VI. A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET.
Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát s ott várta a sors forgandó voltát.
Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a hadseregnek.
Mind ezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembe állítani. Néhány száz makacs, rendezetlen lándzsás székely, – a melléje állt szász polgárőrsereg, – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mind ez összesen egy tized részét nem érte föl Kemény János seregének.
Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól valahonnan felmentő sereg érkezhetik.
A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Épen ellenkező hatása volt a székelyekre.
Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harczias hangulatban tartsa, az egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak hajtani Keményre, s megverekedni vele mind halálig.
A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök s minden módon iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, legalább fele seregének puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni; ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, akkor aztán sem kint, sem bent, s több efféle.
Szépen csalódik azonban, a ki azt hiszi, hogy a mit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.
– Vagy ereszszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza: mondának. Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak, mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire hány ellenség esik, s aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s ereszszék Isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríteni, hogy kiéheztessen, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.
– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek; volt Apafi végválasza, de csatát bolondjára nem kezdek veletek.
A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra vették dárdáikat s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek volna.
Halála órájáig ellensége volt e percztől fogva a székely nemzet Apafinak.
A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, hol Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást elégségesen elállasson velük.
Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint a ki legtöbbet értett a hadi tudományokhoz.
E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, a melyből kikerült, először szemle alá véve a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egy szóval rendszeres eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már épen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor vevé hírül, hogy a török segédcsapatok sietve közelgenek.
Erre ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit, s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, amire a magyar urak is mind egyig készen voltak; de Kemény János ellenzé a szemközt menetelt, attól tartva, hogy ha a török oly haderővel talál jőni, mely őket megszalasztja, akkor hátukban levén Segesvár, könnyen két tűz közé szorulnak s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon, s e czélból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagy-Szőlősön, egy oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.
S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk basa lovassága Segesvárra.
Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban, ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jó szántából került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt s üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban megütközése, midőn kétszer, háromszor is végig lovagolva a hadakon s összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire annak, a mi ellenükben állott.
– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? kérdé fészkelődve a basától.
– Azt az Isten tudja, a ki az emberi sorsokat olvassa odafenn; felelt a török végzetlátó hittel s többre nem oktatá a fejedelmet hadi terveiből.
A török hadak azon éjjel a városház piaczán ütöttek tábort, épen a hol a fejedelem lakott.
Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly jól esik ablakai alatt hallani a csatamének prüszkölését, az őrtjárók kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább sok ideig védheti magát s addig ismét történhetik valami.
Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, melylyel az abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. «Ugyan korán abrakolnak», gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult és ismét elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit. Az ő énekük egyébiránt épen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta, a ki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a fejedelmet álmából. «Ejnye no, mit csinálhatnak ily sötéttel?» kérdezé magában boszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon és látá, hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten, s a vezérek jelszava messze hangzik az éjszakában. «Beh nyughatatlan ember ez a basa», gondolá magában Apafi. «Éjjel sem hagyja aludni embereit olyan sok fáradság után» s e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer oly jó izűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.
A nap már magasan járt az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát, Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.
Első kérdése az volt, hogy «mit csinál a basa?»
– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, a ki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.
– Jőjjön be gyorsan, szólt Apafi s elkezde mohón öltözködni.
Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék beléptek a fejedelemhez, kik szintén régóta vártak fölébredtére s egyuttal kiváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.
– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan, szólt Apafi a követnek.
Az meghajtá magát a földig, keresztbevetett karokkal és szólt:
– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izeni tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram, Kucsuk basa, az alatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan kellene is elvesznie, harczot ví vele életre-halálra.
A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, a mennyire ez izenet megzavarta. Kucsuk basának számszerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. A ki itt a győzedelmet remélte, csodákban kelle hinnie.
– Legyünk készen a legrosszabbra, szólt Apafi István, s bizzuk magunkat Istenre.
Ez a legokosabb szó volt, a mit mondani lehetett ily helyzetben.
Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a falakon, a ki akart; – a hadnagyok ott hagyták közlegényeiket, a legények a vártákat; a szó teljes értelmében Isten kezében volt az ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.
Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte a toronyba, hogy ott vigyázzon s mihelyt valami csapatok közeledtét látja, menten tudósítsa felőle az urakat.
* * *
Kemény János ezalatt Nagy-Szőlősön állapodott meg, mely néhány órányi távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy czifra deszka mulatólak állott, a hol a fejedelem ebédelni kezdett és azt be nem végzé.
A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a hadjárat teendői felől. Többen azt tanácslák, hogy rohammal kell bevenni a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni a feladásra.
Wenzinger fejét csóválta.
– Megbocsássatok urak, szólt a tapasztalt német úr, én régi katona vagyok, sok mindenféle harczban megfordultam, ismerem a hadban a számok értékeit, és a helyzetekét is: össze tudom mind a kettőt vetni. Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a számokat a lelkesülés, vagy közönyösség; külön fegyvernemek nyomatékát is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen előttem. Velünk ugyan tizezer ember van, s ellenünkben aligha van több háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak nagyobb része lovas, s lovassal sánczot ostromolni lehetetlen. Még kevésbbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról leszállva, gyalog harczoljanak. Sőt azt is meg kell mondanom, hogy bárminő vitéz harczos is a magyar idegen ellenséggel szemben, valahányszor még saját honfiai ellen láttam harczolni, a mire elég alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy csomó rácz, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a sánczon, tíz annyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék, a falakat kellene tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyuink nincsenek, elébb Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz útakon megérkeznek, – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e adni kértünkre? – azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt csak az időt vesztegetjük nagy hiába. Azért én azt hiszem, hogy itt nekünk nincs mit időznünk tovább. A bennlevő ellenséget ostrommal vagy ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; e szerint a legokosabb, a mit tehetünk az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba, s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget nyilt harczmezőre szállni kényszeríthessük.
Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen s mint ha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:
– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent.
– De nem délután! pattant föl a német úr, mert itt nincs elveszteni való idő; hadviselés ez, uram, a hol minden óra drága, s nem országgyűlés, a hol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.
A magyar urak fölkaczagtak ez ötletre s azzal karonfogva Wenzingert, vitték magukkal nagy tréfálódzva a lakomához; – «ráérünk erre délután!» – mondának nevetve.
– No hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, a kinek parancsolni nem lehet, monda Wenzinger, félig tréfából, félig boszúsan s egy szót sem szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.
Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arczczal Uzdi János uram, a portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a nagy igyekezet miatt.
– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.
A fejedelem humoristikus phlegmával fordította a hirnök felé fejét.
– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze tovább.
De Wenzinger felugrott helyéről.
– Én mégis meg akarom tekinteni, szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát, hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.
A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.
Nehány percz mulva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arczán nem bírván elrejteni azt a titkos örömet, a mit professionatus katona szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.
– Viktoria! uraim, kiálta belépve; az ellenség mindenestül jön előnkbe. Ha nem csalogat és ütközetet áll, meg van nyerve minden.
Nehányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről s kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.
– Messze vannak még? kérdé indolens képpel Wenzingertől.
– Alig félórányira, válaszolt az, ragyogó szemekkel.
– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni s üljön addig mellénk.
– Ül a patvar! kiálta bosszusan a vezér, úgyis alig van időm a sereget mindenfelé elhelyezni.
– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon csupa látására az ellenség.
– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.
– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!
– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.
– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.
S ezzel a fejedelem néhány urral az asztalnál maradt.
… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.
Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?»
Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.
Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.
Kisérői rögtön ott termettek mellette.
– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más paripára.
– Nem baljóslat, viszonza Kemény, mert lovamon maradtam.
– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.
– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.
Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek trombita-riadója.
* * *
Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.
A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.
A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.
Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába tűzve, így szólt hozzá:
– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.
Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.
Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze lovagjaihoz:
– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyon verik, s a ki megmenekszik, a császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak a győzelem és halál között.
Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:
– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.
Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.
– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.
A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.
Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.
Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.
– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe borítá soraikat.
A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.
Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.
Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.
Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.
Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.
A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének, hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.
A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova magával ragadta.
Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.
– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok, úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.
Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz egy futó párduczot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.
Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára villant.
A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.
A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.
* * *
Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.
A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta.
Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.
De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.
Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.
S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsínek.
VII. A FEJEDELEMNŐ.
A nagyszőlősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki Aranyos-Meggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátja szokott lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről-lépésre fogyott, Apafié akként nőtt nyomról-nyomra. A diadalmas siker által az ország színe, java meg lőn számára nyerve, a városok főbirái, az előkelő nemesség, a várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei elismerék őt fejedelműl.
Csupán néhány vár állott még ellent, a hol Kemény pártja német helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár.
Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá s sátort üttetve számára az Óvár átellenében a Hidelvén, hol még akkor csak szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.
Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók, hódolók és kérelmezők seregétől.
Az új fejedelem, azon kellemes helyzet ujdonsága által elragadtatva, mely szerint mindenkinek teljesítheté kivánalmait, alig tagadott meg valakitől valamit.
A mint észrevették, hogy csizmáit huzza, már jöttek hozzá Naláczi és Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, a kik mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget tehessen mindenkinek.
A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény János poharait töltögeté. Apafi nem birta eléggé kifejezni örömét ez ajánlat fölött.
Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva s tíz más társai nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a megszólítás volt, s Apafi alig birta gyermekes örömét elrejteni arczán, midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, a mi Erdélyben a nagyfejedelemnek czíme volt. Haller Gábor uramat rögtön meghivá magához ebédre.
A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére István erővel le nem nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt s egész az ajtóig kisérte.
Jöttek azután egyenkint, tisztelkedők, instansok és hódolók.
A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserey János, kiket váltig kinált a jó fejedelem, hogy üljenek le.
A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.
Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instantiával, hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe ő mozdíttassék elő.
Apafi megigérte, hogy gondja lesz rá.
Jött Szász János uram, a szebeni főbiró, töredelmes folyamodással elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért esedezett.
Apafi szárnyai alá fogadta.
Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte, mikkel még Kemény Jánosnak tartozott.
Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.
Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpczös, tömzsi legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében hódolatát adta át a fejedelemnek s két rendbeli furfangos kéréssel járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo: engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentul Kolozsvártól csak két mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle husz mérföldnél); pro secundo: hozassék a felől törvény, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.
A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafurt kivánatokat s rendkivüli jó szeszélybe látszott ez által jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva, olyformán sietett hasznára forditani, hogy egy kezében régóta tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyujta át Apafinak, ki is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, a mint azt szélyelhuzá, az Apafi-nemzetség genealogiáját olvashatá róla, zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia, – Csabáig, s onnan leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egész Nimródig, a ki legelső király volt a világon.
Apafit némileg boszantani látszék a hizelgés, de nem érze magában elég elhatározottságot a hizelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak összegöngyölgeté a genealogiát s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy egy pár aranynyal majd kiszurja szemét az impertinens poetának.
Mind a mellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel akarna viseltetni, a ki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait kihallgatta, mintha még mind azt kevesellené, oda fordult Naláczi és Daczó uraimékhoz.
– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy első percz óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak kegyelmetek számára?
Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől? nehogy keveset találjanak kérni.
– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom, felele Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.
– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, a mit nagyságodért cselekedtem, szólt szerényen Daczó István, magában arra gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság épen alkalmas állomás lenne az ő számára.
Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úri embert; azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde támadni a sátor előtt, s a mint a testőrök félre vonták a függönyöket, Kucsuk basa lépett be Apafi elé.
A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:
– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.
Mind a mellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt, mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arcza volt a nyájas, háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.
– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságait? kérdé Apafi őszinte buzgalommal a basától.
– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak, viszonza emez szárazon. Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára behelyeztelek. Isten segítségével szétverem ellenségeidet, most még e néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzá kezdetek Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el nem foglalom. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.
– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék banderiumait felültessem? kérdezé Apafi.
– Nincs rájok szükségem, viszonza Kucsuk. Maradjanak ők otthon, s lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.
Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelküségét, midőn egyszerre észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen valaki minden bejelentés nélkül belépett.
A fejedelem oda fordult, s a mit maga előtt látott, egyszerre elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemisza Anna.
Ez már fejedelmi tekintet volt! az övé. E hódolatra gerjesztő, e parancsoló arcz, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott széttekinteni! viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több drágakő, a hol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?
Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.
Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a boldogsághoz és kényelemhez szokva, arcza valami átlátszó ragyogást sajátított el, szemei, miket a bánat könye régóta nem látogatott meg, tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhöz voltak szokva, édesebben mosolygtak, termete megtelt, a karcsuság mellé gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.
Apafi feledve illemet és méltóságot, a mint feleségét meglátta, felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét s keblére ölelve a bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak arczát és ajkait az összegyült rendek hallatára elég hangosan megcsókolgatá.
Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyujtá gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de a mellett nagy komoly szemei férje vállain keresztül a sátorban összegyűltek arczait látszottak vizsgálni, egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.
Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexæ-vel együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás gyöngédséggel mondva:
– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki is van, a ki azokból magának részt követel, – s azzal odainté Sára asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orczával kísérte a sátorba s Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit selyem szőnyeggel födve, a vén dajka karjain duczolgatott.
Apafi magán kívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá annak gömbölyű angyal arczát. A gyermek felébredve, engedé magát ölelni, csókolni, a nélkül, hogy megnyikkanna s kis kék szalagos kezeivel apja szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.
A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai örömekhez, ki gyermeke arczát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel monda:
– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.
Bornemisza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt s fülébe sugta:
– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családörömei és gondjai nehány pillanatot elrabolnak a közügyektől.
– A nyelvemről vette le nagyságod a szót, monda István, épen szólani akartam az urakkal! s azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket, hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el leend foglalva, hagyják őket magukra, s vonuljanak addig a sátor mellékrekeszébe.
Az urak természetesnek találták e felszólítást s Kucsuk basát elől bocsátva, kitakarodának.
Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket s átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.
A hogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arczczal tekintve annak szemeibe, monda:
– Én a fejedelemhez jöttem.
Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan simult ismét hozzá.
– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint a férjnek; – s azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána: Remélem, hogy nem fogod jó indulatomat félreérteni.
Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra, hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig ugyan férje térdén ült a szép nő, hanem az nem tesz semmit.
– Igazad van, szólt Apafi, neked jó én hozzám közel lenned. Valami úgy hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak bármelyikével, a kik itt körülem vannak.
– Kik ezen urak mind? kérdé Apafiné.
– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyulánk magas férfi Csáky László uram, a ki fiát hozta apródul.
– Mi jókor jár! nemrég Kemény János apródja volt e fiú.
Apafi arcza elkomorult.
– Ama nagy bajuszú férfi volt Haller Gábor.
Anna csodálkozva csapta össze kezét: «az is itt van».
– S mi kifogásod ellene?
– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt Keménynek beigtatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.
Apafi arcza mindig sötétebb kezde lenni. «Pedig ebédre híttam ő kegyelmét» dörmögé fogai között.
– Hát Naláczi és Daczó uramék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak veled? kérdé Anna.
– Hű párthíveim azok, kik mind elejétől velem voltak.
– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.
– Hiszen azt akarom, szólt a faggatott fejedelem s mindenkép azon volt, hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem tágított e tárgytól.
– Hát Szász János uram mit keres nálad? őt is láttam.
– Üldözik szegényt, felelt Apafi röviden, unni kezdve a mulatságot.
– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, és pedig nagyon hangosan, hogy fiatal szász leányokat raboltatott el s miután azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az embert, s most az által hisz megmenekedni, hogy kegyedbe fúrja magát.
Apafi boszúsan mordult fel:
– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én köpenyegem alá ugyan nem veszi magát.
– S vajjon az a becsületes czondrás székely mi jóért jött? – kérdé tovább Anna, mindent meg akarva tudni, – nagyon furfangosnak látszik előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor legravaszabb.
A fejedelem elnevette magát s alig bírva kaczagás miatt szavait kiejteni, monda:
– Ez az oláhfalusiak követe.
E szóra Anna sem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék.
– A jó oláhfalusiak, folytatá kaczagva Apafi, a kik lepedővel hordják a templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.
– Ah, sokat ráfognak a szegényekre, mi nem való. Csak az eszük járása furfangos.
– De az csak igaz, hogy a lajtorját keresztbe vitték át az erdőn.
– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben kivetette rájok, hogy varjufejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s a mi fa közbe esett, azt levágták előtte.
– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek, fölbillenik velök a föld.
– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, nem fogja a szántóvas.
– Hát még az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, a kire a község ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, a mi ezen a követen van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.
– Azt tartják az atyafiak, válaszolt erre Apafiné, hogy úgy sem sok szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben, melyet nem ránk szabtak.
– Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, a mit ez a székely megigértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.
– Oh a ravasz együgyűek! kiálta föl Apafiné. Hisz ezzel oda czéloznak, hogy szabadalmuk levén deszkáikat két mérföldnyi távolban árulni, Kolozsvártt is vásárt nyithassanak maguknak.
– Ez ugyan igaz, szólt meggyőződve Apafi; már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozással helységükre. Azt kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.
– Értem! mondá Apafiné rövid gondolkodás után. Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s e miatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.
Apafi haragosan dobbantott lábával.
– Lélekadta góbéja! velem ilyen tréfát űzni. No meglásd, mint fogom visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.
– Még egy szóra Apafi, szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem karjait. Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg bucsút venni van nálad.
Apafi megütközve kapta hátra fejét.
– Korántsem bucsúzni, hisz tudod, mi czélból állunk itt, hogy Kolozsvárt bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.
– Mihály! szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt kezeit férje vállára téve. Te a törökkel akarod elfoglaltatni Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy a mely magyar várat valaha török elfoglalt, azt önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy ez országod fővárosa, melynek falain belül önnéped, honfitársaid, hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat, a nélkül, hogy arra gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek az ostromlók üszköt fognak vetni? nézhettél e bástyákra a nélkül, hogy meg ne lásd rajtok az oda csoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belül saját néped lakik, ártatlan, becsületes nép! s te e nők, e gyermekek felkonczolt holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.
Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arczán önkénytelen megbánás nyomai látszottak.
– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, a ki egy asszony sirását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész banderiumot összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem, de hova tegyem Kucsuk basát? ő ostromolni akarja a várost, s én nem találok okot neki ellenmondani.
– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.
– Ezt nem tudtam. Azért sietteti hát az ostromot oly nagyon.
– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a divántól, hogy Érsekújvár alá siessen. Azt mutatva, mintha már e parancs megérkezett volna, könnyű leend a basát szép szinnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.
– Megteendem Anna, megteendem. Szólt Apafi, föl s alá járva sátorában. Azzal tartozom népemnek; inkább ide hagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel, vassal nyissak magamnak rajtok útat.
– Azt ismét nem kell tenned, szólt Apafiné okosan. Van út és mód a vár birtokába jutni, a nélkül, hogy azt ostrommal bevennők.
Apafi megállt, kiváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt magához, titkolózva sugá fülébe:
– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több benszorult híveinkkel együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni. Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternisatiók, igéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán magában nem állhat ellent.
Apafi csodálkozva kiáltá el magát:
– Asszony! hisz te valóban fejedelemnek születtél!
Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál s trónjához vezetve, abba leülteté.
– A kormánypálcza nem játékszer Apafi, monda komoly hangon a nő, soha se feledd, hogy az utókor és a túlvilág itéletet mond a fejedelemre; minden szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve, vagy elpusztulása. Ugy gondold meg, a mit mondasz és cselekszel. Most Isten veled, légy erős.
Apafiné magasztos arczczal csókolá meg a fejedelem homlokát; e pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.
– Micsoda haditerv ez? kérdé felfogva a pergament.
Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna fölgöngyölgette azt, s meglátva a hizelgő családfát, megpiritó szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.
– Te készíttetted ezt? kérdé halkan.
– Épen nem! siete Apafi válaszolni; valami szemtelen poéta hozta a nyakamra.
– Vesd a tűzbe, monda Apafiné nyugodtan.
– Úgyis azt akartam; egy pár aranynyal majd lerázom iróját a nyakamról.
– Korbácsot neki, nem aranyat! szólt Anna haragosan, s rögtön újra megszelidültek arczvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe s nyájasan monda:
– Légy erős; légy fejedelem! Pártfogás a hűnek, – bocsánat a megtérőnek, – megvetés a hizelgőnek.
S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.
Apafi hívatá rögtön a belépő Cserey által a várakozó urakat.
A bejövők arczairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az előljáró családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jönni, melyben bárkitől valamit megtagadjon. Csupán Apafi István volt eléggé józan észrevenni, hogy testvére arczán ezúttal minő változás ment végbe. Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.
– Híveink, szólt Apafi szilárd kemény hangon, nem várva, hogy valaki megszólítsa. Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani. Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk s reméljük, hogy a hűségben mind végig állhatatosak lenni meg nem szüntök. Kegyelmednek Csáky László uram, ezennel megengedjük, hogy haza mehessen, házi körének nyugalmát élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.
Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a kegyelmet, mely neki megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart maradni.
Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak minden áron alázatosaknak látszani.
– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak. Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csikszeredai hadnagynak.
A két úr oly képet csinált, mint szokott az, a ki nagyon nagy jutalmat várt s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belül, szeretne nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a fejedelem kegyelmét, a nagy elfogódás miatt.
Pók Márton uram e közben előre furakodott, nehogy a fejedelem figyelmét kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereyt, ki szerényen húzta magát a többiek háta mögé.
– Miért húzza kegyelmed magát hátra? szólt felé intve Apafi. Pók Márton azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez intéztük szavunkat, Cserey uram, folytatá a fejedelem. Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket? Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.
Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az szakadt rá.
– Pók Márton uramat pedig, folytatá a fejedelem, megerősítjük előbbeni hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.
Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserey pedig kifogásokat akart tenni. A fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.
Azzal Szász János uramra került a sor.
– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem kedvünk, sem hatalmunk nincsen; mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog visszavitetni Nagy-Szebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki magát, a hogy tudja.
Szász János uram csodálkozva tekintgetett szemre-főre, sehogysem akarva érteni a dolgot.
– Kegyelmed pedig Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári birák előtt adja be számadásait.
Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját megszomorodását észrevegyék.
Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a fejedelem kegyelemosztása alatt lassankint elmult minden mosolygás az arczokról, miszerint épen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására némileg ismét fölviduljon minden ember.
– Kegyelmeteknek a mit megigértem, szólt a fejedelem, alig bírva uralkodni belső jókedvén, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s járjon gyalog, a kinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kivánják: hanem azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt előfogatokat.
A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját s azután felütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdezné, hogy mint találhatta már ezt is ki?
A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett kaczajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott, a kaczajra egyszerre elkomolyodék, fejét daczosan hátra vágta s vad tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét s pattogva hányta nekik oda a szót.
– Hallják uraimék! – fejedelemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de kegyelmetek kövessék meg magukat, hogy rovásomra ne kaczagjanak.
A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el s más tárgyra viendő a figyelmet, jelt adott Kelemen diáknak, ki hosszú száraz lábaival, mikkel úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.
– Meghagytuk kincstárnokunknak, monda a fejedelem, hogy azon munkáért, melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek három márjást.
– Méltóztatott mondani? – hebegé megütközve a poéta.
– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros és a tinta, a mit kegyelmed rá vesztegetett, máskor fordítsa idejét hasznosabb munkára.
Azzal inte a fejedelem az uraknak, hogy eloszolhatnak.
Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt hátra.
Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha mindazt, mi történt, épen nem várta volna Apafitól. És midőn egyedül maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában föntartsa.
Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez fejedelmi leereszkedés.
– Sajnálkozva értettük meg, szólt a basához, miszerint kegyelmedet, kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid időn el kell veszítenünk.
A basa meglepetve ütötte föl fejét.
– Hogy érti ezt nagyságod?
– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh fájdalom, csak rövid ideig fogjuk körünkben láthatni.
Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba. «Hát ezt már honnan tudja?» kérdé magában.
– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan engedelmeskedést követelnek. Mire nézve nehogy kegyelmed a hozzánk való túlságos jó akarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a magas porta rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, capitulatió útján történjék meg, s ez által kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. A mi a fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekujvár alá.
Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt s ismét egy szót sem válaszolt.
Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait: – Hogy pedig bár csak kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, melylyel kegyelmed személyének tartozunk, ime fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább tisztelet, mint jutalmazásképen.
S azzal levéve nyakából az ott függő pompás drágakövekkel kirakott aranylánczot, azt a basa nyakába fűzte.
Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem arczát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ránczokat, egyszerre elmosolyodék s fejét előre rázogatva, monda:
– Jól van Apafi, mind jól van ez. Hanem a mint látom, te az eszedet a feleségednél szoktad tartani. Béke veled!
S azzal a basa nagy fejcsóválások közt eltávozott.
Apafi pedig könnyebbült szívvel sietett nejéhez.
Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül fog ebédelni.
Erre aztán ő is elsompolygott.
* * *
Pár nap mulva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra bemenetelét.