Kálmán követé a példát.
Óh te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! óh te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!
Milyen jó lehet ide lenn a földön!
Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a földön fogtok hálni?
A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.
– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég, kezdé Tóth uram. Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.
Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezkedés elméletéről.
– Ez bizony szép, a ki tudja. Sohajta Tóth uram. De hát parasztnak nem való mindent tudni.
– Miért nem?
– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos paraszt. A ki félig meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.
A szérüs kertből szabadon lehetett végig látni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.
E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés viszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.
Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.
– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyuladni.
– Nem vésztűz az, mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyujtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.
– Tehát még az ott önnek a birtoka? kérdé Kálmán.
– Innentül kezdve odáig és köröskörül felelt a földész.
Kálmán elmerengett ez eszme fölött.
Egy ember, a ki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját birja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan: még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S a kié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél, s nem tanult mást, mint a mit a föld tanított neki.
Kálmán elkezdett fenhangon gondolkozni.
– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!
– Mert ez lesz a mesterségük, a mi után élnek. Nehéz mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végig aluszsza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert boszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, a mit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jó izűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.
– S aztán, ha végig éltük az életet, miért éltünk?
– Miért éltünk? Azért, a miért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszt telkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög mértföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már József fiai betöltötték a Kanahánt s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyü tudomány az egész. Soha sem adni ki semmire semmit, a mi nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a meggazdagodásra.
– De az életnek gyönyörűségei is vannak.
– A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk, egészségünk van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. A kit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.
– Hát a léleknek nincsenek követelései?
– A léleknek? Oh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész falúja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.
– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást?
– Oh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekhismust és a bibliai történeteket.
– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?
– De igen, a kalendárium.
– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?
– Nem. Minek a parasztnak a tudás? A mit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; a mit a törvénytudományból tanul: az hitét ingatja meg az embertársakban; a mit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is hozzá; s mindennek csak a szinét kapja meg s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.
– De hisz önmaga czáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.
– Hja, a mire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem nem instruktorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz éves koromban elvittek katonának, harmincz éves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párist, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.
– S nem menti ki őket a katonaság alúl?
– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.
– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a miben akkor maga is részt vett?
– De igen is: hogyne érdekelne? Tudom én mindennek a folytatását.
– Tehát járat hírlapot?
– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, a mit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek Ráczországból a disznó-hajtsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban? Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolcscsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek? Moldvaországból jőnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stiriából idáig eljárnak almával a hienczek, meg a krikehájok. – Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem ujságra.
– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?
– Nem érti azokat a paraszt; nagyon czifrák.
– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.
– Megvallom igazán, nagyon restelem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a ki «sarokra» darálja el bolondos meghivóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni, vetődni, mind többé-kevésbbé bolond volt. Veszekedő, czigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöczben veszett el; pedig de czifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna a helyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.
– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?
– Oh! igen is, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással. Annak épen az a módja, a mit én követek. Óh! az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diaetán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos ünneplő ruhájától sem fog magyarúl tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegen-fajta ember lakott. Rákóczy alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól énni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen, völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem czifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utczát a selyem-viganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrűl; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanúl megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem birja senki kimozdítani. Az épen úgy tud koplalni, mint én; épen úgy tud napestig dolgozni, mint én; épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s felliczitálja rám a hantot. Hanem a városi németet a földmives német is épen úgy segít kitólni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba, venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.
– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.
– Nem tudok róla, – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenűl viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a viczispánt mi nem választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!
Azzal nagyot ásított, balfelére fordúlt s rögtön elkezdett horkolni.
Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordúlni a földnek, a míg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanúl mostoha hazát fájdalommal szeretni.
Milyen sokat kell addig fordúlni a földnek!
Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt leány bokrétáját viseli kalapja mellett!
Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjébe, prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.
A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.
Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.
A VÁLÓ ÚTON.
Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felczihelődni. Nem is várt Kálmán a kávésreggelire; a mint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kivánva, kezében kétitczés palaczkkal; volt abban a palaczkban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, a mitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palaczkocskát, a mit úgy hívnak, hogy «egyes» s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kogyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.
– Nagyon jó ez! domitorium! Csak úgy végig melegíti az embert.
Utána a jó fehér czipóból a gyürkés piros ropogós részit; az egészen helyre hozza a belső constitutiót.
– Ilyen ám a paraszt früstük, mondá Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.
– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne. Viszonzá rá az úrfi.
A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.
– Pista fiam maga lesz a kocsis, mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: «jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?»
– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton, monda Kálmán, a miért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.
– No hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. Egészséggel járjon, úrfi.
– Isten áldja meg, galambom úrfi! mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugy-e meglátogat?
– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, a miknek se füle, se farka, feddé őt Máté uram; nem minden esztendőben viszi el a Kőrös a hídját, épen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, a hol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, a mit te veled éreztetett az ő úri családja egykor; ezt mondd neki. Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kivánom. Ar úrfi magasra fog vergődni; hatalmas nagyhirü ember lesz, mi ránk sohse szorúl. De ha egyszer mégis megtalálják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, a mi zöld és a mi kék. Ezt mondd neki, asszony.
Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!
– Hát te Erzsi, mért nem jősz elő? Mondj hát te is egy szerencsés útat az úrfinak!
Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.
– Isten áldja meg, monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, melylyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.
Az a «másik» még most alszik.
Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azaz, hogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászon ruhájában alszik éjjel a széna boglyán, jár nappal a mezőn, különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meghagyta csókolni az orczáját.
Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre neki rugaszkodott s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, a mikor zökkenő következett.
A mező szép zöld volt, az esők után bársonynyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.
Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénynyel a zöld mezőkről.
Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.
A levél czimiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltünő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta iratni a czimzetet; mert ő maga latinul nem tudott: már pedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a «generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia», különben azt hinné a póstás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és authentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kivül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betük. És aztán fele, sőt két harmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint a ki írásközben megbánta azt, a mit írt, de azért mégis csak úgy küldte el, boszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára oda írva.
Valjon mi lehetett oda írva?
A levél kezdődött így:
«Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…
Itt ki volt törülve a többi. De még sem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt «Czilike».
Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga számüzötteivel. A családi crimen laesae Majestatis!
Ugyan sietett, a ki referálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!
A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, a miből azt lehetett kivenni, hogy mind a mellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsánczon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.
Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.
Lám milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, a ki soha sem kap levelet a postáról!
Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.
A tánczmestertől pedig azt tudta meg, hogy a herczegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.
Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.
A kordiczai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, a melyen eddig.
Dorotheát sem láthatta többé, csak épen asztalnál, ott meg messze voltak. A leczkeadásnak vége volt már.
Most aztán mikor közel állt ahoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy ürt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.
Lám arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia és mindennap láthatja azt, a kit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, a melyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy ő ismét színről-színre lássa!
A főispán másnap rögtön elutazott; de kisérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indúlhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedűl volt visszamaradandó.
A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a herczegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leczkéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniature arczkép, mely a gróf-kisasszony képmása volt, halavány sárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.
– Ön festeni is tud? monda a herczegnő. Láttam egy pár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arczképet másolni számára?
Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.
– Megkisérthetem, herczegnő.
– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert nem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.
– Igen is, herczegnő.
Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a herczegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a herczegnő.
– Elég lesz önnek egy másolat készitésére egy hét?
– Igen. Elég lesz, rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz «két» másolat készítésére.
Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedűl bezárkózva szobájában ez arczképpel, nem csak az öreg úr számára fogja azt lemásolni; hanem a saját maga gyönyörűségére is.
Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, a mik egykor… De ne vágjunk az események elé.
Egy hétig nem látta őt senki szobáján kivül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Asztaltól sietett vissza palétájához.
Két másolatot készített az arczképről.
Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonna-arcz, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.
A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arcz, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.
Vajjon nem volna bizonyos a herczegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arczképével, odaadhatta neki az eredetit s Bécsben ugyanazzal a művészszel ujra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arczkép festéséhez. Ez biztatás volt!
Kálmánnak értenie kellett, hogy a ki a Volta-oszlop correspondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbuvár, mint a ki azt kitalálta, hogyan lehet két festett lappal két szivet úgy egymáshoz lánczolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztűl egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.
Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arczképet is, a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, a ki a remekül talált másolatot az eredetivel ősszehasonlítá; de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszivének dobogó magasztalása: az a szive fölé rejtett kép még jobban van találva.
Azután eljött az elutazás napja. Kálmán mégegyszer részesűlt abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész uton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langy melegség csak rövid ideig tartó büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, a mit Kálmán az ő istenei s azok papja s papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és «élő» szentei iránt a «Credo» és az «Amo» reá róttak.
Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körűl a családtag szolgálatait végezhetni; azontul aztán távol esett tőle.
Nem maradt a főispán házánál a «juraterián», hanem külön szállást fogadott magának s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgára készül.
Nem volt igaz.
Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.
Biróczy hamarább átesett a vizsgán, «præclarum»-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett, mint adjunctus.
Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arcza komoly tekintet által tünt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.
– No bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? ez volt első kérdezése hozzá.
«Kövy» volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról nevezték így, s a mi az akkori törvénytudományt magában foglalta.
– Meglehetősen készen vagyok vele. Mondá Kálmán némi feszengéssel.
– Lássuk. És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint a hogy szokták fiatal emberek egymást keresztűl-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló senatus előtt.
Biróczy sehogy sem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.
– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap mulva nyakadon a censura.
– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.
– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?
– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.
– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.
– Ahá! Tehát azt jelezik ezek a vatermörderek a nyakadon.
– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek czéljai vannak, s minden czél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, az által nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a czél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni, ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely a mellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irígyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a czelli szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajjon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért haragszik rád? A szinészekkel való ismeretségért; költői hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a ficzkó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratura számára fűzfa-verseket fabrikál; s Angyal Bandit, meg Brunczvik herczeget énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, a mi könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedicálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és minden nap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhugod? mikor nem is igaz. Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozól, soha senki te reád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bizza többé.
– És mégis azt fogom tenni, felelt Kálmán.
– Bajtárs! mondá Biróczy, értem én a kőltő mondását: «Singe, wem Gesang gegeben». Daloljon, a kinek dal van adva. De ő rá volt a ki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett néki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Uri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mæcenás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literaturát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, a mi nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palaczkot, meg a tuczat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az actái, a Tripartituma, meg a Curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és czirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közűl meghódítani?
– Valamennyit!
– Büszke mondás. De hát ha egyiket sem? S ha ráadásúl elveszted érette világi szerencsédet, mely annyi felől arany-tálczán kinálkozik eléd?
– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, a mivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, a kik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, a kinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurczolta. És igazolva van mind e keserűség. A ki látja e rongyosan, éhesen, de annálinkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arczfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket s színfalszakgatással riasztja a műizléssel birót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfenczet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marczangolja egymást össze két veszett iró, mikor összevész a dicsőség rongyain? Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arczát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. De mit? ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, a kik azt mondják: «ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arczomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! A mit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!» S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendűl, ha akkor az Isten ihlette homlokon kizöldűl a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok, vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek, és a kik velem jőnek. S ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.
Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő soha sem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arcza, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.
– Elárultam magamat előtted, mondá hevűlt hangon, barátja kezét megragadva. Kicsaltad belőlem titkomat, a mit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papir. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek systemája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter? A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előitélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár, és nem pelengér. Bányaváriék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jőjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy a midőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: «én vagyok az!» s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet; sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.
– Magamat is szinte fölmelegítettél, mondá Biróczy; pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek systemája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú birálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?
– Már le van tisztázva.
– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kisértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.
Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.
– Elolvastad? kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arczán a hatást.
– Végig. – Nem árult el annak az arcza semmit.
– S mit szólsz hozzá?
– Gyémánt!
Felelt rá Biróczy, mozdulatlan arczczal s kis idő múlva utána tevé:
– S az is fog maradni időtlen-időkig örökké.
Kálmán szívdobogva hallgatott.
Biróczy nagy vártatva folytatá:
– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közűl.
(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)
Kálmán szemei égtek; olyan embertől hallotta e magasztalást, a ki senkinek sem hizelgett soha; a ki még imádkozni sem szokott, hogy még a jó Istennek se hizelkedjék.
– Hanem…
Most következett a végzetes «hanem».
Kálmán visszafojtott lélekzettel figyelt.
– … Azt a czélt, a melyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utólérni röpte nincsen. Kukaczok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfoszsza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, a míg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti zamatját nem izleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kaczagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szivében. Hát a reproductió hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosúlt színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, a mikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikaturaként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátra van egy rém. Az, a ki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az «Úr»; hanem a Kutya-Censor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…
– Nem fogok vele elrejtőzni, mondá Kálmán lázas izgatottsággal. Pályázatra bocsátom művemet. Nem koczkáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levelkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol s nem jön napvilágra többé. Harmadik eset nincs.
– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is, mondá Biróczy.
– Halljam.
– Oh az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő birák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborúlnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, a ki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.
– Oh akkor Bányaváryékat rosszul itéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.
– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Czilikéd ellen nincs kifogásom. Ő egyedűl azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd s uralkodik szenvedélyein, míg azok fölűl nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Igy szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadúlt zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arczulatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, a kinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, a milyen csak valaha Bergengócziában irásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, a minek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.
Kálmán mosolygott.
– No ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda.
– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, a hogy te álmodod. Diadal járt előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa mívelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy épen ha Budára, vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el legjobban azokat, a kik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.
– Hát akkor legyen elveszve, mondá Kálmán kemény határozottsággal. Ha így, a hogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, a hova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, a ki így élt. De én így fogok élni.
A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.
Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:
– Azonban, miután műved benyújtása s a birálók itéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a Pegasusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végig lapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.
– Azt fogom tenni, igérte Kálmán.
S igéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint a mi hivatalos feladata volt, készűlt a censurához.
Beiratta magát a vizsgálandók közé s határnapot is kapott már rá.
Végzetes határnap!
Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.
Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.
Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.
Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.
Csak «laudabile» volt.
Háromféle calculust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: præclarumot (kitünő), laudabilét (dícséretes), és sufficienst (elégséges).
Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e három szó közűl; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, a ki osztályában mindig legelső volt, a ki maga előtt soha sem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Épen az utolsó lépésnél.
A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenűl várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.
– Csak laudabile. Ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.
– Az rossz! Kiálta Korcza úr nevetve. Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott a censurán. Én is. Azért még is csak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott s lett belőle kanczellár.
(Ezt állították Kálmán elé jó akarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)
Kálmán gondolá magában: «vígasztaljatok csak! Hadd muljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?»
Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménynyel. Levele együtt érkezett Korcza uréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körűlményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a boszúja, hogy Kálmán nem præclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi s az ülnököt fogja szidni nem mást.
Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.
Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.
Végre az ötödik napon megkapta a várva-várt levelet Bányavárytól, kire rábizta, hogy e pályázat eredményéről tudósítsa.
Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végig olvasta.
A pályadíjt nem ő nyerte el.
Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.
Hát az ő remekműve? A késő kor világító koloszszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?
Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!
A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE.
A balhírt hozó levél után Kálmán az utczára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.
Az rohant hozzá azonnal, már a mennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.
– Óh Minos, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabirálói! Óh szent Midas király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőitve örökké! Barátom, birálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét mulva ő és Czilike játszani fogják benne a czímszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!
Ah! Kálmán mégis csak elsápadt erre a hírre.
– És velem nem tudatta itt létét.
– Nem ám! én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiakkereznek, nem tudom én hova s merre? mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; a mikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged bele pillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordiczai találkozás terhel; ez még csak «actus minoris potentiae» – a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs Araeopag, mely a bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt?
Kálmán vállat vont. Nem törődőtt már semmivel.
Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.
Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyilik az ajtó s belép rajta a nagyanya.
Abban az ő szokott házi öltözetében, a melyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arczczal, a mit otthon megszoktak nála.
Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanusított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.
Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arczát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.
Szótlanul, kinálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra s körülnézett a szobában.
Nagy sokára azután megszólalt.
– Hol van a diplomád?
Kálmán előkereste azt szekrényéből s átnyújta neki.
A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláirt neveket s aztán visszaadta.
Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: «milyen ócskák ezek a butorok itten!»
Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: «milyen durvák fehérnémüid; még ugyanazok, a miket hazulról elhoztál»; szemlére vette fekhelyét: «hát csak egy pokróczczal takarózol?» kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.
– No, jöjj velem, kisérj el.
Kálmán sietett öltönyt váltani.
– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.
A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, a hova már mondva volt, a város egyik népesebb utczájába s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.
Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyiló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából s felnyitotta az ajtót.
– Jöjj be.
Kálmán egy díszesen butorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével birt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az iróasztalon kivül volt benne kártyázóasztal is, és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésü műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.
– Ez lesz a szállásod a jövőre; mondá a nagyasszony s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz?
Aztán felnyitogatta a szekrényeket, «itt állnak fehérnemüid, itt az ezüst ékszereid, itt porczellánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, a ki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, a mik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez s új nemüeket hozatni helyettük».
E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.
– Most jöjj le velem az istállóba.
Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.
Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt állt egy lócsiszár, meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almás szürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.
A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?
– Hát természetesen mind a kettőt, monda a nagyasszony. A ki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kiséri valahová. Ügyvédem Korcza úr ki fogja önt fizetni.
A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a «Villám»-nak az árát mindenki előtt ezernyolczszáz forintra fogja mondani.
Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényüzésben, melybe nagyanyja bevezeti, a nélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?
– Vedd át kulcsaidat, monda Jenőyné, s aztán a mit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska butoraidat ajándékozd az inasodnak.
Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.
Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva?
– Én? Már sehol. Kocsim felpodgyászolva Korcza úr háza előtt áll, a hova visszatérek s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkisérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt irószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem kijösz vele. Évenkint nyolczezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.
Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig birta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.
A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szoritással rántá azt vissza s e szót mondá:
«Tanulj úrnak lenni!»
S midőn Kálmán elkisérte őt bérkocsijáig, a honnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer oda fordult hozzá s ismétlé elébbeni szavát:
«Légy úr!»
S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.
Kálmán felment új szállására.
S mikor végig ment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem- és maroquin-butorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.
Tehát semmi sem, csupán csak «úr!»
Hogy ne sirna az, a kinek azt mondják, hogy légy «semmivé!»
A nagyanya boszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: «ne légy te semmi; te légy csak úr!»
LÓHÁTON.
Mi a különbség az ember és az úr között?
Az egyik lovon ül.
A kengyelvas a legelső lépés a magasba.
Együgyü vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.
Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.
Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.
Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.
Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.
A szegény lutheránus papot tiszteletesnek czimezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: ministerek és delegatiók elismerik róla, hogy «prépost».
A ló az embernek megnemesítő része.
Már a rómaiaknál «eques» volt a nemes ember czime, s a székelyeknél az előkelőket «lófő» czimmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: szent Márton és szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez? A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyesfogatot a Phaetonja számára, s egy hátas-lovat, a Pegazust, mikor poétázott.
A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.
Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.
Úgy találta, hogy mindaz, a mit az iskolában tanult, a mit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.
Az ifjuság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő salonokban szivesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegans úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.
De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a herczegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.
Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.
Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő épen fiatal anya, kinek kedveért a budai udvar minden tőlünk telhető fénynyel lett elárasztva.
Ő fenségiek különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hirhedett magántánczát is megengedtetett bemutatni.
E tánczáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezuttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főherczegnő által üdvkivánatokkal lett fogadva, kegyes czélzatokkal, miktől a madonnaarcz szépen elpirult.
(Dorothea grófnő nem engedte az arczát udvari-bálok alkalmával soha kifesteni.)
Ő fensége a nádor maga is kegyeskedett több izben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.
Kálmán nyilvánitá ő fenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.
– «Csak aztán semmi krónika-irás!»
A csittvári krónika történetét nem birták még elfelejteni.
Amennyi parfume, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczy korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjut.
De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.
Ő fensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és loyalis hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.
Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.
Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kisérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.
A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől, s nem zárkózva el tőle. A főherczegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostoha-gyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hetven éves öreg, ki akkor, mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: «Palatinus Pista, gyere le már játszani!» S a kinek a bodzafa-puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s a kinek a fekete kenyeréből olyan jó izüet evett a játék után a Palatinus Pista.
Itt a rózsa-lugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főherczegnőt, akkor mosolygó ifju hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kis fiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főherczegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás czigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománczokat a székely juhászról, a hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból, meg három tolvajból utoljára gólya? A miken a kis főherczeg olyan jól el tudott mulatni. A főherczegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kaczagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.
S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái, s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négy éves korában, mint mindaz, a mit azóta tanult.
Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry herczegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialehoz.
Nagy lépés egyszerre.
Ez alkalommal előhozta a herczegnő azt is, hogy a kis főherczegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versirással foglalkozott ember, egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne s azt a magas szüléknek megküldené.
Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.
– Bocsásson meg, herczegnő! szólt fejét fölemelve. Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy soha sem irok semmiféle költeményt.
– Úgy? monda a herczegnő, különös hangnyomattal. Úgy ne tegye ön. A mit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.
Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.
Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset, a minek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a keztyüskézre.
Két nap mulva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irígylendő hivatalra.
Ennek az áldomását meg is kellett inni.
Kálmán meghivta lakomára magához ifju ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, a kivel igen jó czimboraságban élt, a mióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy toasztot; felmagasztalták, mint az ifjuság szeme fényét, mint gavallért, mint egy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű házi urat. Biróczy kifogyhatlan volt az élczes áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porczellánárusnál még elég.
Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, kiki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. A ki az első három vágást adja, az a győztes.
Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson? Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.
A czimborák felrakták a sodrony-álarczokat, felhúzták a szarvasbőr-keztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.
A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.
«Ne mennénk ki egész testre?»
«Jó lesz; vívjunk egész testre.»
«Plasztron nélkül?»
«Minek a plasztron?»
A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.
Milyen dicsőség volt az!
Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!
Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénynyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, a mitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét mulva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.
Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb czimborák s korán reggel mentek aludni.
Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damaszt függönyein a czifra virágokat és azt gondolá:
«Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg czimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?