– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni, különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld szinéről!
Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.
Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.
– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy, hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén senki a kitől azokat behajtsuk.
Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szóla:
– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!
Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván kiki magának sátorokat.
A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat kielégíthessék vele.
Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professori kar végre beleegyezett.
Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város előljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt; háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a midőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.
Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.
Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak.
Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig birt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé, úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat.
Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.
De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt Istent és ördögöt e bosszuságért.
Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rector és a városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot meghúzta.
– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr, de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.
– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a tisztességes ősz férfiu oldalait.
A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen előttük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe.
Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emelé azt nyergébe Trajtzigfritzig.
De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet viselni.
– Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.
Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de a míg a labonczok kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak lett szorítva a laboncz sereg, s az első ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a di kok csapásai alatt, hátat fordítának a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s úgy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, S a víz túlömlik a parton.
– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.
– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó–rem–bukk!
– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig Ka–ras–siay!
– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyűködve a laboncz; no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettőjük felett összecsapott a víz.
Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, neki fordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s közepen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.
– Ejnye! nem mégy el innen? ordíta az magán kívül, s kardjával hozzá vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!
Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?
Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a laboncz meg volt halva.
Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért.
Azon két fűzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató lakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók; elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: «Erős várunk nekünk az Isten!»
KORONÁT SZERELEMÉRT.
VIZKERESZT ÜNNEPE.
Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készíttetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester, az akkori leghiresebb orgonakészítő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállításában, megcsinálván annak öreg sípját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasípokat valóságos öntött ezüstből, s felkészítvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.
Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállítása, melynek legnagyobb sípja tizenhat láb magas vala, úgy, hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.
Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedvéért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá ez imaházat buzgólkodása helyéül, úgy, hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor-, nem- s rangkülönbség nélkül úgy megmosta, úgy megfeddé, úgy megdorgálá, hogy Ezaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.
Ezerhatszázkilenczven után írtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vízkeresztnek ünnepében.
Bethlen Gergely uram tudniillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat, Katalint, az ifjú Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó úr a templom kerítése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.
A pap bejöttével megzendült az orgona, a hívek felálltak, felállva elénekeltek egy hosszú verset, azután leültek, hozzá fogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkiismeretesen énekelt a hívekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkerített kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. «Hát te mért nem énekelsz?» «Jaj így is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!»
Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra. Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely úr legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.
Gergely úr mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint; kisded, zömök, kurtanyakú férfi vala, a fején levő sűrű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyarítva, homloka mindig le volt a szemére húzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt ínye szerint, s ha valamit rosszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megdúzva egyet mordult a torka fenekéből, s dolmánya zsinórjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, úgy, hogy ha akkor ült, a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.
Az ének elmult, következett a prédikáczió; nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hívek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.
Mint már tudjuk, a nagytiszteletű úr kemény dolgokat szokott a gyülekezet épülésére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:
«Ordíts kapu, kiálts város! mert eljön az Úrnak rettenetes napja!»
Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájába burkolózva, hátravette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart, csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó; nagy, sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsú alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sóhaj emelé, lelke túl volt a templomon, túl az égen, még ennél is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.
A pap ekként kezdé híveit megszólítani:
– Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre?
– Üm, dörmögé magában Bethlen úr, még mélyebben húzva magát dókájába.
– Hogy mertek Isten színe előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a ki ért megtartandja az Úr Szodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiút, ki apja halála után sóhajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg és szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomorításával szereznek maguknak veszendő kincseket.
– Jól van, nagyon jól van, mormogá magában Gergely úr, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a prédikáczióba.
– Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, úgy mint a kalyibákba, míg a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon s a közinségből gazdagultok; ime Vándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja, hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rossz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborút csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.
– Üm, üm, dörmögé Gergely úr, bajuszát rángatva s fejét csóválva. Jól, jól van, pap uram. Jól van.
– Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labanczot az országba, s míg az szerte pusztít, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.
– Üm. Ez rám szólt, mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzolva.
– Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, melyet az Úr lehellete megillet és menten leomlanak, de kősziklára épített ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az új ruhát, ma rácz, holnap unitárius, holnapután török, ki mint hasznát látja. Ime Pünkösti László uram mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lett volna már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő Jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli, hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Henter Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.
– Üm! mordula Gergely úr, oldalt vetve magát. Azt magam sem óhajtom.
A pap menykövei ekképen hullottak jobbra-balra, a hívek megilletődve húzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedűl Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott, hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Henter Jónás uram bámészkodása.
– Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak! folytatá a pap; eljön az Úr a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti bűneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos menydörgés és villámverés nagy karácson reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek színéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sírt közületek senki; többen összetették kezeiket s imádkoztak; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.
– Üm, ez nekem, ez nekem szól, dörmögé magában izzadva, és dókáját jobbról balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.
– Igaz, hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmű, részeges és ittas fővel sok bolondot mívelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!
– De már azt tagadom! kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!
A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három újját fölemelve az ég felé, menydörgő szózattal kiálta le reá:
– Itt Isten beszél!
Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimítva üstökét és mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére:
– Nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.
A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyűlekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a menyei bocsánat igéretével.
– Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást, hogy Isten és a hon előbb való lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Úrnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, az halált eszik és kárhozatot iszik magának!
A pap menydörgő szavai után újra megzendültek az orgona sípjai, az igazság után a költészet, s a hívek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral terített asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel hímzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva húzta vissza a nyújtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; úgy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb bűneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz útra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.
Midőn a férfiak közül a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelől egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésű énekes könyveik, azokba csiptetve egy-egy szál rozmaring. Most egy karcsú hajadon lépett az Úr asztala elé, kin az egész gyűlekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya: Ilonka. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Úr lelke lebegett arczulatán.
– Az Úr hallgassa meg szíved fohászait, monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorúsága.
Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sóhajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve: derengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon nagy lélek képes, ki a csecsemő sírását is érti.
Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen ordítozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek fölkapaszkodni.
– Mi történik ott? kiálta a pap a lármát túlharsogó hangon, míg a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közül egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Úr asztalához.
– Jézus segíts! sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.
A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.
Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva, féltestével az ott álló padra hanyatlott.
– Ne féljen kisasszonyom! rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közül egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának útat kisasszonyáig, s azzal odarohant Ilonkához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.
– Egy kést adjatok! ordítá Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak füleit. Szaladjatok a kardomért, a templomajtóban maradt.
– De az Isten házában nem fogunk vérengzeni! kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyűrve, oda futott Bethlen Gergely mellé.
– Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.
Ezzel ketten belecsimpeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől húzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.
Ily csodaeset többször adta magát elő Erdélyben, hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csodadolgokat jövendölt, s a sors úgy akarta, hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.
A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyűrt újjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyűlekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közül.
– Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Úrnak zsámolya előtt, szólt menydörgő hangon, így adandja az Úr kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!
A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyűlekezet előtt, s a megzendülő orgona zúgása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:
«Az erős Isten uraknak ura!»
Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.
KÉSŐ LÁTOGATÓK.
A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein még ragyogott az alkony aranyvörös színe, s köröskörül a láthatár mintha egy hamvas lilaszín árnyéktól lenne már körítve, melynek szürke homályából ezüstös berkekként tűntek elő a távoli erdők zuzmarás fái. A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással szállongva a légben, a hófuvatokban egy-egy ordas farkas ügetett szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi libegtek.
Az est félködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpítve. A három paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a ráfagyott lehellet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy csatlós pattogott hosszú karikás-ostorral, minden durranásra neki kapaszkodnak a lángvérű paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj mének serénye és csótárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés robogás közt elhangzik minden szó.
A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant folytatni útját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak fel a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukkant előtte, hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.
– Álljunk meg egy pillanatra, Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni, szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazítana valamit.
A lovag nagyon ifjúnak látszott, arczán nyoma sem volt még a férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomorú komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a hidegtől is vérpirosra csípve. Karcsú, de izmos termetét sötétkék posztódolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos medve-kaczagány volt vetve, szíjas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, fején egyszerű asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, látszott némi uraságot árulni el nála.
Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigorú mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kifordított báránybőr subávali érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestokú kard lóg, lova erdélyi telivér.
– Nem is jó volna ezekkel találkoznunk, felele a vén szolga ura szavaira. Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.
Az ifju búsan fölsóhajtott.
– Ott voltál azon esetnél?
– Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna így a világ. Mikor a fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt feleségével; a fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez sikoltozva borult lábaihoz: «te átkozott ember! te átkozott ember, ne ontasd ki annak az ártatlannak vérét!» kiáltozá magán kívül s el nem bocsátá a fejedelem térdeit, míg az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég bársonyt vittem arra az esetre, ha már későn érnénk, halotti takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a menykő a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik, hogy kisebb mint a másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.
– Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e? kérdé bánatos hallgatás után az ifju.
– Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; míg ifju volt, épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószívű, jobbágyai úgy szerették mint édes apjokat, s felesége, a jó Anna asszony, – Isten nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a hogy egyszer fejedelemmé lett körülvették a rossz tanácsadók, belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor Mihály úr jó fővel öt-hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy nem engedte az ártatlan vért kiontani.
– Őrangyala volt, mégis elkárhozott.
– Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy csapás volt rajtunk a jó úr! A sok jöttment sehonnai ember azt tette vele, a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s kifosztották őt magát is utoljára, úgy, hogy vénségére megtébolyodott azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.
– Örömest hallom. Azok, a kik én körülem vannak, csak hazudni, hizelegni tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.
– Szegény Apafi Mihály uram! szólt a szolga felsóhajtva, míg élt, be sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta senki.
– Ez hát a fejedelmek sorsa.
– Nem mennénk odább? nagyságos uram, szólt Tamás, másfelé térítve a beszédet, a szánka már jól elhaladt.
– Ne nagyságolj engem, szólt szomorúan az ifju.
– Hiszen most senki sem hallja.
– Magam sem akarom hallani. Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesítette leányod a kisasszonyt arról, hogy jövök?
– Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beleegyezni, hogy egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak igen rövid ideig.
– Csupán három szót s aztán visszatérek.
– Még az éjjel? ebben a hidegben?
– Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe és melegülj.
* * *
Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkívül jó kedvre kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kívül igen barátságos víg ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.
– Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a bibliát, szólott az öreg kötekedve a paphoz.
– Akkor igazán csőstül kapta volna kegyelmed a tanítást, válaszolt a pap vidáman.
A víg mulatozás közt belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami csodatevő balzsam-félével, melylyel egy könnyű karczolást jött bekenni, a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely úr föl sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve, megcsókolá a sebesült kezet azután bekenve balzsammal, bekötözé s ismét megcsókolá.
– Látod, látod, monda az öreg úr gyöngéd enyelgéssel, ezt se kellett volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai fiatalság, biz elnézték, mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy birkózásban.
– Milyen különös, szólt Ilonka elboruló arczczal, már másodszor akart a medve széttépni.
– Másodszor? szólt Gergely megütődve, te erről nekem nem is szóltál, hol? mikor?
Ilonka zavarba látszott jőni. Úgy tetszék, mintha megbánta volna már a kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely okvetlenül újabb kérdésekre adandott alkalmat.
– Nos? miért hallgatsz? kérdé Gergely úr, maga felé fordítva leánya arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.
– A múlt őszszel, szólt akadozó hangon a leány, hogy Almakeréken voltam a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő, s mi mindig jobban belekeveredtünk a sűrűségbe, midőn egyszerre a távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdénk tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rút gubanczos vadállat tört elő, én meg azt hittem, hogy ördög, mert soha sem láttam ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve bennünket, felénk kezde csörtetni. «Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus, én addig lefekszem, s míg velem bajlódik, kegyed megmenekül». Azzal ő leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, hanem egy nagy odvas fa mellé húztam magamat s onnan néztem, mint ment oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, s a mint látta, hogy nem mozdul, ott hagyta feküdni, s széttekintett morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E pillanatban újra hallatszott a kürtszó, s a berek sűrűjéből egy ifju lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte magamon kívül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vízzel meglocsolva magamhoz térítének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.
– Üm; majd máskor is így bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett aztán belőle?
Ilonka még jobban elpirult.
– Hát miért nem mered tovább mondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled?
– Oh nem atyám.
– Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?
– Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és mégis oly szelidek.
– S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? No mért hallgatsz el? Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?
Ilonka suttogva, meg-megakadva beszéde közepén, folytatá:
– Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, kényteleníttetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát. Hanem a paripa nagyon keményszájú volt, és az út nagyon bokros, a nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.
– Nos? nos? nos?
– Hát a lovag utoljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe venni s úgy hozni hazáig.
Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejtő égő arczát, a ki erre jovialis kaczagásban tört ki.
– Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hívják a lovagot?
– Nem tudom.
– Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?
– Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától, hogy az ifju fejedelem udvaránál van.
– Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?
– Azt is, hogy keresztnevén Mihálynak hívják.
– No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben, mint a vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?
– Nemes, de szegény.
– No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag, mégis elvitte Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, hanem szeretetért. Mai világban úgy sincs egyéb bizonyos birtoka az erdélyi magyar embernek a kardjánál.
Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által, mennyire szeret, s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható felindulással hálószobájába távozott.
Az öreg úr még nem volt álmos. – Hej pap uram, kiálta a kandalló mellett bólingató lelkészre, zabban a lovak!
– Nem alszom, viszonzá a lelkész, csak nem akartam kegyelmeteket háborítani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram valójában nem oly bolond ember, mint sok apa, ki rangot és gazdagságot keres leányai számára, boldog élet helyett.
A pap még egy igen szép hosszú és épületes beszédet szándékozott e thema fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, rettentő ugatást mívelve; a külső lármára a szobában alvó kedvencz agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, másik első lábait az ablakra téve kezdett el üvölteni, a többi is, – volt legalább tizenkettő, – minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi Menyhért uram nem győzte őket a sok «czoki»-val csitítani, s ha kettőt-hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.
Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után kérdezősködött.
– Ez Bethlen Miklós öcsém! kiálta fel Gergely úr, ismerem a hangjáról. Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.
Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva; az egyik egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal Gergely úrhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb korú.
Gergely úr összeölelé, csókolá vendégeit, Menyhért úr is kezet rázott velük, és az agarak is mind fölugráltak nyakukba, s rájok ágaskodtak nyomot hagyó czirógatással. – Hej, bort ide legények! kiálta ki Gergely úr cselédjeinek, több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!
A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkészíték a nehéz ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.
Akkor nem oly homeopathicus adagokban itták a bort, mint most, meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért, ha itt-ott jó kedve lett is az embernek, de még sem volt részeg.
A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel magáért, de még Gergely úr sem hivott segítséget a maga veder borához, s a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak úgy hallgatott és mélázott a lármás társaságban.
– Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram, szólt Gergely úr, bele kapczáskodva a józan emberbe, mert biz azt hiszem, hogy nem tud magyarul.
– Hát miről beszéljek? válaszolt az egykedvűen.
– Miről? – Hát mondja el, hogy tetszik Küküllő-vára?
– Bolond volt, a ki építette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.
– Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.
– Kend, lehet, hogy nem járt be rajtok. De ki tudja, korhely cselédek nem szökdösnek-e rajtok ki s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.
– Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.
– Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.
– Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfialakot láttunk belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet reá, de ő azt felelte: valami kósza cseléd lehet.
Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihúzva, megindult az ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.
– Mit akar kegyelmed? kiálta fel a pap felrugva székét s eléje ugorva a baljóslatú arczú embernek. – Mit szándékozik kend mívelni?
– Legyen kendnek esze, Gernyeszegi Menyhért uram, szólt nyugalmát hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, s engem se tartson bolondnak. Meglehet, zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.
– Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy segélyére lehessek.
– Igen, de az is meglehet, folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem akarná, hogy hallják a mit mond, hogy a kit ott kapok, nem pénzemet, hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb, ha rajtam kívül más nem tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért, mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is, minden haja szálát kétfelé hasítom!
Ezt mondva a jó úr, félre tolta az útból a becsületes lelkészt, s a nehéz tölgyfaajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal tánczolt bele.
– Igyunk tovább nagytiszteletű uram, szólt Bethlen Miklós uram, ki az egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről, majd elvégzi azt Gergely bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi Mihály uramat, a fejedelmet!
A pap ivott a kimondott egészségért, a két úr keserűen mosolygott egymás szeme közé.
* * *
Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos árkokon s zuzmarás berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár déloldali ablaka ki volt világítva a délkeleti torony ablakában két gyertya égett.
– Künn a jel! szólt András gazda urához.
– Szálljunk le lovainkról, monda az ifju könnyedén leszökve paripájáról, s a kantár szárát szolgájának vetve. Te keresd föl a legközelebbi csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra múlva ismét itt légy.
Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva, könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie, s nehány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak erkélyeig.
A távolból a szán csörgése hallatszott.
– Hozta Isten ifju uram! szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.
A szobában vígan pattogó kandallótűz vete élénk világot, kitüntetve azt a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.
– Jaj lovag úr, kezdé Magdus, már csak vegye el kisasszonyunkat, mert még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.
– Jót mondasz, jó Magdus, felelt a lovag mosolyogva, hanem kettőn áll a vásár.
– De lovag úr, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van ott az alku.
A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az bosszúsan adta vissza.
– Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem így kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is csak márjást a cselédnek, nem aranyat.
– Úgy, igaz, dörmögé magában a lovag, hisz én szegény vagyok.
E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtól üdvezült arczczal.
A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit egymásnak mondani tudtak.
– Haragom van rád, szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, – tudta, hogy nem fogja bocsátani, – te úgy jösz hozzám, mint a tolvaj, az ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn nyiltan is jöhetnél.
– Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.
– Lásd, szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, én bátrabb vagyok tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted és nem kaptam tagadó választ.
A lovag egyszerre elkomorult.
– Te elmondál neki mindent?
– Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta; én mondám neki, hogy te szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt és azt mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.
– Lásd azt nagyon rosszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod, hogy igaz. Sem atyád, sem rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.
– Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha családjaink ellenségek, én kibékítlek benneteket, ha más hiten vagy, majd megtérítlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket, mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi körünkben s az ország ügyeiben egyaránt.
– Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot emel szerelmem és szíved között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni fogják, hogy férjed lehessek, míg ha már az volnék, örömmel szorítanának karjaik közé.
– Nem értelek. Nem értelek.
– Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e bennem eléggé bizni s tenni azt, a mire kérlek? A legközelebbi faluban értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?
– Én szökve, atyám tudta nélkül?
– De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom, de szavamra mondom, hogy míg nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél, megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.
Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett. E pillanatban erőszakosan felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram állott, meztelen karddal kezében.
Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsúszva, annak lábaihoz omlott.
Bethlen Gergely sok szóba kezdett, míg egyet ki tudott mondani. A lovag háttal állt a kandallónak s félkezével eltakarta arczát.
– Suhancz! ordíta rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. Látom a te oldalodon is kard van. Húzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy felé váglak.
A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé fordítva, méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.
Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte, kardját a falnak támasztá s hüvelykujját övébe dugva, nagyokat mordult: Üm – igen – hm. – Azután mérgesen fordult Magdus felé: Vidd kisasszonyodat szobájába.
Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától, mint előbbi haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:
– Hiszen te azt mondád, hogy nem fogsz arra haragudni, a kit szeretek, bárha szegény is.
– Szegény? szólt az öreg úr metsző sarcasticus hangon. Az igaz, hogy elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi Mihály uram, a fejedelem.
– Igen, az vagyok, szólt az ifju előlépve, s ha úgy akarod, leányod férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.
– Oh atyám! szólt Ilonka örömrepesve csókolva atyja kezét.
– Menj szobádba, viszonzá Gergely szigorú hangon. Itt nem rólad van szó többé, hanem Erdélyországról, s azzal karon fogva leányát, kivezette a teremből s azzal magukra zárta az ajtót.
– Nagyságos uram, szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez, sokat szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat összetépni a medvétől, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.
– Mi kifogásod van ellenem?
– Ne méltóztassék tréfálni ez órában, nagyságos uram. Én vén ember vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házasságától függ. Nehány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt mátka, a Brandenburgi Márkio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engemugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.
– Mit bánom én.
– De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten szent hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; – ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom, hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz, leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.
Ezt mondva Gergely úr, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres sipkáját, s keserű elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.
– Még egyet uram, szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. A mit mondtam, mind komoly, megmásolhatlan szó volt s én rajta leszek, hogy szavamat megtartsam; azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem akarja, hogy leányomat ezentúl elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közelíteni.
A fejedelem szomorúan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.
– Csak igyanak kendtek, semmi baj sem volt, semmi, szólt közéjök lépve, jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása. Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.
Hanem e nevetés közben úgy megszorítá az ezüst kupát, melyet kezébe fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor kiömlött belőle. A vér elfutotta szemeit.
– Ejh, milliom istennyila! kiálta falhoz vágva a serleget, nem megy már nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.
– Mit? mi történt? kérdezék a vendégek.
– Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni, beszélt Gergely úr, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy új mesét mondjon vendégeinek. De kiadtam a ficzkónak az útat, jól járt, hogy ott nem vetettem le, a hol feljött, az ablakon.
– De hát inkább kényszeríteni kellett volna, szólt közbe a pap, hogy ha hírbe hozta a leányt, tegye nejévé.
– Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak, szólt tettetett pattogással Gergely úr, soha bizony.
– Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen, feddőzék a pap, igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak leánya szeresse a kit választott.
Gergely úr feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak, szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még beszélt volna a lelkész, de Gergely úr egyszerre olyat csapott öklével az asztalra, mint a menydörgő mennykő, s felordított, a hogy kifért a torkán:
– Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét.
Erre fölkelt Bethlen Miklós s Gergely urat átölelve, visszaülteté székére, fülébe súgva:
– Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a látogató a fejedelem volt.
Gergely úr lankadtan esett székébe vissza, mint ki álomból ébredett föl.
– De kiadtam neki az útat, dörmögé az őt értőknek.
– Kegyelmed igaz hazafi, szólt Bánfi, megrázva a kezét az öregnek.
– Ezt nem hagyjuk megtörténni soha, mondá szilárdul Bethlen Miklós, s a három férfi könyes szemekkel nézett össze, míg a pap sehogy sem tudta magának kimagyarázni, hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?
A TATÁROK.
Még nehány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllővárban; ezalatt a családi tanácsban elhatározták, hogy minden kisértet elkerülése végett legjobb lesz Ilonkát addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az egész atyafiság, szánkákra rakodva. Maga Gergely úr Gernyeszegi Menyhért urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erőlködés mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség a lapáttal útat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott éjszakázni a kis faluban.
Szerencsére Magdus apja, András gazda, ott azon faluban lakott, s épen otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, s az ő házánál az úri vendégek legalább tűrhető éji tanyára találtak.
Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András és Magdus a konyhában, míg az urak a nagy lakó szobát foglalták el, Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót menyezetes nyoszolyájával.
Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon horkoltak, midőn egyszerre irtózatos ordítás hangzik szét a faluban, nyargaló paripák verik föl a csendet s az egyszerre kigyulladt tűz rémes világánál száz rémalak tünik elő, ordítva, gyors paripákon, idegen öltözetben.
– A tatárok! a tatárok! hangzik a vészkiáltás a felriadt lakosság házaiból. A fekete, szegletesfejű, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Asszonysírás, halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik olykor a félrevert harang vészkondulása.
Bethlenék hirtelen talpra ugrottak; mire széttekintének, már a tatárok elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s a tornáczajtót kezdék döngetni.
– Ehen van ni, kiálta fel a pap. Az Isten büntetése, a miért nem akarta kegyelmed leányát ahhoz adni, a kit szeret, hanem megszöktetni előle, most már a pogány veszi el.
– Ne papoljon kend most nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, hanem lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen Ilonkát biztatni.
A pap úgy tett, a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében fél ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram úgy vágott egy karos széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.
Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.
Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.
– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg!
András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.
Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.
Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.
Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.