Erdély aranykora: Regény

Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könyező szemekkel:

«Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!»

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt lehangoltan a franczia.

– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, a kit ti kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; a hogy a sors hozza.

XVI. A LIGA.

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással: «igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten tudja mi mindenért?»

Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki Mihály.

Őrizkedjetek attól, a ki józan ott, a hol mindenki mámoros.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette Bánfit.

A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult feléje.

– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szeliden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.

– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal hagyá magára.

E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat, mint köthessen bele?

Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reá rivallt:

– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:

– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.

Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.

– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Béldi! kiálták többen.

– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?

– Bánfi.

– Üm. Az is? Hát az miért?

– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá utána Naláczi.

– Bizony pedig őkeme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.

– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.

– Szeretném azt látni! dörmögé Apafi haragosan.

– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.

– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?

– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a szamosújvárit.

– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.

– No majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.

– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!

Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni.

– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán? kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?

– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár két akkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.

– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.

– Præscribálja kegyelmed. Mi az?

– A jus ligatum.

Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.

Végre megállt Teleki mellett, annak széktámlájára könyökölve kérdé:

– Miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon s azokat maga elé téve felelt:

– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.

Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek.

Teleki észrevevé e mozdulatot s czélozva monda:

– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– S ki legyen az? Kérdé Apafi.

– Ez ember Béldi Pál.

A fejedelem tagadólag inte.

– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.

Telekit egészen kihozta sodrából e bormondotta szó.

– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? kérdé hevesen Apafitól.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:

– Tegye el kegyelmed azt az írást.

Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.

– Tanácskozunk, felelt Teleki szigorúan.

– Tanácskoznak? kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.

Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.

– Jól van Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, a ki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porból, én segítém oda, a hol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelítni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálczát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és áldozat között engemet fognak találni! És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, Székely és te Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy a hányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s a mit itéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – s ti többiek, mind ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.

E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá: Folytassuk, a hol elhagytuk.

XVII. EGY CSÓKÉRT EGY HALÁL.

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is észrevette? Ez csak a polusa a gyanunak, mely körül a lélek egy egész pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána? – Más is tud róla! A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud semmit, nem ejtett csorbát neje erényén, s ime, mások is beszélnek róla. Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a világ rég a sárban hurczolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most jutott legelső hangja annak fülébe, a ki azáltal halálosan van sértve. És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett pihenni sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, a ki őt így meggyalázta, és még ki tudja hogy? – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy meghalni látni, midőn férfi is van, a kin boszút lehet állni? Egy férfi, a ki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is felkereste szívének, hogy sértő kézzel nyúljon hozzá.

– Fordulj vissza, kiálta a kocsisra. Tarts Kolozsvár felé.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai kóborlásban úgy eltévesztette az útat, hogy egyszer kénytelen volt urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár?

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve, az úttól nem messze gyertyavilágot látott meg s kedvetlenül parancsolá, hogy arra tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtott Béldi, a komondorok ugatására megjelenő háziurban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré meg, egyikét legszivesebb ismerőinek, ki a mint meglátta Béldit, sietett ölelésére s magánkívül volt örömében.

– Hozott Isten édes öcsém, szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a jó öreg; nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám?

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Mi sürgetős dolgod van ott?

– Egy izenet; szólt Béldi kitérőleg.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van, szólt Béldi, meggondolva magát; jobb is lesz, ha levélben irom meg. S azzal irószereket kérve, leült és irt Bánfinak. Az irás higgasztani szokta a gondolatokat, úgy, hogy a levél meglehetős mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos férfias ügy elintézése végett kihívja Szamos-Ujvárra. Béldi lepecsételé a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt elküldeni.

– Bánfinak irsz, édes öcsém? szólt ez, meglátva a levél czímét, hisz nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel bátya, szólt Béldi, midőn Rákóczy György lovagjátékai alkalmával engem és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem birtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk verné le a másikat?…

– Arra is emlékezem.

– No hát meg fogod látni.

Gyergyai szemébe nézett Béldinek.

– Öcsém, én nem tudom mit tartalmaz e levél? de arczodon látom, hogy mit gondolsz te? Még az apámtól hallottam, hogy a mely levelet haragunkban irunk, sohase küldjük el az nap, hanem tegyük vánkosunk alá, s alugyunk egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg és küldd el leveledet holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára: a levelet feje alá tevé, lefeküdt, elaludt és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült nekik és csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel. A legelső a mi kezébe akadt, Bánfihoz irt levele volt. Feltöré és újra elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő irta. – Hol van az eszed, Béldi? kérdé magától mosolyogva: s azzal összetépte a levelet és tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta, gondolá magában. Egy szerelemféltő vén bolond, a kinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva! Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy feleségét félti tőle.

– Menjünk csak Bodolára; mondá nagy szeliden belépő csatlósának s azzal elbucsúzék házi gazdájától.

– Hát elküldendő leveled? kérdé Gyergyai aggódva.

– Már elküldtem – – a kandallóba; viszonzá mosolyogva Béldi s egészen más érzelmekkel folytatá útját, mint a minőkkel megkezdé.

Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a várfokon ráleső családját, kik, a mint hintaját megismerék, lefutottak eléje. Mire a vár alá ért, mind a parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak föl nyakába, s kiket ő egyenkint össze-vissza csókolt; legforróbban a kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni. Szemeit ragyogóbbaknak, orczáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbnek találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember, gondolá magában Béldi; mikor nem látja nejét, minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut róla eszébe.

Ez örömében észre nem vevé, hogy egy idegen is van családja között, de nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép délczeg török ifju volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? szólt Béldi Pál elé lépve az ifju.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de nevét nem meri rá fogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel mondá:

– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? látod, én mindjárt ráismertem.

Béldi szivesen üdvözölve nyujtá kezét az ifjunak, kinek megférfiasult vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám külde hozzád sürgetős izenettel, monda Béldinek, ha nem jösz, épen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifju komoly hangja, s a mint várába ért, rögtön külön szobájába hívá, a hol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e szavakat olvasá belőle Béldi:

«Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben forog. A nagyúr föl van háborodva a harcz miatt, melyet Bánfi Dénes a váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele birni, s parancsolni nem tud, a szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára fogja Erdély kormányzását bízni.

A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár khán parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod: Kucsuk basa.»

Béldi arcza elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyülöletes alakban tüntette őt föl lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjunak néhány szóval megmondá válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában, feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve a fölött, mi módon lehetne e veszélynek elejét venni? Nem talált ki semmit. Bánfi büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedése alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat ajtaján, ki is, midőn a harmadik izbeni kopogásra sem kapott választ, megnyitá az ajtót, s a mint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte, – Teleki Mihályt látta maga előtt.

Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön, szólt Teleki, észrevéve Béldi megdöbbenését, hogy alig egy napi távollét után ily hosszú utat tevék, hogy kegyelmeddel viszont találkozhassam. Azóta nagy változások történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét venni.

– Tudom, szólt Béldi, s a Kucsuk basa által irt levelet, az aláirást eltakarva, elolvastatá Telekivel.

– Istenemre, szólt a miniszter, kegyelmed még azt is tudja, a mit én nem tudok. A mit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem; szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső tornáczra se engedjenek belépni senkit s ablakai alá őröket állított, s azon fölül függönyeit is leereszté. Csupán egy szőnyeg-ajtó volt még a háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar uri háznál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett. Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? kérdé erre Telekitől.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, a mit tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

– Fogadom, szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezeiből ki nem adta.

A Bánfi ellen irott liga volt az, a fejedelem által aláirva és megpecsételve.

Béldi arcza mind sötétebbre vált, a mint a ligát olvasá, s azzal arczát félre fordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

– Ez rossz munka, uram…

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes sophisticáját szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a czél forog kérdésben, nem az eszköz, s az eszköz csak azért legrosszabb, mert legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja nem elég erős többé őt itélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa, ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. A kit el nem érhet a bakó pallosa, annak megjelenik a bravo tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn önhatalmából harczot kezdett. Ilyen esetben, midőn a nyilvános törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem s ott lövöm le, a hol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet, az országnak van jus ligatuma s ott fogatja el, a hol kapja. Ezt kivánja a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk, viszonzá Béldi; ha el akarja veszíteni hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket s meghalunk nyugodt lélekkel, meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ősjogaink megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az országra harczot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést rosszallom és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről s térdre esve Béldi Pál előtt s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre! a ki lelkem üdvösségét úgy adja meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, a mint én kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s hogy tudom Bánfi Dénes minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét, feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára következő veszedelmet, s irja alá a ligát! Én a mit csak tudtam a kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva, kimondám: én mentem lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés hangján mondá:

– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, veszszen a világ.)

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas hajdut látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig leghivebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet neki meg kellett volna előznie.

Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:

«Barátném! Teleki Mihály férjedhez utazott. Czélja Bánfi Dénest Béldi kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek, hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van neje, s a nők szivéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól. Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, a ki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő a legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre, mindent elkövess. – Barátnéd Bornemisza Anna.»

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte félóra óta beszélt férjével s a cselédek hirül adák, hogy még a tornáczról is eltávolított mindenkit. A nő lelke megérte mindent. Megijedt, talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit tegyen? Ekkor eszébe jutott a magán-folyosó, mely hálószobájából férje szobájába vezetett, s a nélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna, hirtelen átfutott e folyosón s a szőnyegajtóhoz érve, megállt hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban, néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon s meglátta, mint térdel Teleki férje előtt s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet a büszke, hatalmas ember Béldi előtt? mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn Béldi azt felelé: legyen igazság és veszszen a világ: a nő nem értve a latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten megragadá az ajtó kilincsét, s a hogy az nem nyilt ki, megrázta azt vad erővel, indulatosan kiáltva: «Férjem! szerelmes uram! szivem uram! ne adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!»

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi fölkelve helyéről, boszusan ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni. Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki czéljaiba, megfosztá őt helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj szégyenleni fogná, ha az nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszerítni hagyná magát, s csakhogy az ellenkezőt bizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

E helyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába s férje lábaihoz rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől dúlt hangon kiálta:

– Szivem édes uram! A hatalmas Istenért. Ne higyj ennek az embernek. Ne hadd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre szálljon! Te igaz ember voltál, te nem lehetsz bakó!

– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.

– Oh én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. A ki Istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te a második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött s indulatosan kiálta közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, minthogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó, itt családod nyugalma van koczkára téve s ahhoz nekem is van szavam, nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítlek! én nem javallom Bánfi elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiui fensőbbsége elleni megtámadást s alig birta magát többé mérsékleni; és midőn neje Bánfi nevét kimondá, összerázkódott, mintha kigyó csipte volna meg.

Teleki észrevette e név hatását s gúnyos czélzással közbeszólt:

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilalt keresztül az éles czélzat. Eszébe jutott a csók.

Elsápadt arczczal, szótlanul megfogá neje karját, s a nélkül, hogy annak sirásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurczolá őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva s fennhangon átkozva a tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához s fogait összeszorítva, monda lihegő hangon Telekinek:

– Hol van azon irat?

Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.

Béldi szótlanul vevé irótollát s nevét kemény vonásokkal odairta Apafi Mihályé alá.

Teleki diadalmasan mosolygott.

A mint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütött Béldi lelkébe. Kezét az irásra téve, komoly arczczal fordult Telekihez.

– Hanem azt kikötöm, szólt rekedt, tompa hangon: hogy ha Bánfi elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz; szólt a tanácsúr engedelmesen s nyult az irás felé.

Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.

– Uram! Igérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni, hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor ketté szakítom az irást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom. Igéré a tanácsúr, magában mosolyogva az emberen, ki gyönge addig, a míg áll, s csak akkor készül erős lenni, mikor már elesett.

Az aláirt ligával még az nap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan Hallerhez, onnan a Bethlenekhez; Béldi Pál nevét látván, mind aláirták azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyülölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel és Telekinek mindenütt spectáculumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.

XVIII. A FELESÉG ÉS AZ ODALISZK.

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyula-fehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, a hol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon nehány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle, egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemes úr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghivást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonczhidáról Koppándra hajtatva, a keresztelő háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik boszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arczaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak igérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a sziveskedő házigazdától, ki saját maga kisérte őket odáig, kedélyesen tréfálkozva velük; s ott számos jóéjszakakivánás után magukra hagyá.

Két egymásba nyiló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú fali óra ketyegett csendesen. Az ágymenyezet brocatfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kinálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr-vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is alugyjék valaki.

Bánfi szomoruan tekinté nejére. Most látta még csak, minő kincset birt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad közelítenie.

A nő szeliden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szivében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajlatlan biró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá és neje keze után nyulva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arczát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat legőszintébb könyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sohajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon s sirjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné e helyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől:

– Kiván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s a mint magános fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok! Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, a mi már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, a mi fáj?

A nő gondolkozott, álmodozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz? miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall, de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!» s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont karddal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom; szólt fenyegetve Daczó. Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva, kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.

– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! rebegé Margit kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát: «jerünk Bonczhidára!»

Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

* * *

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott keresendő.

A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat, bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával kiszúrta szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a mellette lévő képre mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg betűkkel: «ez a szép asszony szobája».

– Miért cselekszi ezt kegyelmed, kérdé a kulcsár.

– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember részeg fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? kérdé amaz álmélkodva.

– Biz öcsém a pinczében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve?

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.

Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne? A nagybecsű borok kifolytak a pinczében; a székelyek tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.

A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengetyűszalagot át kötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»

A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében. Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje kérdezősködve.

– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a multakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva megtudandom, merre kell fordulnunk?

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek elfoglalták a szobákat.

– Jól van; monda Bánfi s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét, mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm arczképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért boszút állok rajtok, rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.

A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta: «megálljatok!»

– Állunk! Látod ha szemed van; kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.