakorolja.
Igaz, hogy biz ez csak «palást». – «Palást» biz ez; de meleg van alatta.
Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.
Már akkor a szép urnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.
Mindennap harmincz halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyiló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést s ne hallja a sok énekszót.
Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Oh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arcza. Nevetett mint egy gyermek.
Mondja el, szerencsésen járt-e?
Aszályi kedélyes akart lenni s elmondta mind azt, a mi vele történt. Katinka kitörő kaczajjal fogadá a bepáczoltatási történetet, mit Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.
Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, a hol a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.
«Barátunk» mindent elmondott nekem; a hogy nagysád kivánta hozzá irt levelében. Nemeslelküen beleegyezett mindenbe.
– No! – és? kiáltá fel ragyogó arczczal Katinka.
– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét mulva nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélekzetet vett Aszályi.
– Nos nos? sürgeté Katinka türelmetlenül.
– Itt küldi nagysádnak hozzá irt leveleit.
– Leveleimet? kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?
– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.
– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.
– Ő helyesli nagysád elhatározását és azontul semmi sem áll boldogságunk utjában.
Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszitett Molay Jákob, a «Templáriusok» czimü tragoediában, s extasisra torzított pofával mosolygott az urhölgyre.
Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.
Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért s a csengetyűhuzót rántotta meg.
Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.
Katinka így szólt a cselédhez:
– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón!
ALKONYSUGARAK.
Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.
Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arcztorzító ragály elkerüli azokat, a kikre már egy szelidebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.
Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arczú nemtő, a ki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szeliden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sirtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; az alatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arczczal elaltatja.
Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak, mert alkottak, mert szerettek…
A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.
Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, a kiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, a kik nincsenek jelen.
Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja; azt mondják rá: igaz, úgy van az.
– Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!
– «Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! hogy mosdik minden nap húszszor erős boreczetben, hogy visel előlhátúl nyakába kötve kámforos zsacskókat, hogy iszsza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit chlormészszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvencz ételeiről, s kényszerű bőjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az utra, hogy eljöjjön értte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kholerát. S az öreg asszony szive megesik gyámoltalan vén gyermekén s elodázza jövetelét: majd holnap!»
A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.
Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arczképe keblét el nem hagyja soha; a mit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.
Gondol az is ő reá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kivül igazán? Jönne már hozzá. És bizonynyal el is fog jőni; hanem az már késő lesz.
A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leirja azokat papirra.
S a kit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!
De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arczczal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltát, s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.
– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!
Kálmán arczán még pirosabbra gyultak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, a kikre ő várt?
– Ez aztán az asszony, a ki ilyenkor be mer jönni a kholerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!
Melyik asszony? Az anya, vagy a régi eszménykép?
Koczognak: szabad-e? s kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arcz. Nem is egy; de kettő.
Tóth Máténé asszonyom az, s Erzsike leánya.
Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép: a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.
Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.
– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az ujságból, hogy maga nagy beteg; pedig hát olyan jó szinben van, mint a szakasztott rózsa. Szaladj mindjárt, feleség! azt mondja az uram; hozzátok el abból a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! csakhogy fenntaláljuk. Ugy-e, nincsen semmi baja?
Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.
– No hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elviszszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket sem, a míg el nem mulik a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán urfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mi velünk. Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz ott magának szép csendes lakása, a hol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s irhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugy-e, hogy eljön mivelünk?
Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorúlva egészen.
– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd jobban hallgat.
A paraszt leány (egész alakja csupa élet, egész arcza csupa szemérem) oda borult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:
– Legyen ön a mi fiunk!…
Kálmán lelke felszabadult a test gyöngesége alól. Köny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.
– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, a miért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, a minek utóljára örültem a világon. A mi bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arczczal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arczomat is közétek, s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.
A leány megtalálta a bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.
– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.
– Hol van ő?
– Elvitték katonának Galicziába. Híttuk haza ebben e nagy zűrzavarban; de azt irta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.
– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harczos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten haza segíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.
Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon; a midőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és boszankodók. Ha erőtetik, csak a baját sulyosítják vele.
Pedig Sára asszony csak mégis megkisérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarju-szénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák, attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.
– Én Istenem! sóhajta Sára asszony, mikor az ölemben hordtam, mint kis gyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!
Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Juliskával együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint a kik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj, tojás, aszaltgyümölcs került elő a szekérből, a mit a halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyűrközött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, a milyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék, meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából s elmondá, hogy a beteg igen jó izűn vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.
A cholera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sirkert volt a váczi-úti, kerepesi és ferenczvárosi.
Kálmán betegségében látszólagos javulás állt be: a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszünnek, keble megmenekül szorongatásaitól, fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. Jótékony nemtő, ki az élet álarczát teszed fel, mikor a halált hozod!
Hanem Kálmán philosoph volt és természetbuvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt már régen. Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:
– No már most gyerünk el szállást nézni!
Szállást nézni? Hová?
Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindúlt szállást nézni, a vén cseléd kisérte őket.
Végig mentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váczi temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:
– Ez nagyon is pompás szállás nekem.
Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint a ki egészen meg van gyógyulva.
Másnap megint azt mondá házigazdájának:
– Menjünk szállást keresni másfelé.
Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak még sem tetszett a szállás.
– Ez nagyon közel van a városhoz.
S azzal hazatértek ismét.
Harmadnap a beteg költő arcza rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak és minden idege új életre látszott kelni.
E délután elvitte kisérőit magával meszsze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferenczvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.
A ferenczvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.
– Ez jó hely itt, monda Kálmán. De még ez is nagyon közel van.
S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.
– Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.
Azután odahivatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.
Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje oda telepedtek a lábaihoz.
A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.
– Miért mondá ön, szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester, hogy még ez is közel van?
– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak, felelt Kálmán.
– Óh uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?
– Ki? szólt Kálmán, és égő arczát a sápadt ég felé emelte. Azok, a kik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homok puszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparüző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utczasorokkal! Az elvetett magból czédrusfa lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszoruzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a hirhedett ősök érczszobrai fogják hirdetni multunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, érczből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hirükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, a mely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjá születünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még soh’ se voltunk, és az utókor irójának nem kell költeni, hanem csak a valót leirni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben a palotasorok, a fényes alakok, a félistenek, a pantheon, az akadémia, a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorus szobrok, az örök világosság: a népek szabadsága!
(«Óh én uram Istenem, légy irgalmas szegénynek, könyörge a vén cseléd; mily szörnyü láz-álmai vannak!»)
(«Hallgass, némber!… inté az iparos. A próféta beszél!… Ő látja azt mind, a miket mond!»)…
Mikor a temetőből hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyünek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előre sietett.
Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve a széles hosszú utczán, mely üres volt és nesztelen.
– Nézzétek, szólt, kigyulladt arczczal; a milyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. Mi uszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszinű zászlók, fátyollal bevonva. Két felül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarczokkal. Mi hull? Eső? Nem: köny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait a Pantheonba. Mit énekel az a százezer ember? «Nincs itt többé, hanem feltámadott!» Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?
… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit s a legkülömb palota volt az egész utczában a «két pisztoly» csárda.
Másnap nem birt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.
Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e? Mintha várt volna valakit.
«Senki.»
Ki jönne most te hozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?
Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?
«Senki.»
Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni.
Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakokat, hadd jőjjön be friss lég és meleg napsugár.
Olyan volt már az arcza e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.
Most zörget valaki az utczaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az?
A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.
Kálmán kezébe veszi azt, s a mint a czímiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arczán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet.
A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.
«Kedves, örökké szeretett Kálmánom.»
Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb lészsz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem én vétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, a mi valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hir, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh várj reám, és fogadj megbocsátva
örökkön örökké
Dorothea.
… Az alkonysugár oda sütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arczába. A míg végig olvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arczát. Azután lehunyta a szemeit. És nem is nyitotta fel többé. Hanem a mosoly, az ott maradt az arczán.
«VOLT. NINCS. LESZ».
A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.
Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.
Már most mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?
Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.
Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.
– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.
Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy «itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:
– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?
Az idegen földalatti bassushangon megfelelt rá.
– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.
A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:
– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.
Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem-szemfedővel.
Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom-arczra függesztve.
Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.
Az nem szólt rá semmit.
Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.
– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.
A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány arczát látná mindig.
Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.
Nagy fényüzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.
Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.
Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».
Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.
S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor: