JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIV. KÖTET

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

KÖZELEBB AZ ÉGHEZ.

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordiczán, még pedig kívül a falún; mert oda, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. – Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy «jól viseld magadat! mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!»

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöcscsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statutió alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a szinészek sátorában s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.

– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja! mondá hajdani praeceptorunk. Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakuk. Mi nem megyünk a templom-szentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szent képeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. – Te jősz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a sziklaormot, a mit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma föl. Te, Czilike, meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, a mennyivel távolabb minden emberi arcztól.

– Jó. Én megyek veletek, mondá Kálmán.

Czilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy perczre szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, a mi az útra szükséges; a vándor színésznek gyakorlata van már ebben. Evő, ivó-eszközt, s a miből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a podgyászt s aztán megindúltak jó kedvvel, elébb egy korty szilvaléllel erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Czilike is ivott abból. Szinésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.

Kálmán puskát is akart vinni.

– Minek az? mondá Bányaváry. «Me lupus… fugit inermem.» (Engem fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyujtsd Czilikének s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; ott hagyta a puskát, karjára vette Czilikét, s a míg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.

– Emlékszel-e rá, Czilike! mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal. Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban! s a mi szamócza az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körűl; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah! itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztűltörtem a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát, meg egy angyali jóságú, puposhátú asszonyságot. Bemutattam magamat: «én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára». Hah! micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! a sugó nem fért negyednap a sugólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó puposhátú asszonyságnak s hagytam ábrándozni a bálványszép házi urat – Czilikével.

– Eredj te, nagy bolond! – feddé őt Czilike, tréfás nehezteléssel.

– Hah! de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, a hova hivatalosak voltunk! száz kocsi kisért odáig, s taraczk-durrogással fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, a mi kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy Nyitrán restaurátió lesz: nosza hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és huszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztujításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadnivaló kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utczán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játszunk? A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta, meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortes-tanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. – Semmi? mondok: hát ez mi? – mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: «Kolostor». No, ha kolostor, hát játszunk itten. – Barátok laknak benne! – No, ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk. Mondék és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidelisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószivű barátok voltak.

– S ott játszottatok a klastromban? kérdé Kálmán.

– Ott bizony. A refectoriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szent képeket bevontuk nemzeti szinű függönyökkel; – s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi consistoriumunk mind excommunicálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professoroknak a színházba járást. Barbarok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás? Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelidülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Ráczok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, a ki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik s hallgatja a szavunkat, mint a profécziát, s tapsol annak a szónak, a mit a ti tehetetlen országgyűlési articulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: extasisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is s azt mondja: «Kedves magyar!»

Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.

– Te! mondá Kálmánnak, eléje állva s Czilike kezét megfogva. Ennek az «én királynémnak» sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!

– Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! mondá Czilike.

– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? – Miénk az egész országban – minden országút és ösvény!

Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller «Haramiái»-ból:

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, a honnan napsütötte völgyet s a völgyben elszórt házakat lehetett látni.

– Nézd, bajtárs! minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füst-pénz, meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, a mit e látványban érezünk, s a miről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres veritéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz, mikor földes-urát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegyláncztól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámczikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör: beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap: pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldús; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott karodon! annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, a hányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva biborpalásttal, vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Oh, hidd el, hogy nem az a boldogság, minden nap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, minden nap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. A mi azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakandok, igavonó barom. Ne légy te úr soha! Rosz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegylánczában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivator omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok czikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár arany-ködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alúlról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány fénylik a most is jégfedte Kriván.

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közelállókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat, s felszabadítja a könyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanúl néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

– Adj nevet «költő» ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.

– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, a kik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna. A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jól tarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Soha sem elég neki, a mi van. Ah, az kinzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, a mi a föld iránti szerelem. A hogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy! enyém hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre s akkor is enyém vagy!

Czilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, a mint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.

– Hiszen csak poétázás volt.

– De mint megijesztettél! mondá Czilike panaszszal.

– Engemet mind a ketten! mondá Bányaváry. Most büntetésül csókoljátok meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Czilikét, másikra Kálmánt s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poezis múzsa-csókjai voltak azok.

– Hiszen ti még gyermekek vagytok, mondá Bányaváry; az én gyermekeim. Oda kell mennetek, a hova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, akkor is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: «Hunnia nyög letiporva!»

Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végig zengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? a szikláknak? a sasoknak? a patakoknak?

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Czilikének gyönyörű sopran hangja volt. Bányaváry érczteljes tenor hanggal birt, s Kálmán hajlékony discanttal kisérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

– Ah e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! mondá büszkén Bányaváry. S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe! még Budapestet is beveszszük velük.

– Az nehéz lesz, mondá Kálmán elmélázva. A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.

– Hejh! Mit nekem a nádor? A hol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

– De ne felejtsd el, hogy csak «felsőbbek engedelmével» ütheted le a sátorkaróidat.

– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? szólt keserű gunyorral Bányaváry. Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál, mint rangbeli úr? mire én Pestre felkerülök. S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagy urakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagy úrnál akarsz czélhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgöm, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jól esik, s háladatosak érte. Bejutok én Pestre, mint a hogy a sátoros czigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.

Czilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sohaj elmondá neki: «te minket olyan jól el tudtál felejteni! még majd jobban is elfelejtesz!»

De nem úgy van.

Kálmán szótlanúl kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle.

Reszketett a keze, és arcza elhalaványúlt.

Mi volt az?

Az első magyar dráma.

– Nézzetek ide. A míg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.

– Nézd, szólt Czilikéhez. Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön. S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagy urak salonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Czilike áthajolt a vállán s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fenhangon szavalni, arcza tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait, a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

És közbe kiálta: óh mi szép, óh mi égi gondolatok!

És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Czilikének, olvasd te tovább!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat; hévvel, mely teremt a perczben, a melyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; – nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarczú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaja, Thalia, Euphrosyne: a Pyeridák mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölűl, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyilt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok, s a királyokkal daczoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az Isteneket az égből s a hősöket a sírból, s a költő hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban Isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Eliást a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, a mit magának jósol.

És a mikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, a mit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hizelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedűl ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, a mi lelkében szülemlett, s az olympi fényes arczok, és a sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen, nem Zeusz és Isten-udvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok cumulus névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.

A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.

Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.

– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szivét tőlem, mert ezentul nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, a mikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt a mit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiu! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministrans vagyok, holott te Pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek mikor alszol, megöllek a legelső kővel, a mi kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!

Kálmán kaczagva szorítá keblére barátját. Olyan jól esett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Bánták is azok!

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van? Fél is az ember a mennykövektől mikor Zeuszszel komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processiójában!

Ez mind igen szép, véleményezé a kalauz; de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a sziklákról lefelé, s hol hálnak akkor?

– Kiverünk egy sast a fészkéből s magunk fekszünk abba.

Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jószerencsének találta, ha egy kecskepásztor-gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.

Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!

Olyan nehéz megválni az égtől!

Utól is érte őket a zivatar fele útban. A fák közt áthuzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint az óriás, kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kigyózva keresztül-kasul.

A két ifju egyet gondolt, kezeiket nyujták egymásnak; Czilikét felültették összefont karjaikra; az pedig shawlját szétterítve, s két karjával a két ifju fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapitva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő lecsapó villámot, a fejeiket daczosan felhányó fenyő óriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott czirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekiséret volna ez.

– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! Kiált Bányaváry s kiállva a gunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerüen őrjöngő monologját: «Tombolj! üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!»

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi ördöngösökkel van dolga, a kik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok cascadejai zuhognak csörtetve. A kalauz targalyat keres össze és tüzet gyujt; azt körülülik jó kedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arczokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszünik s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Tovább menni már nem lehet az erdők sötétjében; de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, a mi csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; – szerető szivek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját s édes bús népdalait hangoztatta rajta. Czilike eltanulta tőle a népdalokat s utána énekelte.

Kálmán az alatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve virágillatot lehelt; a «körfény» virított javában; a bokrokat ezere a szentjános bogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a gunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorut hozott magával, körfény virágaiból fonva s azt Czilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világitó fénybogárka volt téve s Czilike olyan volt a koszoruval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürteit zöldfényű csillagdiadém köríti.

Milyen pompát űznek ezek a koldusok, a kiknek költő a nevük.

LENN A FÖLDÖN.

Hogy odalenn a földön mit végeztek ez alatt? arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és a mi ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínü, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek aristocraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. A kik a mult éjjeli tánczvigalmat végig vigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Tánczvigalom is volt oda lenn a földön, a míg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a tánczban.

Szekérre voltak pakolva már a szinészek is, s dalolva mentek odább; a czigánybanda huzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, a míg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah bajtárs! előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No no! hiszen rokonod. Az éjjel sok rosz élczet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A herczegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Czilike testvéred. Ugye, micsoda büvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjöket s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debreczen felé haza jószágukra. E miatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, a mik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szintén elmegyek Debreczenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az öt lovas fogatommal utólérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol? azt fogom tenni. Válaszolt rá Kálmán.

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

A mint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Ő méltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és francziául és ásított sokat, a miből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz s szerzett magának tapasztalatokat abból a themából, hogy mit tesz stafétán utazni? Rázatta magát fakószekéren, kukoriczaszár ülésen, egy lovas kordén, nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihuzta éjjel az ágyából a birót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debreczenbe.

Jaj de egyet kifelejtettek a nagyméltóságu urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor épen országos vásár volt Debreczenben.

A «Fehér ló», a «Bika» és a mi kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak, (s az irás szerint szorítottak is nekik helyet) mint valahol akárhol egy három tagból álló herczegi családnak és kiséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pinczetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, a kiknek aztán nappal tessék az utczán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utczát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! «Ez nem vendégfogadó». És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debreczenben olyan házi gazda, a kinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szürét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy czédula lógott: «ezen ház minden órán szabad kézből eladó!» No akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű phlegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben levén.

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr ő méltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debreczenben.

– Hát ne jöjjenek Debreczenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szivű?

– Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatta, s dühösen rontott ki az utczára; a kutyák megint majd lehúzták.

A mint az utczára kiér s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogy hogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, a mit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomoruságos eredményét.

– Hol van az a ház? kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk, szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s peczérkorbácsával leporolva leffentyüs lovag csizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Ki itt a házi úr? kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam la! volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, a mint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húsz ezer forint! egy vak garas se megy le belőle! volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hideg vérrel nyult a tárczájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húsz ezer forintja.

A kerekhasunak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belé tett bankjegy csomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést; mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házi gazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi phlegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláirta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt?

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem én nálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debreczenben.

– Hát ne maradjon Debreczenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utczára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletüvé lenni.

A mellére ütött.

– «Százhúsz személy» lévén.

(Tudniillik, hogy Debreczen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike «százhúsz személy» nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg épen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal, az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: «Tizenkét legény ide be!»

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a czókmók kimegy az utczára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy percz mulva mozdult a helyéből tornyos-nyoszolya, pohárszék, fiókosszekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jőjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nem csak minden butorát az utczán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a városból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lóczáján, mint Marius Carthago romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolcz talyigást s felrakatta a czókmókját, s úgy el-kivándorolt Debreczenből Balmaz-Ujvárosba, hogy soha onnan még mézes-kalácscsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debreczenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespearet olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette. Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry-család arczán annak a ragyogásnak a viszfényét. Tetszik az ilyen könnyüvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsuztak, s ő hátramaradt Debreczenben. Tovább kísérni Decséryéket, mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Kőrös a mult éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszakgatta valamennyi hidját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást birjanak a víz hátára varázsolni.

Ide át pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a herczegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között? Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A herczegnő először elfintorította rá az arczát s azt mondta: «pfuj!» hanem aztán vállat vont: «hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda».

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak épen kötelessége volt az, a mit ő viszont gyönyörüségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, a hol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószinüleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; a ki egy grófnak száznyolczvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fentartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Este felé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehosszanemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos kutgémek, hosszú itató-vályuk jelölék az egyes csordák gyülhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközüleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tiz is, mint egy ujabbkori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénás-szekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat locomotiv van egybe befogva, akkora csálé-szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, a hol bemegy; az első tulok nyakára bádog kolomp van akasztva; fenn a szénás-szekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szijostor a kezében, mellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, a mit csak a paraszt tud; s a mit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: «Csákó ne!» – «Pirók ne!» – «Csálé hó!» – «Hajsz ne hó!» – Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyerek szilajon nézett rá s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e?

– Édes apámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony, felelt a gyerek onnan a magasból épen nem leereszkedőleg. Majd lenne énnekem édes apámtól kutyaporczió, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kivánom?

– Nekem csak édes apám parancsol.

– Hát itthon van édes apád?

– Ott van a szérüskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arczú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy «édes anyámasszony itt van a konyhában».

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, a hová a kis leány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebujni a redőik között, a padlók pedig gyékénynyel voltak bevonva, hogy a jövőmenő nép be ne sározza.

A kis leány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jőjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa butorokkal: de semmi fölösleges fényüzési tárgy nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigoruan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, a ki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja az orczáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolcscsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényüzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, a míg a kis leány kiment, hogy majd behivja az anyját; a ki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nem sokára előkerült a házi asszony. Derék, piros pozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arcza. Karton ruhát viselt, és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! szólt ragyogó nyájassággal, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a herczegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: «nem merek a kezéhez nyulni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell a konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka».

– Talán tartoztatjuk is az asszonyságot? kérdé a főispán.

– Nem biz engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra s biztosítá a házi asszonyt, hogy tud ő annyit, a mennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? kiálta fel örömteljesen Sára asszony. No akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy hiják ezt ni?

Azt biz a gróf kisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, a milyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihuzott, ő soha sem látott: levén az egy hosszú rézorsó, a melyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyú-pengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogas kerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzó eszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– No hát ez egy «derelye-metsző». Tudja gróf kisasszony mi az a derelye?

– Igen, mondá Dorothea. Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó; nevetett Sára asszony. Talán még nem is látott a gróf kisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a salonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, a hol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálczát, azaz hogy a fözőkanalat. Az is olyan piros pozsgás volt mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orczáját, a mitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha? s mirevaló az a sok csodaformájú eszköz, a mi az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ez alatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, a kit az udvaron kapott meg, a mint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvüen mosolygott.

– Itt van az a domine ni! a ki engem Pesten huszonötig megcsapatott, mondá feleségének.

– Micsoda? kiálta Sára asszony. Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugy-e, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreg anyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelidül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! vágott közbe Tóth Máté uram, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szükebb volna, Párisban nyári salonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! riadt rá Sára asszony. Egyszer már megcsapták kendet a gányó-öltözeteért, azt akarja, hogy…

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyiló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, a mi rettenetesen illett neki.

Igy azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előrekeríthető. Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonynyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa-asztalt bevonta gyönyörű sávolyosabroszszal s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó czin-tányérokat; négyre terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak czin-tányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüst-tányérról a világon; még király ő felsége is csak porczellánról ebédel.

Annál inkább megrótta ő méltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony? Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a herczegnő is úgy óhajtotta.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No hát akkor még kettőt ideteszek. (S a míg félrefordult, odasugott életepárjához: «aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!»)

Ez megint nem tetszett ő méltóságának: «miért csak kettőt? hát a család többi tagjai?»

– Oh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

– Hát az a kis hetyke fiú, a ki a szénásszekéren beszélt velünk?

– Oh! a kis Jóska? Annak meg épen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi a szederfa tetején; annak nem kell egyéb. Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a herczegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, a ki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, a ki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: no hát, majd a Juczi elül az ő ölében! az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, a minek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kinálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. «De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!»

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony izletes konyha-művészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! monda Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Juczikájának egy darabot abból a jó diósrétesből a markába nyomva, a miből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután, a mit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony, folytatá Sára asszony; ennek az úrnak az öreg anyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart magánál egy-egy árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, a ki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, a ki úgy henyél, mint egy úr.

– Az igen okos mondás, jegyzé meg rá a főispán.

– Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csunyább, mint a czifra paraszt, meg a kopott úr! Onnan ő tőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja, engem aztán azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el. Mert még az édes apja az én lelkem uramnak (itt a szájára ütött Sára asszony) ennek a rossz embernek: Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a számom; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt mondani, hogy «lelkem». Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus paraszt volt azon a pusztán, a melyiken legelőször megtelepedtünk. Még az se irni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert épen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista gyerekeknek az iskolába járást, az ábéczéket is elszedték tőlük; csak úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az irásnak, holmi vándor diákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként gazdagodott meg az apósom? A hogy a rossz emberek mondják, hogy kád aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik, hogy az ördög hordta neki lidércz képében a pénzt: ezt ne tessék elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi érvényre jutni.

– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom épen 1793-ban árendált ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett értte fizetni. Az pedig egy olyan rendkivüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy karácsony szombatján arattuk le azt a buzát, a mit augustusban ugarba vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi. Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet s fürészporból sütöttek kenyeret; takarmány pedig épen nem termett, úgy, hogy az ország egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen kiszáradt s ez lett ránézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották hozzá a lábas jószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapju ára iszonyuan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el, ahogy vagyok; – hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, a mennyiből tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, a ki az én leányomat elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a «leányom» nem akar megjelenni az asztalnál.

– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát. Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de sokszor eltépte a kötényemet! de megtépászta a hajamat, mikor meg akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

Tóth Máté uram jónak látta közbe köhögni.

– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én a nagyasszonyomnál voltam; folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára asszony; mikor aztán engem ez a csunya ember elvett, tréfálkozva mondta a nagyasszonyom: «no Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én elvetetem az unokámmal!» «Óh, mondok, nagyasszonyom: majd biz a maga unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; gróf kisasszonyt kap az feleségül». Én mondom azt; igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyüségében bizony nem is vette észre, hogy jószivü tereferelésével milyen pirosra festette egy pár embernek az arczát, a kik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.

– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, a mi azt legjobban illustrálta, az Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már s házi leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

Csinos ellentéte annak a másik képnek.

A milyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez a bibliai Éva.

Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfüzőt, mindenütt gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arcza megaranyozva a naptól; sürű tömött haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még, nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem birja rá, hogy megszünjön néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel, mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, a kiknek mindegyike neki volt egyszer szánva s nehéz volt az itéletmondás.

No, de ki tudja mit végzett felőlük a sors?

A főispán és a herczegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen letelepült hajadont.

– Une beautée rayonnante. Mondá a főispán a herczegnőhöz, szokott társalgási nyelvén francziául.

S erre Tóth Máté uram azt mondá:

– Beautée paysanne…

A mikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram hideg phlegmával adta tudtul:

– Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.

Hanem bővebb felvilágositást nem adott magáról, honnan tanulta meg mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak. Azoktól szépen búcsút vettek.

– Majd az urfinak megmutatom én, hogy hol hál?

Egy kis benyiló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen ágygyal.

– Ez az én uram szobája.

– Hát nemzetes uram hol hál?

– Már mint én? szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. Kinn a szérün, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvő helyem. Nem alszom én ágyban, a míg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól az ember.

– No ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom, mondá Kálmán s ő is vette a köpenyét.

– De biz azt meg nem engedem: erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, a ki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó házi asszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt s gyalogjáró diák korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már ő belőle.

Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.

– No hát gyerünk a szérüre ágyat vetni.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már, aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek s a nyitott ajtókon kihallatszott, a mint a tehenek nagyot-nagyot sohajtanak.

A szérüs kertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta buzából. A mellett feküdt egy ember alak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét s felkiáltott: «ki az?» A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. «Kend az, apám uram?» mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s félszárnyával betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búza garmadára nyugtatva.