– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?
– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.
A hirnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.
– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.
– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.
– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.
A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta:
– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!
– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.
– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!
– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.
– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.
– De mink is ott leszünk, kiálták utána a hadnagyok.
A hirnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá le fejét.
A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.
– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.
– Mit szólt kegyelmed? mordult rá Bánfi. Mit akartok?
– Eh! azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.
– És az ilyen pörnek a neve polgárháború.
– Mi nem gyujtottuk azt.
– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.
– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.
– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró dolgot? vádolhatnak engem valamivel?
– Kegyelmed hatalmas és ez elég ok arra, hogy megölessék.
– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.
– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.
– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.
– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s megtagadja, hogy valaha látott.
– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.
Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.
Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.
Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.
Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.
Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.
A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának.
A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.
A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:
– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?
– Parancsolj velem uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.
– Kegyelmed tudja már esetemet, úgy-e bár. Mit szól hozzá? mit tegyek?
– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.
– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.
– Ám lássad uram.
– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.
– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai világban minden megtörténhetik.
Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még vitatkozék vele.
– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.
– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.
E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata maradt.
– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.
– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.
E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonzá:
– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.
Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.
– Hát ti mit csináltok itt? kiálta közéjük érkezve.
A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.
– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.
– Hát hol vannak a nemes urak?
– Hjaj! méltóságos uram, ki erre, ki arra!
– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?
– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri! szaladtak szanaszét, a ki merre látott.
Bánfi elsápadt.
– És Angyal Mihály?
– Legelső volt, a ki elfutott.
Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte szemeit.
Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni, vagy megmenekülni.
A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek; és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála óráján? ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?
Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatán eltünt.
* * *
A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.
A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el s a havasok fehérlenek.
A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a zivatart.
Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.
Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!
Ez a Gregyina Drakuluj.
Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk, állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog, aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.
A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.
Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?
Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki benne lakik: Azraële.
S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, a mi emberi?
Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.
Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón. Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik.
– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve, annak arczát ajkaihoz szívja.
E férfi Bánfi Dénes.
Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.
– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.
Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé, a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.
– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.
Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.
«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»
Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkra.
Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki szeret, nem hágy el soha».
Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.
Az odaliszk újra énekelt:
«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a mennyországot szerelem nélkül?»
Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:
– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!
– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a vonásokból.
Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délczegen kiálta:
– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – menydörgös menykőt!
A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.
– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.
A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.
– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.
– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.
– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.
Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett.
Szíve még nem édesült meg a csóktól.
Keserű gúnynyal kiüríté:
– E pohár jó barátaimért!
A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:
– E másik pohár ellenségeimért!
A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy oldalkerevetre esett és nem törött össze.
– Nézd! még kigúnyol és épen marad! kiáltá villogó szemekkel Bánfi.
Azraële fölugrott s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.
Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.
A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:
– Ez a pohár Erdélyországért!
S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».
Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.
A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.
Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.
A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiáltá:
– E pohár a szerelemért!
E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.
– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda vagyok szerelmedtől.
– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.
– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá a hölgynek.
Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra vonultak el ismét.
– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.
– Tégedet és magamat együtt? úgy-e bár?
– Igen, igen.
– Ne tréfálj Azraële e szóval. Én hamar készen vagyok rá!
– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.
– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték; monda Bánfi.
– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe, vagy a pokolba felhajít.
– S nem voltál bátor?
– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.
– Én nem vagyok senkié többé.
– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.
– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: nem vagyok senki és semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó vagyok.
– Hah! sikolta föl Azraële. Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?
– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik s én vesztem el.
– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?
– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.
– Hát híveid elhagytak mind?
– A megbukottnak nincsenek hívei.
– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.
– Vagyonaim prédára jutottak.
– Kérhettél segélyt idegen országból.
– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.
– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!
– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…
Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.
A méla csendben csak a szerelmes sohaj s a kettős szívdobbanás hangzott.
* * *
Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért van itt?
Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be rajta.
Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.
– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét nem látta sehol.
Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté vágott kanócz.
– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.
Megütközve olvasá benne e szavakat:
«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról, hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…»
Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!» kiálta föl elundorodva önmagától.
«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»
«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»
«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.»
«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»
E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.
Már erre csak mosolyogni tudott.
«Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.»
Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.
Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.
Bánfi gúnyosan mosolygott magában: «szegény tatár».
A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.
– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? kérdé tőle.
– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj van téve.
– Mennyi?
– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.
– Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.
A paraszt lekapta süvegét.
– Kivánod uram, hogy valamerre elvezesselek?
– Vezess oda, a hol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.
Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.
Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ott vész.
Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.
Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:
– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.
Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.
– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel Bánfihoz.
– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám miért? most már a feleségemet bocsássák szabadon.
– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?
– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ki onnan.
– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá gúnyos kegyességgel Csáky.
Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a főúrra.
* * *
Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.
Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem törődött.
Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:
– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?
Pataky könyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.
A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet tanusítva iránta.
– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem?
Pataky zavarodottan szólt:
– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.
Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az előtte fölzárt ajtón.
Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s nem birt mozdulni.
Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:
– Nőm! Margit!
Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és hevesen zokogott.
– Téged nem bocsátának szabadon? kérdé Bánfi elsápadva.
– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak el…
Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s annak kezét égő csókjaival halmozá el.
– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…
És lehajolt férje homlokát megcsókolni.
Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.
XVIII. AZ ITÉLET.
A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, a ki határozottan kimondá, hogy ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, itélete az országgyűlésre és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes védelem adassék neki.
A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanusítni.
Teleki nem birva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által, kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja, az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű fegyvert, hogy ő sujtja le általa a fejedelmet.
Az itélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése, a törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminczhét vádpontot írt össze Bánfi ellen, miként Sárospataky Márton itélőmester előnapolva, azok értelmében a főúr bepöröltetett.
E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni nem kelle rá. A fejedelemkeresést közzé sem merték tenni. Ez csak titkos vád maradt.
Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.
Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, a kik őt megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy élve hagyhatták volna.
Az itélet szavazásra került.
Halált mondtak reá.
A mely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki, egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arczokkal jártak ki s be a fejedelem termeiben.
Estefelé sikerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az itéletnek aláírja nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben oly szelid, oly jószivű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg tudta siratni.
A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s várakozó hintók.
Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot rejtve bekecse zsebébe s paripáját kiáltva, felült s némán intve az utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.
A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota előtt sorban álló hintaikra s rejtelmes suttogással válva el egymástól, oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány percz alatt egyedül maradt.
Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornáczig kisérte a főurat; arczán sötét aggodalom látszott: alig akarta Telekit elereszteni.
Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedeleméből.
– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám, üssétek le! A máséra is azt mondom.
Ezzel eltávozott.
Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani oda benn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán a lélek? Kijött a tornáczra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak neki támaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson, a ki mérföldekre van tőle távol.
Egyszerre sikoltás üté meg füleit.
Összerezzenve hátratekinte s rémületében elállt szava.
Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai, összevesztve a mámoros férjet nemeslelkű nejével.
A mely perczben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját hívei, hogy a fejedelem aláirta a halálitéletet, s a megrémült nő, keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz s épen a tornáczon találva őt, oda sietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó hangon kiálta rá:
– Te átkozott ember! Te átkozott ember! ne ontasd ki azon ártatlan vérét!
Apafi félve húzódott félre neje elől.
– Mit akarsz tőlem? kérdé tompa hangon. Mit beszélsz?
– Te aláirtad Bánfi halálát!
– Én? kérdé Apafi tompán s neje keze után nyúlt.
– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.
– Te nem helyesled úgy-e? Én nem akartam; hebegé Apafi. Az urak vettek rá.
Apafiné összecsapta kezeit s kétségbeesetten tekinte férjére.
– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot én reám, hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné válik miattad.
Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét elveszté.
– Én nem akartam őt megöletni, dörmögé; én most sem akarom, s ha kivánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomógyűrűmet, nyargaltass Csáky után Bethlenbe s adj kegyelmet bátyádnak s hagyj engem békében.
– Emberek! kiálta Apafiné csengő hangon. Ki van elé!
Az elősiető udvaronczok közől legelőbb érkezék az étekfogó.
– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól két paripát; monda Anna, mialatt saját kezével irta a kegyelemlevelet s aztán aláiratva férjét, annak gyűrűjével lepecsételé; fogd e levelet és siess vele Bethlen-várba. Ha a lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy perczet ne mulass sehol. Egy élet van kezedben.
A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a másikat vezetékre fogva, sietve elvágtatott.
Apafiné nyugtalanul tekinte utána s azzal fölment szobájába. Nem tudott sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét Andrást, s egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után küldé.
… Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet takarják.
Talán ugyanez órában, talán ugyane perczben kiáltá elé lovászát Béldi Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára s nyargaljon Bethlenbe és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak legkisebb baja történik Bethlen-várban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével találkozni ez órában.
És talán ugyanez órában, talán ugyane perczben szorítá meg Teleki leendő veje, Tököli Imre kezét, fülébe sugva: «egy lépéssel közelebb vagyunk». És az ifju aczélkezének szorítása alatt ketté pattant a jegygyűrű, mely őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifju keze erősebb az övénél, – mintegy jóslatképen.
Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy szekere alatt kellett hálnia.
Hát még az égben mi történhetett? Éjfél tájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, Isten itélete volt ez éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.
Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.
Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a gyöngéd halavány nő; álmában olykor fölsírt, a köny vánkosára hullott; boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn első egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá magához álmában a férjét, ki oly nyugodt arczczal aluvék ott, meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A boldogság, mely palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.
Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.
Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer lépésnyi távolban egymástól Bethlen-vár felé.
A villanásoknál néha megpillantják egymást s mindenik erősebben sarkantyúzza paripáját.
A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ad, a fölvonó híd csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra s az elősiető várnagy kezébe egy iratot ad. Ez Béldi Pál küldötte.
A másik lovag, a ki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg a kaput s egy másik iratot ad a várnagy kezébe. Ez Csáky László.
A várnagy elsápadt ez irat olvastára.
– Uram; hebegi, épen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.
– Válogathatsz, felel Csáky. Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.
A várnagy remegve hajtja meg magát.
– Huzasd föl a vonóhidat: parancsolá Csáky. A várba engedelem nélkül senki be nem jöhet. A ki parancsom ellen cselekszik, meghal.
A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.
E perczben lassú nyikorgással megnyilik az ajtó s belép lábujjhegyen Pataky István elrémült arczczal, könyeit alig birva visszafojtani.
Szive elfacsarodik, midőn oly boldogan látja őket egymás kebelén szenderegni.
Odalép Bánfihoz, hogy őt felköltse. A mint kezéhez ér, Bánfi fölébred s meglátva Patakyt, ki nem bir fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy föl ne költse. De lehet-e férjnek fölébredni a nélkül, hogy neje is föl ne ébredjen?
A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.
Pataky nem akarva vele is tudatni e rémizenetet, latin nyelven mondá el azt Bánfinak.
– «Surge domine: sententia lethalis adest.» (Kelj föl uram, itt a halálitélet.)
Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky arcza oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj?
– Semmi, semmi; szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét; sürgős izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök, feküdjél le és alugyál csendesen.
E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira s gyöngéd szerelemmel össze-vissza csókolá az asszonyt, hizelgően szólva minden csók után: én lelkem! én szerelmem! én menyországom!
A nő nem sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arczára, midőn a halál a küszöbe előtt állt.
E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei érkeztek oda s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.
Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön s midőn Bánfi félig megnyugtatá nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót s bekiálta:
– Mit búcsuzol oly soká? Készülj! Az itélet végrehajtásra vár.
Bánfiné görcsös sikoltással szökött fel e szóra fekhelyéről s mindkét karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy perczig rá, azzal szivéhez kapva, halálfehér arczczal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza párnáira.
Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére: elborult szemei több átkot látszottak rá szórni, mint mennyit ajka volna képes kimondani.
– Nyomorú nemtelen ember! hörgé indulatosan. Ki mondta, hogy nőmet is meggyilkold?
Csáky félrefordítá fejét s durván kiálta:
– Siessen kegyelmed, az idő rövid.
– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod átkozni az életet s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok Istent oly szobába, a hol te jelen vagy.
Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét és imádkozott.
Künn menydörgött az ég.
– «Isten, ki haragodban mennydörögsz oda fenn, fogadd el véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bünhödjék valaha. Őrizd meg a szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat a nép fejéről s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én megbocsátok nekik.»
Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! nem akarta hallani az ilyen imádságot.
– Készen van-e már kegyelmed? kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel bebocsáttatásért.
Bánfi oda lépett lélektelen nejéhez s utólszor megcsókolva annak hideg halvány arczát, nyugodtan lépett Csáky elé:
– Készen vagyok…
Egy óranegyed mulva bebocsáttatá Csáky a küldötteket.
– Mit hoztál? kérdé az étekfogótól.
– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.
– Elkéstél vele. – És te másik?
– Szemfödelet a halottnak.
– Ennek hasznát lehet venni.
Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.
* * *
A tragœdia be van fejezve a hős halálával.
Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe s szellemét nem öröklé senki.
Csak a midőn Erdélyt veszély fenyegeté, – úgy mond a krónikaíró, – népek rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi dísztelen sírjából.